Infobox



Oldal letöltve: 1
Eddigi látogatók: 1
A mai oldalletöltés: 0
A mai látogatók: 0

Szponzoraink:
Füzérért Alapítvány Nimród vadászbolt Sátoraljaújhely - Fazekas László vállalkozó Észak-Magyarországi Hadtörténeti Egyesület Abaúj Várvitézei Abaújvár Jövőjéért Egyesület Hercegkút község önkormányzata Erdélyi Kutatócsoport Egyesület Magyar Tartalékosok Országos Szövetsége B-A-Z Megyei Szervezete M.kir.106. Honvéd Tüzér Üteg Zemplén Térségi Katasztrófa és Polgári Védelmi Szövetség Füzéri Várgondnokság

Mátyás Király Katonája

Én András ki világra jöttem az úr 1439. évének Szent Mihály havának harmadik napján, kinek apja a nagyságos Perényi János urunk jobbágya volt. Elbeszélem néked életem igaz történetét, hogy lásd: Nem az számít honnan jöttél, hanem hogy mivé leszel!

 

 

 

Első rész

A kezdet

    Mint említettem az úr 1439. évében hozott e nyomorúságos világra anyám ki, szülésemben meghalt. Apám ki addig sem vetette meg a pince levét ezután még annyira sem volt józan életű, mint ez idáig. Így néném nevelt ki a Füzér nevű várban volt szakácsné, sem férje sem gyermeke nem volt. Innentől kezdve az én életem sorsa eldőlt, hisz már csecsemőként is az unatkozó strázsák játszottak én vélem, cserébe egy kis friss cipóért, na meg a hozzá járó szerelmetes pillantásokért, mit néném repített feléjük.

Mert kimondva az igazat, ő is szerette ám nagyon ezeket a szálfa termetű szép legényeket, mivel hajadon volt, szabadon oszthatta szépséges kegyeit. Mikor először sikerült saját erőmből lábaimmal elindulni az élet rögös útján, kedvenc játékom a bújócska lett, ennek során úgy ki ismertem a vár minden zegét-zugát, hogy még vérebbel sem tudtak volna megtalálni. Kora gyermekkoromban éltem a jobbágy gyerekek szokásos életét, nekem nem volt se szobám se játékaim, nem nevelt dajka s nem tanított senki sem a betűvetés tudományára.  Néném maga is éppen annyit ismert a világból, amit a körülötte történt, és néha a várban megforduló emberektől hallott.

A vár távol volt, minden nagyobb forgalmú kereskedők által használt úttól, így csak ritkán tévedt erre vándor. Ha néha valaki mégis bebocsátást kért, hát egy tányér levesért szívest örömest számolt be a nagyvilág dolgairól. Rendszeresen csak az uraság számadó tisztje érkezett, ki beszedve az urának járó adót, valamint átadva a provisornak ura utasításait néhány napig megpihent mielőtt folytatta volna útját.

A várhoz néha tíz falu is tartozott kik a provisornak szolgáltatták be az uraság jussát, a vár alatti faluban melyet egyszerűen Váraljának hívtak, mindössze tizenöt porta állt. Itt volt a vár ellátását szolgáló majorkertnek nevezett gazdaság ahol a jószágokat tartották, és kisebb zöldséges kertben termelték a konyhára valót. A falun keresztül folyó patak medrét a vízimalom feletti részen elgátolták s benne pisztráng és egyéb fehér húsú halakat tartottak, kiegészítve ez által a várlakóinak vörös húsú étrendjét. Halat főleg a böjt időszakában fogyasztottunk, de ha a vár ura úgy kívánta, akkor jégbe hűtve kellet számára elszállítani a friss halat. A jeget télen a tóból vágták és a vár melletti Kopaszka nevű hegy aljába vágott pincében tartották, itt tárolták egy részét a melegben megromló élelmet is.

A majorkertben termelt árpából és búzából, söritalt is készítettek, melyeket a vár pincéjében lévő hatalmas hordókban tároltak. A közeli Szőlő hegyen oldalában termelték a savanykás ízű borhoz szükséges szőlőt, melyet a vincellér felügyelete alatt szállítottak a várba és a borospincében lévő hordókba töltötték mustolás után. Hatalmas erdőkkel borított hegyek vették körül a várhegyet, csak napdelelés irányából nyitottak utat az utazó számára. 

Ezekben az erdőkben hemzsegett a vad, a hegyek lábainál lévő réteken mély dagonyázok mutatták itt bizony vaddisznók hűtötték le a forró nap által felhevített testüket, egyúttal így igyekeztek megszabadulni élősködőiktől. Téli éjszakákon farkasok üvöltése kergette viskóikban a jobbágyokat, miközben vadászatra hívták egymást a teli hold által megvilágított vakítóan csillogó havas erdőkben.  Szarvas bikák hangjától zengtek a hegyek bércei mikor, riválisaikkal tudatták ki az úr a szarvastehenek felett, és a magasban sasok, sólymok, vércsék pásztázták éles szemeikkel az apróvadakat, hogy éhes csőrükkel szabdalják ízekre őket a fészekben várakozó fiókáknak.  Sok forrás fakadt ezeknek a hegyeknek a gyomrából, hűs vizükkel táplálva a fő patakot, a tavaszi kikeletkor az olvadó hó sebes sodrású patakokká duzzasztotta ezeket a csermelyeket, s a fő patak gyakran kilépve medréből veszélyeztette a falubeliek házait, jószágait.

A vártól alig fertályórányi járásra magasodott az Őrhegy melynek fennsíkján őrtoronyból kémlelték a vár őrei elől elzárt Szalánci uradalomhoz tartozó területeket az ott strázsáló katonák. A várhegy és az Őrhegy között, mint ha a legkisebb testvér lett volna, található a Kopaszka nevű hegy, nevéhez méltóan, csak kisebb bokrok, cserjések tarkították. Egy nyári napon mikor úgy hetedig évemben lehettem, néném a Szent István napi szent misére vitt magával a faluba. Igyekeztem a mise kezdete előtt a bejárathoz közel helyezkedni, aztán mikor néném nem figyelt rám kiosontam.

 Leszaladtam a falu alatt bő vízzel folyó patakhoz, melynek partján egy vízimalom volt, már a várból kinéztem magamnak, kíváncsi voltam, hogy működik e különös szerkezet. A patak átellenben lévő részére épült egy ház formájú épület, melynek a patak felőli oldalán egy hatalmas kerek fa szerkezet forgott, ahogy egy csorgón keresztül a patak vize - a felduzzasztás miatt kisebb tóvá szélesült - innen teljes erejéből rázúdult. Ez a hatalmas kerék majd akkora volt, mint az egész ház, nyikorogva forgatta a közepéből a házba vezető vastag fa rudat, mely majd oly vastag volt, ha mellé álltam, mint amennyire a derekam volt a földtől.

 A hatalmas kerék által habosra vert víz arrébb folyva kissé lecsendesülve tért vissza a medrébe, melyben sebesen ide-oda úszkáló halak testén csillant meg a forró nyári nap sugara. Most már nagyon felcsigázta eszemet a vízimalom, nem tudtam van e valaki bent, ezért óvatosan léptem a tárva - nyitva álló bejárathoz. Belestem hát a nyitott ajtón keresztül kíváncsian bekukucskáló napfényével a hátam mögött a hangosan dolgozó malomba. Minden csupa fehér porral volt beborítva, az egyik sarokban egymásra pakolt zsákokban állt a már készre őrölt liszt, a másik sarokban az őrlésre váró búza, kukorica, és árpa hatalmas zsákokban várta, hogy végre finom porrá őröljék.

Úgy nézett ki az egész, mint a friss hóval beborított rét, mely még nem kellően erős ahhoz, hogy eltakarja az ősszel elszáradt füves földet, itt-ott kikandikált alóla a fenyőfagerenda szürkés teste.  Fenn a magasban liszt portól fehér legény sürgölődött épp egy zsákból öntötte annak tartalmát a malom szájába, melyben hatalmas kövek őrölték porrá az apró magvakat, míg végül az alján lévő tölcséren keresztül a rá kötött zsákban végezte útját. Miután a magvakat kiöntötte a zsákból lesietett a létrán és ügyesen cserélte ki a megtelő zsákot egy üresre, egy retesszel zárva el a liszt útját, ne hogy kárba vészen. Órákig elnéztem volna a malom ilyetén való munkáját, de a malom hangját elnyomva a templom harangját hallottam, mely jelezte véget ért a celebráció. Gyorsan kifordultam a malomból s rohanvást Igyekeztem vissza a cintérre, mire néném kilépett a templomból én már úgy álltam ott mintha sehol sem jártam volna.

Hát te meg miért vagy ilyen fehér? - nézett a rám rosszallóan. A malomban jártam – pirultam el, arra a fránya lisztre nem gondoltam, ennyi idő alatt is deresre festette fekete hajamat.

Andris, Andris nem jó az Isten háza helyet más butaságokkal tölteni az időt – hajolt le hozzám, miközben leveregette ruhámról, s hajamról a rá szállt árulómmá vált lisztes port.

Isten házában nincsenek, csak szobrok, festmények – vettetem ellen – a malomban láttam az emberi ész hatalmas erejét. Hogyan vette hatalmába a víz erejét, s hogyan lesz a sok ezer magból, liszt miből néném olyan kenyeret süt miután az uraság is megnyalja a száját.

Ej de szemtelen vagy hallod e – mosolyodott el – azt hiszed, ha hízelegsz, akkor el felejtem a hibádat. Hát nem az úristen teremtette az embert s adott észt neki hogy zabolázza meg a vizet, építsen malmot!

Én ezt nem vitatom, de kíváncsiságot is ő adott nekünk, és én kíváncsi voltam, hogyan működik a malom, de hogy jóvátegyem hibámat, ígérem, többet a szent mise alatt nem teszek ilyet, menjünk, inkább nézzük, meg mit lehet venni a vásárban. - karoltam át nyakát nénémnek.

Csak tudnám, honnét van az a fene éles eszed! Biztos nem apádtól kaptad annak annyi sem volt sosem, mint a fapapucsnak, szegény húgom is inkább apáca lett volna, mint annak a léhűtőnek a felesége.

De akkor nem lennék nénémnek én sem, s akkor kinek venne a vásárban egy kis mézes kalácsot.                                              

 

Na, erre már nem tudott mit válaszolni, inkább megsimogatta fejemet és kezemen fogva a vásár felé vette az irányt.

     Mintegy tizenöt sátor sorakozott egymás mellett, egyikből édes kalács, másikban nyárson sült kecske, birka, szárnyasok finom illatát terjesztette a friss szellő. Volt itt kovács ki lovat patkolt, díszes ruhát árusító zsidó kereskedő, pénzváltó, és pincehideg sört, bort árusító kocsmáros, édes süteményeket árusító pékek, állataikat dicsőítve kínálgató csikóst, lábasjószágokat tukmáló kofákat. Évente egyszer ilyenkor volt vásár váralján, itt voltak a környék tehetős nemesei, kiknek díszes ruhába öltöztetett feleségei és gyermekei kényesen illegették magukat, féltve ruháikat a kifröccsenő zsírtól.

Néném egy szép nagy édes kalácsot vett nekem, mit boldogan majszoltam, számat és kezemet színesre mázolva a ragadós falattal. Az éhes jobbágy gyerekek a nemesek körül rajzottak, néhány garast könyörögve egy kis édesség reményében, de inkább kaptak egy csípős ütést a hátukra a nemes urakat kísérő számadó tisztektől. Szomorúan láttam, hogy miközben a toprongyosok, ütést kapnak addig az orrukat magasan tartó saját gyermekeiknek marékszám vásárolták a csecsebecséket, édességeket.

Már késő délutáni útját járta a nap mire felkerekedtünk és a vár felé vettük az irányt, néném néhány a várbeli munkájához szükséges eszközt is beszerzett, melyre a provisor engedélyt adott neki.

Miközben a lassan ballagtunk a várba vezető szekérúton, eszembe jutott, hogy minap a várból láttam, egy sas madarat mely a vártól nem messzi lévő egyik hegyen fészkelt, kíváncsi lettem vajon van e fészkében már tojás, vagy fióka?

Olyan ragacsos lettem attól a kalácstól, elugranák a Perecsegi forráshoz lemosdom. - mosolyogtam rá nénémre hirtelen ötletemtől vezérelve.

De semmi csavargás, mint a mise alatt – emelte fel, mutató úját fenyegetően rám szegezve.

  Menjen, csak nyugodtan előre mire felér én is ott leszek – nyugtattam meg, közben arra gondoltam, úgyis elfoglalja magát a konyhában én meg addig csöndben visszaosonok a várba.

 

Ebben az időben a nagyságos úr állandó harcban állt a cseh Griska huszita vezérrel, aki elbitorolta az uradalma nagy részét, és gyakori betörésivel, okozott további nagy fejfájást néki.

Ezért is fordított a nagyságos úr oly sok figyelmet erre a sasfészekre, hisz jól tudta, ezt csak a pokol ördögei tudnák elfoglalni, hisz megépítése óta még senki ki nem békével érkezett falai alá, be nem tette lábát!

A várban sok hadi nép nem igen volt, de nem is volt szükség rá hisz a váraljai és a többi falvak lakói vész esetén behúzódtak, és amíg az élelem kitartott addig gond nem lehetett.

  A vár egy magas ovális alakú hegy csúcsán magasodott követve a hegy vonulatát. Azt mondják a kövek egy részét, itt bányászták, a többit a komlósi bányából hozták. A vár nevét az alatta folyó patak fűzfáiról eredeztetik az öregek.

    A várba érkező először egy szekeres kocsi szélességű úton érkezik meg az úgy nevezett alsó várhoz, ahová egy farkasverem felett átvezető, csapóhídon lehet bejutni. Melynek jellegzetessége, hogy annak felzárás után, csak a falakat megmászva lehet bejutni a várba, aki meg a falról leesik a farkasveremben, leli halálát vagy a sziklás hegyoldalon, zúzza össze magát. Az alsó várban (amit a helyiek egyébként csak párkánynak neveznek), találhatóak az istállók és egyéb a felső várban el nem férő épületek, mert hát kicsi ez a vár főleg azokhoz viszonyítva melyekben, későbbi életemben megfordultam.

De folytassuk utunkat a felső vár felé, a szikla párkányon, melyen, mint egy száz lépés hosszan falépcső fokok vannak elhelyezve, melyek a sziklába vésett kőgrádicsoknak megfelelően vannak be ékelve. Ez kanyargósan visz minket fel a kaputornyáig. Itt egy kétszárnyas vasalt fa kapu állja az utat el azok elől kik az alsó váron átjutva gonosz szándékkal, érkeznek. A bejárat felet Perényi urunk címere díszeleg márványból kifaragva, melyet egy szakállas madártestű lény ural. A kaputoronyban az őrség számára melegedő, és pihenő helység vagyon kialakítva, egy hatalmas kandallóban ropognak a hasábok. Ezen kapuval szemben ismét egy nehéz vasalt kétszárnyú kapu található, melyen keresztül az udvarra lép be az érkező.

A várudvarra belépve rögtön szembe ötlik, hogy e kicsiny erősséget csak két irányból védik lőrések, gyilokjárók, ennek oka, az hogy napdelelő felől oly meredek sziklafalak védik, hogy azokat csak griff madarakkal lehetne megközelíteni.

A kapu torony egy háromszintes épület, mely körül gyilokjáró található, innen nyíllakkal, és szakállas puskákkal, jól védhető a várba vezető út.

A kaputorony mellet található a sáfárház melyben, veszedelem esetén használható fegyverek, lándzsák, íjjak, nyilak, pajzsok, szakállas puskák, és hozzá való golyók, számszeríjjak, sisakok, kardok és egyéb a harc fontos kellékei tartandók.

A fekete port, melyet a tűzfegyverek használatához szükségeltetik a kapu torony legfelső emeletén, tárolják.

A sáfárház mellett van néném boszorkány konyhája ahol ízes sülteket, zsíros levesek készülnek

A konyha mellett vagyon a sütőház hol a kenyeret készítik, mellette a provisor lakhelye van, ez egy morcos ember, akit senki nem szeret a vár lakói közül. Mindig szúrós szemmel nézi, mit esznek-isznak, ha fizetni kell a zsoldot, mintha az ő pénzéből kéne kiadnia oly, nehezen adja.

Aztán vagyon ez épület mellet egy árnyékszék, hol dolgát a várnépe elvégzi, és itt ér véget a gyilokjáró, mely a kaputoronytól indul.

Majd a várudvara hirtelen zuhan mélyebbre, ezt hívják alsó udvarnak is, itt található egy sziklába vájt ciszterna, mely az égi áldást gyűjti a vár lakóinak, még tűzvész esetén is jól jön. De van forrásvíz által táplált kút is mely, szépen ki van rakva fehér köbül, itt a vár „V” alakban fordul vissza, és a kutak körül pincék sora található, az egyik a nevezetes vizes pince, mert ennek alján köbe vájt csatorna vezeti ki a forráskútból a felesleges vizet, aztán van itt boros pince, melyre oly nagyon vigyáz az az ördög fattya provisor.

A pincék fölött lakó szobák találhatóak melyek a nagyságos úr számára vannak fenn tartva.

Az egyik szobát a castellanus (akit néha porkolábnak is neveznek), lakja, ez már egy igazi vitéz ki nagyra becsüli a vitézséget és a szépasszonyokat. Páncélja csak úgy ragyog a napfényben mikor mustrára, indul a strázsákhoz, azok meg szinte reszketnek csizmájukban, hogy nem –e rozsdás kardjuk, páncéljuk, és nagy megkönnyebbülés lészen úrrá rajtuk, ha bajszát nem morcosan rágva távozik tőlük.

A vár napkeleti oldalán, a várfalon kívül található a kápolna, melybe a nagyteremből nyíló ajtón keresztül lehet be jutni, a nagyságos úr itt létekor a váraljai plébános misét celebrálni jön ide, egyébként a váraljai templomba jár a várnépe vasárnapokon.

Egyszer sikerült ide beosonnom, a nagyterem közepén egy hatalmas tölgyfa asztal állt, mely körül hat tölgyfa szék volt, a falakat díszes szőnyegek takarták, minden féle nagy csata jelenetek, sárkánnyal küzdő hősök, oszmánokat kergető lovasok, voltak láthatóak, a jobb oldali sarokban oroszlán fejes kandalló állt, melyben vastag hasábok között vígan szaladgáltak a tűznyelvek.

A kápolnában egy egyszerű oltár állt, mely mögött a plébános végezte az istentiszteletet, a kápolna minden sarkában magasan ahonnan a boltívek indultak szentek szobrai állottak, két rövidebbik oldalán egy-egy, hosszabb oldalán két díszes ablak volt, mely előtt ülőfülkék találhatóak. Az oltárral szemben az uraság részére két kényelmes faragott fa szék volt elhelyezve a pórnép állva hallgatta a latin nyelvű imádságokat.

A vár ezen oldalán a kápolna és a kaputorony közén, a várfalán lőréses pártázat futott, melyről a kaput és az alsó várat, nyíl és puskatűzzel lehetett elárasztani.

A tetőket piros cserép fedte, a kaputorony tetején pediglen egy szép rézkakasos forgó volt elhelyezve.

Kedvenc helyem a kaputorony teteje volt innen gyönyörű kilátás nyílt az alant fekvő tájakra, tiszta időben a strázsák mondják, még a pataki várat is látni lehet napdelelő irányba. Napkeleti irányba az őrhegy mögötti völgyben Puszta települése volt található, ez már a Szalánci nagyasszony uradalma volt, Észak felé a Milic nevezetű hegy magasodott az ég felé, napenyészet felé a Hernád nevű nagy folyó kanyargott a hegyeken túl.

Ekkor még nem gondoltam, hogy ennél távolabbi tájakra is eljutok majd, számomra ez volt akkor a világ közepe, tíz éves koromig ritkán tettem ki a lábam a várból.

Az időm nagy részét a konyhában töltöttem nénémnek segítve, vizet hordtam a kondérba, pucoltam a zöldségeket, fát hoztam a kemencébe tűzhelyre, és ha egy kis időm volt szaladtam a toronyba hátha meglátok valamit a távolban.

Esténként meg hallgattam a strázsákat, régi katona történeteikről, mert hisz a fiatalok mindig az úr seregében szolgáltak és csak a kimustráltak kerülhettek strázsának, milyen csatákban vettek részt, hol s mikor az oszmánokkal, lengyelekkel, tótokkal, huszitákkal harcoltak.

Egyik este Griskára terelődött a szó, volt egy nagy bajszú strázsa ki mielőtt idekerült, harcolt ellene.

Tudjátok, azé nem semmi ember ez a Griska – igazította meg fején sisakját – már harcolt a huszitákkal Zsigmond király idejében is, kik sokszor megverték az urakat cseh földön.

De hát mi baja volt az urakkal a huszitáknak? - kérdeztem.

Hát csak annyi, hogy a husziták, másképpen hisznek Istenben, s az urak ezt nem tűrhették – válaszolta.

Hogy lehet másképpen hinni Istent? - értetlenkedtem – a páter szerint csak egy isten létezik.

Nekünk s a huszitáknak is egy az isten, de ők elvetették a római fényűzést, s nem kértek a szerzetesekből sem.

És ez akkora baj lenne? - kérdeztem gyerekésszel nem értve az ily kérdéseket.

Ez tán még nem, de vezérüket, Huszt Jánost a pápa megégettette, mint eretnek s erre szembe szálltak uraikkal is - folytatta magyarázatát.

 Hogyan?

Mikor Zsigmond király haddal ment ellenük a pápa kérésére, Ziska, kinél Giskra testvére György is szolgált, legyőzte a királyt s hazánkba is betört.

De hát a király nem tett ellene semmit?

De hogy nem, csak eszes volt ám Ziska, az úr 1421. s 1423. évében is haddal támadta meg az országot s erős katonái voltak, remek harcosok.

De hisz a királynak biztos sok katonája vagyon?

Fiam a királynak annyi katonája van, amennyit az urak adnak – vett elő egy szelet szalonnát s kenyeret falatozáshoz, majd így folytatta – aztán a huszita hit nálunk is elterjedt.

S Griska vele mi történt?

Zsigmond király a testvérét szolgálatába fogadta, majd halála után Erzsébet nevű leánya lett a királyné s férje Albert a király. Ám az új király hamarosan meghalt, s az özvegy királyné ezt a Jan Giskrát fogadta szolgálatába.

Akkor mért harcolunk ellene?

Mert Erzsébet királyné s Ulászló kit Albert király halála után a fő urak egy része megválasztott, szembe kerültek egymással s Erzsébet királyné bosszúból Giskrát, Kassa és a bányavárosok főkapitányának nevezte ki. - harapott a kenyerébe – S Perényi Imre úr János urunk atyja Ulászló király oldalán állt.

A király s királynő egymás ellen harcolt?

A fő urak még Albert király éltében esküvel fogadták, hogy halála esetén örököse lesz az új király. - vágott egy katonát a szalonnájából – S mivel az özvegy királyné fiúgyermeknek adott életet, már nem kívánt Ulászló felesége lenni.

Ezért magyar a magyar ellen harcolt? -értetlenkedtem.

Fiam az életben számos furcsa dolgot fogsz még látni – nézett rám – de hogy folytassam, a királyné a koronával, s fiával Frigyes római királyhoz szaladt, az országban pedig Ulászló lett a király. 

De már Ulászló is halott! - vágtam közbe.

Igen a Várnai csatában az oszmánok ellen odaveszett, de Griska most már nem hagyta el a felvidéket, s sok gondot okoz Perényi úrnak. De most már járnom kell egyet, te meg kis legény térj pihenőre- ezzel felállt kardját megigazgatván, kilépett a gyilokjáróra.

Aztán álmomban én voltam a hős, ki csatába vezette a katonákat, és persze mindig győztem, és a király urunk magas tisztségekre emelvén, többé nem kellett puliszkát ennem, hanem jutott számomra sült hús, jó bor, friss kenyér.

De addig még sok víz lefolyt a főpatak medrében, míg mindez teljesülhetett, addig is éltem a várbéliek életét, s vártam a lehetőségre hogy teljesülhessen álmom.

Mikor a tízedik nyaramat is elértem, végre rám mosolygott a szerencse, történt ugyanis hogy Perényi nagyságos urunk meglátogatta a Füzéri uradalmat.

Minden egy szép nyári napon kezdődött, az nap korán kellet kelnem, mert már egy héttel hamarabb a provisor, kinek nevét már elfeledem és a porkoláb kinek, Tót János volt a becsületes neve, összehívta a várnépét és kiadta, hogy a nagyságos Perényi János urunk hamarosan a várba érkezik, kipihenni magát a husziták elleni harcok után, itt próbálván új erőt gyűjteni serege és önmaga számára.

Tehát megparancsolták az összes népeknek, hogy a várban oly tisztaság, rend légyen hogy mindenki fővesztés terhe mellett felel, ha a nagyságos úr valamit nem talál helyén valónak.

Mint hogy a nagyságos úr nagyon szerette a friss vadpecsenyét, így Tóth uram összeszedte a legényeket, s a hegyekbe indultunk, hogy apróvad, gímszarvas, és vaddisznó pecsenyére szert tegyünk.

Még a nap sem pirkadt mikor a huszárvárban gyülekeztünk, mintegy húsz legény, néhány jobbágy és egy társzekér, a vad becserkészése és a környékbeli nemesek és fiaik elé űzése lett a feladatunk.

Még sosem vettem részt ilyenben, gyomrom enyhe remegése jelezte, hogy valami új dolog történik. Ha arra gondoltam, hogy megöljük e szép vadakat, akkor sajnáltam őket, de tudtam, ez része életünknek.

Az erdőkerülő kürtje adta meg a jelet a vadászat kezdetére, addigra elhelyeztek minket egymástól húszlépésnyire, kezünkben, botokkal és egyéb hangkeltő eszközökkel.

Amint a kürt szavát meghallottuk, egymást figyelve indultunk s a fák kérgeit csapkodva, haladtunk előre, a felzavart vadakat a nemesek felé űzve, kik íjaikat felajzva várták, hogy a vad eléjük kerüljön. Az erdőkerülő kürt jele alapján hol lassabban, hol irányt változtatva haladtunk a hegyeken s völgyeken át, mire fél nap eltelt, felharsanó kürt adta tudtunkra a vadászat véget ért.

A Bodó réten várakozó társzekérre gyűjtöttük össze az elejtett vadakat, volt itt őz, szarvas, még egy vaddisznó is, a kifeszített hálókban fácánok, fogolymadarak, nyulak vergődtek.

Mindet összegyűjtve a vár felé vettük az irányt s az alsó várból egy fából összeállított csúzdán kerültek fel a konyhába, hol a néném vezetésével, falubeli asszonyok nyúzták, darabolták konyhakészre őket. Az így előkészített húsokat, a pincékben lévő sózó teknőkben tárolták, míg a főző üstben vagy a nyárson elkészülve az asztalra kerültek.

A lenyúzott prémeket a cserzőbe vitték hol, a szépen kidolgozták, ebből készültek az uraság számára díszes ágyelők, faldíszek, csizmák, s egyéb lábbelik.

Az egyszeri embernek, facipő jutott, ruhája inkább rongyokból állt, számomra is csak téli időszakban jutott facipő, nyáron át mezítláb rohangáltam, mint a többi pórgyerek. Sok gyerek meg sem érte a felnőtt kort, elvitte a dögfene, vagy más egyéb kórság, sokszor tíz – tizenkét gyerekből három-négy nőtt csak fel. A lánygyereknek nem is volt nagy értéke, hisz a férfierő kellet ahhoz, hogy a család megélhessen, a nehéz robotot, csak kevesen bírták.

Aztán az urak is szívesen zsarolták egymást, mely során, a szomszédos földbirtokon élő jobbágyok kárára követték el gaztetteiket, elrabolták a jószágokat, sokszor felégették a falvakat.

Ezért állt harcban Perényi urunk is Griskával, de azért őt sem kellett félteni ugyanúgy beszedette az adót, a Griska által elorozott falvakban is.

Hát ilyen uraink voltak nekünk a saját nemeseink, s hogy ne csak őket szolgáljuk az egyház is beszedette a kilencednek nevezett adóját, gyakorlatilag sokszor annyi sem maradt a jobbágynak, hogy életben maradjon. Télen sokan éhen vesztek, mert az adót akkor is teljesíteni kellet, ha kevés volt a termés, nem ellett eleget a barom, vagy a róka elhordta a baromfit.

A jobbágy csak ura engedélyével tehetett bármit, míg ő a mesze Budán székelő király parancsát ott szegte meg ahol tudta.

A jobbágynak hadban is részt kellett vennie, ha ura szólította, ha aratás volt, ha nem, így a jobbágy sorsa sokszor rosszabb volt, mint a baromnak mit a réten legeltetett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Első lépéseim a hadban

 

 

Mint említettem Perényi urat váruk, hogy vendégül lássuk, és kipihenje a harc fáradalmait.

De hogy olvasom, jobban lásson az idő kerekében az úr 1449 évének Kisasszony havának 10. napja volt ekkor.

Előző nap lovas futár érkezett ki Tót János uram szállására sietett, és hogy ott mit mondott azt én nem tudtom, de később mikor estebéd idején a konyhára jött, kihallgatám mit beszél nénémmel, ekkor jutott tudomásomra, hogy másnap már itt lészen az úr.

Éjszaka alig jött álom szememre, csak forgolódtam, ábrándoztam, hátha felfigyel a nagyságos úr én rám, hisz ekkor már feltett szándékom volt, hogy vitéz leszek én! Dehogy fogok egész életemben koszos szolga lenni, világot akartam látni, harcolni oszmánnal, tóttal, lengyellel, huszitákkal!

Még a nap sem pirkadt, én már kint voltam a vár tornyában, nem akartam lemaradni semmiről. Még néném kiabálására sem válaszoltam, dehogy hagyom itt az őrhelyem, nem kellett nékem se, étel se ital, csak vártam.

Gyönyörű aratás utáni idő volt, a réteken már betakarították az elsárgult kalászokat, cséplés időszaka volt, a hajnalok hűvös reggelre ébresztették a viskóikból kilépő jobbágyokat, kik állataik ellátására siettek. Pára borította be a még zöldben pompázó hegyek között megbúvó völgyeket, s az éji vadászatból odúikba megtérő baglyok utolsó huhogásait lassan a pintyek, fecskék hangos köszöntő trillái váltották fel.

A tőlünk nem messze lévő Korom hegy irányából, lassan kibukkant a nap első sugara, s mint aki most ébred tudatára mi is a dolga gyorsan megindult napi útján, fényárba úsztatva az alant fekvő földet.

Már délutánba hajlott az idő, mikor porfelhő jelent meg a Remete hegy oldalában. Lefele ereszkedő lovas csapat fegyver csörgését, néha felnyihogó lovak zaját hozta a kosza fuvallat, és a napfényben csillogó kardok sisakok, páncélok mutatták, végre jönnek!

Majd mikor a lovasok a Szőlőhegy aljában vezető úton közelebb érkeztek már tisztán kivehető volt a nagyságos úr zászlaja a lovas csapat élén lovagló vitéznél. Amennyire a porfelhőben lehetséges volt úgy huszonöt lovast számoltam az élen, a lovasok után málhás szekereket kísérő gyalogság következett, ötvenen, ha voltak, a sereg végét huszonöt lovas zárta.

A vár alá érkezvén a lovas csapatból mintegy tízen kiváltak és előre lovagoltak a huszár vár kapujához ahol már várta őket Tót uram, és térdre ereszkedve a legelöl lovagló fényes öltözetű lovas előtt, remegő hangon köszöntötte őket. Ez a lovas nem volt más, mint a mi vitéz Perényi János urunk, intésére Tót uram fürgén felpattan és megfogta a ló kantárját, míg lovasa leszállt a nyeregből. Ezzel egy időben a toronyban álló őr megfújta a kürtöt, melyet kapuzárás és nyitáskor, valamit vész esetén használt csak, jelezvén a váraljai lakók számára is, meg jött uruk.

Miközben a vár ura gyalogosan elindult a lépcsőkön felfelé, lovaikat bekötötték a huszárvárban lévő istállókba és a többi hadi nép a vár alatti síkon tábor építésébe kezdett.

Közben a várnépe a belső kapunál sorakozott fel két oldal a provisor irányítása mellet, a strázsák még azok is kik nem voltak szolgáltra osztva, csillogó páncélban, fényesre suvickolt, csizmában, kipedert bajusszal várták, hogy a várba érkezzenek, ekkor már én is lent voltam, hisz minél közelebb akartam lenni hozzájuk.

Mikor a nagyságos úr belépett a vár kapuján, háromszoros „vivát!” kiáltással fogadtuk őt, ki kegyesen felemelve jobb kezét mintha áldást adná nékünk köszönte meg ezt a szívélyes fogadtatást, ekkor a vár népéből az asszonynépek térdet hajtottak, míg a férfinépek főt hajtottak és addig senki fel nem nézett senki, míg az úr el nem haladt előttük.

Persze én igyekeztem meg lesni őt, így had írjam le miféle ruházatot viseltek az érkezők.

A nagyságos úr subája violaszínű, aranyvirágos kék gallérral, a sárga színű dolmány ujj hajtókája vörös volt, csizmát viselt mely vörös volt, mint a kiömlő vér, fején vörös darutollas fejfedő volt melynek elején akkora drágakő ragyogott, mint egy érett szilva a nap fényében szinte megvakította az emberfiát, ha rátekintett. Az oldalán pediglen barna bársony hüvelyben, melybe aranyszálakkal hímezték a különböző vadász jeleneteket, csontnyelű szablya volt, jobb kezében egy szépen megmívelt buzogányt tartott, életemben még ilyen szép öltözetet, nem láttam.

Mögötte egy körülbelül velem egyidős legényke lépkedett, aki a címeres pajzsát vitte urunknak.

A kíséretében lévő lovagok, szám szerint hárman, különböző hadi öltözetet viseltek, ragyogó páncélokat, míves kardokat, szablyákat, de egyiké sem ért fel a nagyságos úréval.

Tót uram egészen a palota ajtóig kísérte őket, majd mikor a nagyságos úr belépett lakhelyére, kezével intett a provisornak, ki azonnal mindenkit munkára küldött, néném is szaladt a konyhába ahol már készen volt az ennivaló, a vincellér meg a boros pincéből hozta a harmatos kancsóban a jó hegyaljai bort az uraságnak.

Én meg kihasználva a nagy sürgésforgást leosontam a vár alatt táborozókhoz, engem sokkal jobban érdekelt a sok hadi nép, mint hogy fenn a várban lóssak-fussak annak a kutya provisornak parancsára.

A táborban nagy volt a sürgésforgás, még a várhegy melletti hegyen is azt láttam, hogy katonák vannak, egy ideig, csak ténferegtem jobbra-balra, és a szemem-szám nyitva maradt a sok csodálkozástól, mi féle emberek is voltak ottan. Nagy álmélkodáson közben egyszer csak előttem termet egy talpig páncélban lévő nagy bajszú ember és hangosan rám kiáltott:

No, te meg kinek a fattya, borja vagy és mi a kénköves poklot keresel itten?

Már biz én András volnék, apám fia, és katona akarok lenni!

Na ha katona akarsz lenni itt a kardom, lássuk, mit tudsz!

Ezzel kezembe nyomta a kardját mely majd oly nagy volt, mint jó magam, alig bírtam tartani, nem hogy megemelni, közben a hangoskodásra a közelben lévők megálltak és kíváncsian nézték mit is, fogok csinálni a böhöm karddal. Na de én se ma jöttem ám a világra, két marokra fogtam és úgy emeltem meg, aztán suhintottam vele erre is meg arra is, alig bírtak félre ugrálni előlem.

Na, erre már hangosan nevettek a vitézek, csak úgy csorgott a könnyük is hozzá, én meg vörösödtem a nehézségtűl is meg a haragtól is, aztán mikor kirötyögte magát a nagy bajszú is, már komolyabban szólt ám:

- No, komám, ha tényleg vitéz akarsz lenni, légy az én fegyverhordozóm, a régit valami kórság elvitte tavasszal, azóta még nem találtam másikat helyette! Na, csapj a tenyerembe, ételed-italod meg lesz, aludni meg aludhatsz a sátram előtt!

- Anyám megholt, apám kitudja él-e még, a provisort úgyis utálom hát nem bánom.

- Az én nevem Fürjes Ádám, mától fegyverhordozóm lészel, gyere a sátramhoz had, adjak néked valamit.

  Azzal már sarkon is fordult én meg boldogan haladtam utána, amikor oda értünk belépett a sátrába és pár pillanat múlva egy szablyával lépet ki onnan.

Ez volt a legény szablyája hozzon néked több szerencsét, viseld mindig becsülettel és légy jó vitéz.

Nem fog bennem csalódni

Ezzel hozzám lépve oldalamra csatolta, majd vállon veregetett és rám mosolygott, én még életemben ilyen boldog nem voltam, büszkén kihúztam magam, és oly peckesen néztem körül, mintha maga a király tüntetett volna ki.

Az elkövetkező három napban, szép csendben minden reggel kiosontam a vár alatti táborba, és Fürjes uram körül sürögtem, tisztogattam útmutatása szerint fegyverét, páncélját, rendben tartottam sátorát, mint megtudtam egy tíz főből álló gyalogcsapat vezetője volt, neki már volt lova is, de harcban mindig gyalogosan vett részt.

  Négy nap múlva hajnali kürtszóra ébredtem, a szemem alig akarta magát hagyni, hogy látásra használjam, gyorsan összekapván magam, rohantam a táborba.

Na, legény itt a nagy nap indul a sereg, megyünk a gaz Griska ellen, már épp ideje kezdtem berozsdásodni!- fűzte hozzá miközben nagyokat nyújtózott- hát búcsúz el, ha mégis lenne kitől, aztán hamarjában légy itt.

Mivel nénémtől felesleges lett volna búcsúzni mástól meg nem kellett, szaladtam a Perecségi forráshoz friss vízért, hogy az útra legyen bőven mindkettőnk számára, majd kenyeret, sajtot, szalonnát tettem egy fatányérra és úgy léptem be a sátorba.

Mi előtt elindulunk, egyék- igyék, kitudja mikor lesz rá időnk, aztán milyen messze van az a kutya fattya Griska? Tényleg olyan, mint az ördög? Gyerekeket eszik reggelire, szüzeket ebédre és ember vért iszik hozzá? – tudakozódtam.

No, hát néked kimondott ilyen csúfságokat- kérdezte nevetve miközben jó ízűen falatozni kezdett, de meg sem várva válaszom folytatta- olyan ember ű is, mint mi, a vére piros, hús van a csontján néki is, csak elfoglalta a Perényi úr birtokát és az istennek sem akarja szépen visszaadni. Szóval gaz betyár ő semmi más!

  A reggeli után hamar megnyergeltem a lovát és rásegítettem a páncélját, melynek módját az elmúlt napokban sikerült elsajátítanom, majd lóra pattant és meghagyva nékem maradjak a poggyásza mellett, míg megtudakolja merre is lesz az út.

Majd egy fertály óra múlva jött vissza.

Na, legény megyünk Kassára, ott szálunk táborba a nagyságos Hunyadi János kormányzó úr csapataival és aztán megyünk Griskára, ki nem átalkodott újra megsarcolni a népünket! Kiűzzük a kutyákat onnan! Te meg maradj a nyomomban, hozd a pajzsom, meg az élelmet, pakolj fel a csapatom társzekerére és amint lejön az uraság a várból, indulunk.

Ezzel megsarkantyúzta lovát és elvágtatott, jó két nappal ezelőtt végig járta velem a tábort és mindent megmutatott így könnyen megtaláltam a társzekereket, jó néhány apród már ott volt és az élelmet pakolták fel, volt köztük egy olyan forma legény, mint én. Mikor ránéztem gondoltam, na, ez jó lesz utazó társnak, az uram úgyis csak akkor fog keresni, ha megállunk majd pihenőre.

Adj, isten András volnék, mi a te becsületes neved?

Ábel a becsületes nevem, s Szántó Kálmán a vitéz uram neve. A tied ki?

Fürjes Ádám, ez lesz az első alkalom, hogy elhagyom a helyet ahol világra, jöttem. Még sosem voltam távolabb, mint ahol a patak ered. - ezzel a hegyekre mutattam.

No, akkor jó helyre kerültél, mi tavasztól őszig mindig másutt vagyunk, csak a tél beálltával vonulunk valami melegebb helyre.

Aztán vettél-e már részt csatában?

Vettem biz a, előző évben már többször összefutottunk a huszitákkal, ekkor állt be Szántó uram a nagyságos Perényi János seregébe.

Na, komám, akkor nékem itt jó helyem lesz, mióta a világra gyöttem, mindig arról álmodoztam, hogy bejárom ezt a nagyvilágot, és hős leszek!- mondtam büszkén.

Na, csak lassan a testtel komám, sok jó harcost láttam én már vérében holtan fekve, nem adják azt ingyen. - mondta Ábel de, közben barátságosan hátba veregetett és így folytatta - de azért mi jó barátok lehetünk, ha egyet értesz velem, csapj a tenyerembe!

Mivel hasonló gondolatok jártak a fejemben, hát gyorsan megszorítottam a kezét, így kezdődött a mi barátságunk.

Miközben beszédünk végére értünk ismét megszólalt a kürt a vár tornyában, a sereg már közben szépen rendben felsorakozott, elől a lovasok, aztán a szekerek a gyalogsággal, és a lovasok ismét. Mikor Perényi János urunk lassan elléptet lován mellettünk a katonák fegyvereiket magasra emelve, hangos üdvrivalgással köszöntötték, és mikor a sereg élére ért, a kürtös megfújta kürtjét és elindultunk.

Már magasan járt a nap, fényes útján mikor felértünk a Bodó rétnek ahonnan utolsó pillantást vetvén hátra, lelkemben elbúcsúztam az ég felé törő csúcson fekvő Füzéri vártól, és nagyot sóhajtva ismét előre néztem a reményeim szerint boldogabb jövő felé.

Amint a sereg lassan poroszkált az úton lassan kibontakozott előttünk, mint komámtól megtudtam a magas Tátra, néhány csúcsa a ködös távolban.  Útközben több kis falun haladtunk át ahol kíváncsi jobbágyok álltak az út szélén, lesve vajon hová tart a sereg.

Még sosem voltam ilyen távol! - jegyeztem meg – Remélem, egyszer még újra láthatom ezeket a hegyeket

Isten bizton megsegít, ha te is bízol benne – válaszolta Ábel

Milyen ez a Kassa nevű város?

Hatalmas, oly sok a lakosa, hogy megszámolni sem lehet – magyarázta – annyi templom van ott ahány viskó váralján, piaca majd akkora, mint ez a falu – mutatott szét kezeivel.

Miből él az a rengeteg ember? Mi jó, ha éhen nem vesztünk, s ha nem néném a szakácsné a várban bizton így is lett volna!

A város körül sok a szántó föld, s a kereskedők messze földről szállítják ide termékeiket. Minden vasárnap vásár van, és évente többször búcsújárás.

Akkor jó sok mézeskalácsot lehet itt szerezni!

Na, csak óvatosan, akit lopáson kapnak, annak kezét levágják, s nem ritka hogy fejét is veszik. A tömlöcben a patkányok éjszaka lerágják, a kezét-lábát annak ki elalszik!

Nem lopásra gondoltam én, nem ment el az eszem! - sértődtem meg barátomra.

Nem akartalak megbántani, de szavaid félre vezettek – ölelte át vállamat – csak hát te mondtad, hogy nem jártál ilyen helyen sohasem.

Majd pénzt keresek, és abból veszek neked is és magamnak is – enyhültem meg véle.

Azt könnyen lehet, de addig is vendégem leszel egyre, ha uraink beengednek a városba.

Miért mi nem mehetünk be?

Haddal a város falai között még saját urukat sem tűrik a magisztrátus tagjai – vágott fontoskodó képet – mi a falakon kívül táborozunk le.

Mitől félnek? Csak nem támadják meg saját városukat is az urak?

Hát néha megteszik, ha késik az adó, vagy ha más ügyben nem teljesítik parancsait.

Ha én úr lennék, ilyet nem tennék!

Na ha másért hát ezért biztosan nem leszel úr!

Lassan magunk mögött hagytuk ezt a falvat is és elértük Ábel szerint a Hernád folyót, hatalmas volt, vize sebesen, gyakran fordulókat vetve örvénylett a két part között.

Partján barmok kérődztek, miután friss vízzel öblítették le a hajnali legelés után gyomrukban lévő füveket. Kisebb halászcsónakok, hálójukat maguk után húzva szelték át vizét, és ezüstösen csillogó halak ficánkoltak a már korábbi merítés eredményeként a csónakok alján.

Késő délutánba hajlott az idő mikor már láthatóvá váltak Kassa város hatalmas város falai a napi utunk célja, éjszakára a város falai alatt táboroztunk le, csak a vezérek, töltötték a városban az éjszakát, azt mondták a régi katonák, hogy Hunyadi kormányzó úr üzenetét várjuk, hol egyesüljenek a seregek. Már az estebédet költöttük el mikor mozgolódás támadt a táborban, a búcsúzó nap utolsó fényénél újabb sereg érkezett, a felvidéki birtokairól jött meg Perényi urunk hűbéres hada.

Kíváncsian közelibük mentünk Ábellel, és néztük micsoda színek kavalkádja volt ott, volt egy olyan száz főből álló íjász, fejükön vassalap, voltak lovasok talpig páncélban és voltak lovasok, melyek csak egy pajzs, szablya és fokos volt a fegyverük. Aztán gyalogok kik nagy szögletes pajzsot tartottak kezükben, hosszú egyenes kard volt az oldalukon, alabárd s szekerce nevű fegyverekkel, némelyeknél számszeríj, valamennyiük fején sisakot hordtak.

Amit meg figyeltem e népek, melyek az újonnan érkező csapatban voltak inkább a tót nyelvet beszélték, ritkán lehetett magyar szót hallani. Megunva a nézelődést visszatértünk a saját táborunkba s a vacsora elkészítéséhez fogtunk.

Te Andris, végül is miért csaptál fel a seregbe? - lökött egy darab fát a bogrács alá Ábel.

Azt gondolom, hogy számomra így lesz lehetőség arra, hogy ha nem is gazdag, de módos ember lehessek – kavartam meg a bográcsban rotyogó nyúl levest – meg aztán kíváncsi vagyok a nagyvilágra, milyen titkokat rejt.

Nem félted az életed?

Inkább meghalok, semmint a földet túrjam, buta jobbágyként – ráztam meg a fejem – az élet számomra egy nagy rejtély! Hogy lehet az, míg egyesek úrnak születnek mások szegénynek? Mi dönti el sorsunkat, hogy mi lesz belőlünk? Isten vagy a szerencse? Hát ezekre is keresem a választ

És ha sosem kapsz erre választ?

Akkor legalább elmondhatom majd, hogy megpróbáltam megkeresni a választ – nyaltam meg a fakanalat – és nem mondhatja senki hogy csak a levegőbe beszéltem.

Jó neked hogy hiszel valamiben – nézett a tűz fényébe – nekem nincsenek ilyen reményeim, de ha van élet a halál után, csak egyszer szeretnék még édesanyámmal együtt lenni és hallgatni kedves hangját, mint mikor este altató dalt dúdolt a fülembe.

Én nem emlékszem anyámra, sem apámra. De hiszek magamban és abban isten nem teremtette céltalanul az embert a világra.

Úgy látom jó lesz, már a leves vigyünk hát urainknak – vette kezébe a merőkanalat Ábel – aztán együnk mi is.

Miután jó laktunk, jó eső érzéssel hasunkban leheveredtünk a társzekér alatt berendezett szállásunkra, mi nem állt másból, mint egy kis szénából és egy-egy öreg kopottas lópokrócból.

Az égen ekkor már kigyulladtak az éji fények, a halványan pislákoló tüzek fényével kiegészülve s a felkelő hold telt arcából sugárzó sárgás világosság nem engedte, hogy teljes sötétségbe burkolódjon a tábor.

A város falain a strázsák időnkénti hangos jelszó váltásán kívül nem hallatszott már hangos szó. Bent a városban az urak a város elöljáróival a városházán tanácskozásuk végeztével, magukhoz rendelték a sereggel tartó muzsikos cigányokat, kik hangosan nyekergetették hegedűiket, mit a bortól nehézfejűvé vált urak kurjongatásai kísértek.

Ábel vajon melyik az én csillagom? - fordultam az oldalamra -az, amelyik olyan fényesen ragyog vagy az, amelyik éppen csak pislákol?

 Nem tudom – válaszolta – de szeretném hinni, hogy az a kettő mely olyan mintha ikrek, lennének – mutatott az ég felé – minket és örök barátságunkat jelzik.

Vajon tényleg a csillagokban van megírva sorsunk? Azt hiszem, én igazán magamban bízok a legjobban.

Te erős lelkű vagy, én jobb szeretem, ha irányítanak, s megmondják, merre menjek, mit tegyek.

De nem várhatunk mindig arra, hogy más döntsön helyettünk! - könyököltem fel – Az, aki mindig másra vár nem jut sehova, a jobbágyok azért élnek, így mert mindig megmondják, nekik mit tegyenek. Az urak ön maguknak határozzák, mit mikor tegyenek, attól hogy őket szolgáljuk, még lehet önálló akaratunk!

Lehet, hogy neked van igazad Andris, de én már nagyon fáradt vagyok, aludjunk, holnap is nehéz napunk lesz.

Nem kellet nekem sem sok idő és az álom elragadta képzeletem, a hajnali kürtszó szavára serényen kaptam magam s Fürjes uram sátrához siettem.

Jó reggelt Fürjes uram – köszöntöttem belépve sátrába -mi lészen a mai feladat?

Hát először is hoz egy kupa vizes bort – nyújtózott a fekhelyén – aztán keríts valami harapni valót, éhes vagyok, mint egy farkas. Aztán csutakold, le a lovamat lásd el abrakkal, majd fogd a kardom meg a lovam, itt egy garas vidd be a városba, ha kell, patkoltasd meg a lovat, éleztesd meg a kardot. Harcban a ló legyen erős, a kard, éles, de még déli harangszó előtt itt legyél ám!

Ahogy kívánja – vigyorodtam el, bemehetek a városba, s míg a kovács dolgozik, én szétnézhetek a piacon, gyorsan sarkon fordultam szaladtam harapni valót keríteni.

Gyorsan elrendeztem hát teendőimet Fürjes urammal, s szaladtam megkeresni Ábelt, hátha velem tart, rá is találtam az ura páncélját és fegyvereit fényesítette.

Megyek, a városba nem jössz vélem?

Szívesen mennék, de elébb ezt meg kell csinálnom – mutatott a kezében lévő páncélra – de ha segítesz, hamarabb végzek.

Rendben, de igyekezzünk, mert nekem a fegyverkovácshoz és a patkoló kovácshoz is mennem kell.

Itt ez a finom homok ezzel csiszold le a kardot aztán kend be ezzel az olajjal vékonyan, hogy a rozsda ne fogja.

Tudom ám ezt én is komám – nevettem rá – alig várom, hogy lássam a várost.

Gyorsan befejeztük a munkát, s magamhoz véve gazdám kardját, felnyergeltük lovát nyeregbe pattantam, s komám mögém kapaszkodott fel.

Több öles városfalak védték a várost és kétszárnyú vasalt kapun át léptetünk be a kikövezett utcába, a kapukat örök védték, kik alaposan megnéztek mindenkit ki a belépésért folyamodott. Több hatalmas társzekér között haladtunk a város belsejébe, szűk utcák orrfacsaró bűze fogadott minket, mindenütt állati ürülék és az ablakon át az utcára kiöntött házi szemét kupaca szegélyezték utunkat.

A böllérek a levágott barmok vérét hagyták szabadon folyni az utcára, hol a még gőzölgő állati belsőségeken marakodó kóbor kutyák vívták ádáz harcukat. Némely ház előtt csúfságosan kikent kifent nők kínálgatták testüket, néhány garasért, soknak még foga sem volt. Kissé arrébb a pékek, kemencéiből épp frissen sült kenyeret szedtek ki melyek gyerekek vállukon általvettet zsákba tették s rohantak velük el.

Az egyik kordén hordót toló ember hangosan kínálta a friss vizet, a kocsmák előtt unatkozó katonák iddogáltak, és az arra járó fehérnépekre tettek ocsmány megjegyezéseket.

Nézd ott egy kovács -húzta meg ingemet Ábel.

Látom, remélem vállalja a munkát!

Pénz beszél, kutya ugat, senki sem ellensége a saját zsebének – okoskodott barátom.

Oda is értünk a kovácshoz kivel hamar megegyeztünk, így végre volt egy másfél fertály óránk a városban széjjelnézni.

Merre menjünk? - kérdeztem

talán legjobb, ha végig megyünk az utcán, mindegyik a főtérre vezet, aztán meglátjuk hogyan tovább.

Én szeretném, ha a vásárba mennénk, ott sok érdekes dolgot láthatunk.

Legyen úgy – vágta rá Ábel.

 Kerülgetve a szeméthalmokat lassan araszoltunk a város belsejébe, és egyre díszesebb házak váltották fel a koszos épületeket. Ahogy így bandukoltunk, egyszer csak hangos kántálásra lettünk figyelmesek, hatalmas fakeresztet cipelő papok jöttek szembe latinul imádkozva.

Hát ezek mit akarnak?

Valami szent ünnepe lehet, biztos azt ünneplik -mondta Ábel.

Nézd, valami szobrot hoznak emelvényen!

Szent Pál apostol szobra az, ha jól látom, ilyenkor ünneplik szenté avatását.

Csatlakozzunk hozzájuk, remek mulatság lehet.

Inkább menjünk tovább, ezek ki mennek, a városból s aztán visszatérnek, nincs ott semmi látni való.

Így folytattuk utunkat, s hamarosan egy nagy térre értünk melyen több hatalmas templom állt, hatalmas tornyaikkal az eget ostromolták, e díszes tornyukkal hirdették, hogy az isten az égben székel.

A kapualjakban pénzváltók, és íródeákok várták, hogy munkájuk legyen. A templomok előtt koldusok hada ücsörgött ennyi toprongyos embert nem láttam ez előtt.

Ezek miért nem dolgoznak inkább?

Mert a földes urak nincstelenné tették őket, meg talán nem is akarnak dolgozni!

Ez a város olyan, mint a förtelem egyik oldalon csillogás, másik oldalon a nyomor.

Az ember ön maga legnagyobb ellensége, a kéj és hatalom iránti vágy megöli a szépre és az emberségre való hajlamot.

Az isten azért adott észt nekünk hogy szebbé tegyük magunkat és környezetünket, nem azért hogy elpusztítsuk! - értettem vele egyet.

 Ezek után már nem annyira vágytam, hogy lássam a várost, és mivel a harangok kongása jelezte fogytán az időnk, visszafordultunk anélkül, hogy a vásárba eljutottunk volna. A kovács szépen megpatkolva a lovat kifizettem, nyeregbe szálltunk és kilovagoltunk a városkapun a táborba.

Az elkövetkező három napban csak gyülekeztek a hadak, teljesen elborították a sátrak a környező dombokat, napközben hangos fegyvercsörgéstől, parancsoktól zenget a tábor, hatalmas kondérok alatt egész nap égett a tűz, annyi embernek kellet a táplálék. Nekem egész nap Fürjes uram közelében kellet lennem, a hadi gyakorlások során, a lovát kellet fognom, míg gyalogosan forgatta fegyverét, vagy vizet hozni, ha megszomjazott, délidőben meg fatányérban hoztam néki a zsíros levest nagy karéj kenyérrel.

Egész nap nem láttam az én kenyeres pajtásomat, aztán estebéd után Fürjes uram elbocsátott, ő maga vitéz társaival folytatott szó vitákat, amit, finom Kassa környéki borocskával ízesítettek meg.

Szaladtam és a közeli Hernád folyó partján rá is találtam, ép kavicsokat dobált a lassan felkelő hold fényében fodrozó vízbe.

Mit hallottál Ábel, mikor indul a sereg? - szegeztem neki a kérdést.

 Azt hallottam két nap múlva megyünk- válaszolta szomorúan

Néked meg mi bajod lett komám, olyan búval bélelt vagy?

 Nincs nékem semmi bajom csak néha eszembe, jutnak szüléim- eredt meg a nyelve- egész kicsi voltam mikor, Kassára jöttünk vásárra, apám jó kereskedő volt, felvásárolta a parasztoktól a gyapjat, aztán a Kassai piacon eladta, Krasznahorkán szép kis kőházunk volt. Aztán mikor úgy hat éves voltam, piacra jöttünk három nagy szekéren volt a gyapjú, lesből ránk támadtak és mindenkit megöltek, apámat, anyámat, húgomat, engem nem vettek észre mikor az erdőbe szöktem, azóta ha Kassát látom, mindig elszomorodom. - fejezte be szomorú történetét.

Nekem sincs senkim, anyám meghalt szülésemben, apámat sose láttam, néném nevelt, így kétszeresen is számíthatsz rám, ha bajba kerülsz. - vigasztaltam.

Tudod mit András, fogadjunk testvériséget, ha egyikünk bajban lesz a másik, megsegíti!

 Úgy légyen, gyere, kerítsük egy kupa borocskát és ünnepeljük meg!

Hamar kerítettünk is egy kancsóval, visszasétáltunk a folyópartra, és míg el nem fogyott, csendben hallgattuk a víz csobogását, a békák énekét, magamban boldogan arra gondolva, eddig se, kutyám se macskám nem volt, most meg katona leszek és immár barátom is lett.

Két nap múlva valóban megindult a had, észak felé indultunk és mire a nap elérte csúcspontját az égen, már láttuk is a távolban Somosfalvát ahol napnyugtára táborba szálltunk, szép rendben kialakítva szállásainkat, védve magunkat az ellenség támadásai ellen.

Jellegtelen kis falu volt ez a Somosfalva, nem volt benne semmi érdekes, a husziták csak azért választották ezt a helyet, mert jól védhető tábort alakíthattak ki itt.

Így értük el azt a napot mely az első csatámat hozta és örök tanulságként maradt meg emlékezetemben. Pedig minden olyan szépen indult, az a sok katona a fegyverek, páncélok sokasága mind azt sugározta nincs olyan erő, ami ellen tudna állni nékünk.

De itt megtanultam mind ez kevés, és kevés a bátorság is, ha nincs hadi értelem - a vezérünk Székely Tamás, Hunyadi kormányzó unokaöccse volt - de benne nem volt az a tudás meg, amely egy ilyen sereg vezetéséhez szükségeltetik. Közel három hétig álltunk a táborban miközben azt csak a lovasok hagyták el, híreket szerezni, és ha nem lettek volna a fegyverforgatás gyakorlásai hála Ábelnek és Fürjes uramnak, igen csak unatkoztam volna.

Ábel megtanította nekem miként kell a kardot kézbe venni, a pajzzsal testemet védeni, és gyakran vettük elő az íjat, mi a gyalogság egyik fő fegyvere volt.

Ha rohamoz, az ellen pajzsodat emeld a tested elé, miközben jobb lábaddal támasztod testedet – mutatta Ábel – ha így felfogtad az ellenfeled erejét, kardoddal szúrj ki a pajzs mellett.

És ha erősebb tőlem? Akkor mit tegyek?

Lépj oldalra és szúrj a testére, vagy vágj a hátára.

Mit tegyek, ha nyilaznak?

Búj a pajzs mögé és imádkozz, hogy ne találjanak el.

Azt mondtad előbb jönnek a nyilak, majd a lovasok és aztán a gyalog roham. Mért nem fordítva?

Azért fiam – szólt közbe Fürjes uram – mert a nyílvessző messzebbre elér, mint a karunk. Míg az ellen a nyilak elől pajzs mögé bújik, addig a lovasok közelibük érnek, aztán a gyalogok inkább csak védekezésre jók, vagy ostromlásnál.

A lovasok meg nem jók ostromhoz – okoskodtam – ezt már megjegyeztem!

Így van, de jók arra, hogy távol tartsák a felmentő sereget, meg aztán a husziták szekerekről harcolnak -folytatta, Fürjes uram – nehéz őket onnan kimozdítani.

Akkor nekünk miért nincsenek ilyen szekereink?

Mert minket az Úristen lóra teremtett, nem pedig szamárra!

Jó ezt értem, de mégis hasznos fegyver a szekér, ha eddig nem tudtuk őket legyőzni!

Fiam a magyarok sok száz éve lovaikon érkeztek ide, ha majd a lovak mind elpusztulnak mi is elpusztulunk, addig lovon harcolunk. De inkább folytasd a gyakorlást sok beszédnek nincs itt helye – utasított rendre.

Napestig folyt hát okításom, esténként Ábellel folytattuk eszmecserénket, és vártuk a csata napját, hogy végre kipróbálhassam a tanultakat. Ha tudtam volna mi vár rám!

 

 

 

 

 

Vereség a huszitáktól

 

Pedig ez a nap is úgy ért végett, mint a többi, este a sötétedés beálltával lassan mindenki nyugovóra tért, csak a tábortüzek lobogtak és néha a lovak horkantásai, zavarták meg a csöndet. Aztán a hajnal közeledtével hirtelen hangos kiáltások ébresztettek álmomból:„Támad az ellen, fegyverbe” Történt ugyanis, hogy husziták kihasználva az éjszaka sötétjét körbe vette táborunkat, és sűrű nyílzáporral árasztotta el azt, majd gyalogosan és lovasokkal betört táborunkba csak a szerencsének és a hamar felfegyverkező katonáinknak köszönhettük, hogy nem hagyta mindenki ott a fogát.

Én is megtapasztaltam milyen az mikor az ember - ember ellen vért ontva védi az életét, mikor sátrunkból kilépve egyenesen belerohantam egy talpig fel fegyverzet marcona katonába, aki ordítva rohant felém kardját feje felé emelve már lesújtani készült, ijedtemben földbe gyökerezett a lábam és azt gondoltam „na, Andris ennyit a hős katonáról”. Aztán felocsúdva első rémületemből, eszembe jutott Fürjes uram tanítása „lépj oldalra hagyva az ellent rohanni lendületében, majd vágd a hátát, ahogy csak bírod az erűből”. Így is tettem és a nagydarab huszita térdre is rogyott, amint kardom széles sebet ejtett hátán, kiejtve kardját kezéből, a következő pillanatban már teljes erőmből fejére sújtottam, holtan maradt ott miközben a sátorból kilépő Fürjes uram elismerő pillantásával találkozott tekintettem.

De szavakra itt nem volt idő, rohant ő is keresve a támadókat, védve a tábort, mire a nap kibukkant a hajnali párából, már látszott nincs sok esélyünk, csapataink nagy része futásban kereste a menedéket. Fürjes uram is úgy érezte a további harc már felesleges lóra pattant és felém nyargaltjában vágta az ellent ahol érte, majd nyergébe kapva kivágtattunk a romokban heverő táborból, addig vágtatott, míg úgy érezte kellő távolságba nem értünk a harctól, ügetésre fogta lovát, és lecsúsztatót maga elöl a földre.

hát fiam most megtapasztalhattad milyen is az a harc, jól harcoltál sok ellent, legyőztél, s lám még meg sem sérültél, bár csak ne Székely uram lett volna a vezérünk, hányszor kérték, a vezérek, hogy ne várakozzék, hanem menjünk az ellenre és mi lett a vége? - rázta meg fejét - Mennyi drága vér mi feleslegesen került kiontásra, mennyi harcos lélek ki sosem harcol már, látod ez, ami sorsunk, hol a dicsőség hol a gyászos futás. Hát légy résen fiam, s ne feled nem minden a hősiesség, vezér is kell, ki tudja mit, s mikor kell tenni harcban.

S mi lesz most vélünk nagy jó uram, merre vesszük az irányt, megtalálom-e pajtásomat, vajon él-e még?

Hogy pajtásoddal mi lett azt én nem tudom, de ha él, akkor még találkoztok. Ha már nem él isten előtt van lelke és biztos boldog, hogy te még élsz. Mi pediglen Kassára vesszük az irányt, hová biztos sokan befutnak a vert seregből, majd ott meglátjuk, mit hoz a jövendő.

 

Eztán már nem szólt hozzám hátra lévő utunk során, így volt időm újra átgondolni az elmúlt eseményeket.

Alig pár hete még csak álmodozhattam róla, hogy csatában részt vehessek, ma már túl vagyok az elsőn, de milyenen. Nem számoltam hány embert öltem meg, de ha arra gondoltam bizony meg is halhattam volna, elfogott a gyengeség. Ha nincs Fürjes uram, talán ott is maradok, hisz lovam nem volt, gyalog meg képtelenség volt onnan megmenekülni, vajon Ábelnek sikerül t-é. Hisz, mégis testvériséget fogadtunk, de ott a csata hevében nem volt se, idő se mód, arra hogy rá gondoljak.

Imigyen jártak a gondolatok fejemben, miközben lassan délutánba fordult a nap és korgó gyomrom emlékeztetett arra, ma még nem ettem semmit. Vajon lesz mit ennem, ha Kassára érünk? Lesz szállás fejünk felett? Hisz a táborban maradt mindenünk. Mit hoz a jövő? Merre visz a sors kiszámíthatatlansága?

  Késő este volt mire elértük Kassa városát útközben egyre több a csatából megmenekült katonával találkoztunk, és együtt folytattuk utunkat megosztva egymással gondunkat, bajunkat, érdeklődve közös ismerősökről, kiket a csata forgatagában szem elöl tévesztettünk.

  Így tudtam meg, hogy Ábel testvérem lábát nyílvessző ütötte át, de látták, hogy sikerült elinalnia a vesztes csatából. Így már reménnyel a szívemben folytattam utamat Kassára, bízva a jó istenben, hogy találkozom majd pajtásommal.

  Az elkövetkező napokban sorra érkeztek meg a csatából megmenekült katonák kiket a csatából szintén megmenekült Perényi urunk szedet újra össze, szervezte őket egységekbe, nevezett ki új parancsnokokat és küldött futár útján értesítést a kormányzónak a csatavesztés körülményeiről.

  Fürjes uramnak sikerült megtudnia, hogy újabb had lészen összeverbuválva, mert egy dologban mindenki egyet értet, ezt a gyalázatot csak vérrel lehet lemosni, de addig, míg a tél nem áll be, lépni kell!

A harmadik napon végre siker kísérte abbeli próbálkozásaimat, hogy rátaláljak Ábelra, a városi Ferences rendi barátoknál szolgáló egyik legény azt mondotta, hogy sok sérültet kezelnek náluk, talán ü is ott lészen.

Így megkerestem a barátok templomát, ahol az atya szívélyesen meghallgatta közös történetünket, majd elkísért a barátok lakhelyére, ahol a sérülteket ápolták.

Végig járván köztük láttam, amit a harc sűrűjében az ember észre se vevén, mily szörnyű sebeket ejtettek egymáson a harcoló felek, mindenhonnan a halál szaga áradt felém, sokan kínjukban ordítottak, vagy már csak csendben várták a megváltó halált. Az egyik sarokban végre megláttam azt, amire az elmúlt napokban oly sokat gondoltam drága testvéremet, ki a fődre leszórt szalmán feküdt, jobb lábán véres ruha mutatta, hogy hol is érte a nyílvessző, arca piros volt a láztól és zihálva vette a levegőt, mellkasa szaporán követte mozgásával a ki-be áramló levegőt, szakadt inge lucskosan az izzadságától tapadt vézna testéhez, keze görcsösen markolta az ágyként szolgáló szalmaszálakat.

Seb láza van. Ha hamarjában nem hagy alább,- tárta szét kezeit - sajnos csak az isten megmondhatója meddig bírja még.

Majd én gondját viselem néki- válaszoltam – beszélek Fürjes urammal, hogy minden nap itt lehessek, míg a had nem indul.

 A te szereteted sokkal többet segíthet néki, többet, mint bármi más fiam, imádkozz érte, mint én is tenni fogom, s bízzunk az úr segítségében.

Az nap, késő estiglen voltam Ábel mellett, tiszta vízzel elmostam testét, a barátok mutatása szerint átkötöttem sebét, majd siettem Fürjes uramhoz, hogy engedélyt kaphassak az ápolásra, mivel ü úgy látta még egy hétig eltart a had újra indulása elengedett.

Innentől kezdve minden napomat, Ábel mellet töltöttem, tiszta vizet itattam vele, meg a barátok által gyógyfüvekből készült innivalót, friss levest kanalaztam a szájába, vizes ruhával hűtöttem testét, miközben istent kértem, hogy tartsa életben testvéremet. A harmadik napon végre kinyitotta szemét, bár még beszélni nem volt ereje, és mikor a barát ki a sebesültekért felelt megnézte sebét, örömmel kostatája hogy a seb már nem olyan lobos, mint volt. A negyedik nap reggel kissé elszunyókáltam, mikor arra riadtam, hogy valaki megszorítja kezem, és nevem szólít.

Andris, te vagy az? - kérdezte tőlem halk rekedt hangon.

Jaj, oly boldog vagyok, hogy visszatért a lélek beléd - rikkantottam- már azt hittem, sose beszélünk újra. De most ne is beszélj majd inkább én, beszélek hozzád.

Ezek után hosszan beszéltem neki, arról hogy menekültem meg a harcból, hogy találtam, rá s mily sokat imádkoztam érte, s hogy nem sokára újra indul a had.

A következő napokban gyorsan javult Ábel állapota, egyre többet volt ébren és ilyenkor segítségemmel, rövid sétákat tettünk, a sebe szinte már nem is látszott csak egy kis hegesedés mutatta hol találta el a nyíl.  Mivel Ábel egyre jobban volt, így én lassan visszatérhettem Fürjes uram mellé, esténként viszont mindig mellette töltöttem időmet, sokat beszélgetvén a közös jövőnkről. Egyben biztosak voltunk, hogy egymást lélekben sosem hagyjuk el bármilyen távol is legyünk egymástól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szepsi lerombolása

 

 

Két hét telt el a vereség óta, mikor hírnők jött Perényi urunkhoz a kormányzótól „Szedje, hát össze hadait s mi tűzszerszámot csak tud, sietvén hozza magával, mert tudja meg Perényi uram, hogy a rajtunk esett csorbát én kiköszörülni kívánom. Ezért úgy döntvén az haditanács be kívánjuk venni Szepsi várát. Melyet az lázadó Griska emelt dölyfében azt gondolván nincs elég erőnk ellene.”

Ezt a levelet Perényi urunk olvastatta fel a sereg előtt és így egészítette ki: „mi, akik e szégyenteljes futást miveltük kell, hogy elsők legyünk a harcban, ezért hát utasítom a városi magistrátust hogy, biztosítsa számunkra a szükséges hadfelszerelést, a vontató barmokat és a szükséges élelmet, mire a nap holnap pirkad a had, legyen menetre kész, ki parancsomnak nem tészen eleget fejét veszti.”

Az nap már készülődés jegyében teltek az órák, minden egység vezetője gondoskodott, arról hogy mindenki számára egyértelmű legyen a másnapi menet során, teendői. A mi egységünk a had közepére került, mi feleltünk a hadi szerek megóvásáért, harcban a középhadba osztottak minket, míg a lovasság a két szárnyon kapott helyett. Ekkor már én is megkaptam első vassisakomat mely egy kissé nagy volt még számomra, de mint mondták várostromnál, szükségeltetik, kaptam egy bőrből készült mellényt is mely testemet, védi az ellen csapásaitól, kardom már volt mit a Füzéri várnál kaptam.

Mikor estefelé megkerestem Ábelt boldogan meséltem erről.

Remélem, mire visszaérek a csatából, már oly épp lesz a lábad, hogy velünk jöhetsz – ültem a szalmazsák szélére.

Tudod mostanában sokat gondolkoztam ezen és lehet, hogy inkább a békés életet választom, túl sok a halál körülöttem.

Elhagynál engem?

A szívem s lelkem nem hagy el sohasem, de imádkozom is érted, hogy újra találkozhassunk.

Úgy legyen, kívánom neked, hogy érd el te is célodat – szorítottam magamhoz testvérem, s szemem könnybe lábadt.

  Másnap a napkelte szép rendben sorakozva találta a hadat a város falain kívül a had eleje lovasokból állt, őket követték a gyalogok, melyek között voltak, kik hosszú lándzsákkal voltak felszerelkezve, mögöttük sorakoztak az íjászok, majd a társzekerek és az ágyúk, egyéb ostrom szerkezetek és legvégén ismét lovasok következtek.

Dél-nyugatnak vettük az irányt és mögöttünk a nap kísérőfényével, lassú poroszkálással megkezdtük utunkat Szepsi várához, lelkemben furcsa érzések kavarogtak, hisz nem rég hasonló utat jártam be igaz akkor még fogadott testvéremmel, Ábellel ki a város falairól figyelte újabb hadba vonulásomat. A nap nagy része eseménytelenül telt, mikor a nap delelőre ért, Perényi urunk egy fertály órányi pihenőt rendelt el, meg hagyva a parancsnokoknak, hogy a hadrend nem borulhat fel, és őrszemeket kell kiküldeni, hogy bizton legyünk az ellen támadása ellen.

A pihenő leteltével trombitaszó adott jelt az indulásra, hangos fegyvercsörgéssel újra megindultunk, és lassú menetben immár a nap útját követve, egyre közelebb kerültünk célunkhoz a Szepsi várhoz. Már késő délutánba hajlott a nap járása mikor a távolban feltűnt a vár, mely meredek hegycsúcson emelkedett, furcsa mód emlékeztetvén engem a nem rég elhagyott Füzéri várra.

Amiben különbözött tőle az a formája, kerek és szögletes tornyok szakították meg a sziklák vonalát követő falakat, falai messzire vakítóan világítottak a lassan lenyugvó nap fényében, körülötte már látszottak a kormányzó úr által kiépített ostromló sereg tábora. Közeledtünkre egy lovas egység vált ki a táborból és sebes vágtával közelítettek felénk, Perényi urunk jelzésére a gyalogok és az utóhad megállt, az elől lévő lovasok követve vezérünket a felénk közelítő lovascsapattal szemben vágtattak, majd az ismételt jelzésére, lépésre váltottak és a zászlós lovassal egyedül urunk folytatta a vágtát, majd a lovascsapattal találkozván megállt, majd ismételt jelére megindultunk mi is.

  Utolérve urunkat láthattam, hogy kedélyes beszélgetésbe merülve beszélgetett a lovascsapat vezetőjével egy szálfa termetű nagy bajszú díszes páncélba öltözött nemesnek tűnő katonával.

No, legény, most láthatod Hunyadi János kormányzó urunkat. - súgta oda nekem Fürjes uram.

Csak tán nem ü lenne az? - kérdeztem vissza halkra fogva a szót.

De biz az, nála vitézebb úr alatt még nem szolgált senki kit ösmernék. - fejezte be mondandóját.

  Ezek után már sokkal jobban megnéztem magamnak a nagyságos urat, fekete ménen ült, melyet aranyszegéllyel ellátott vörös színű takaró fedett el egészen szügyig, szerszámzata fényes vörös színű volt. A kormányzó fényes feketére edzett páncélt viselt mely egészen a lábán lévő barna csizmáig fedte testét, mellkasán cirkálmányos minták díszítették páncélját. Sisakja tarkóján, apró lemezekből állt, tetejét hatalmas tollforgó díszítette, orránál egy felhúzható arannyal futtatott orrvédő lemez volt. Oldalán vörös bársonnyal bevont, arany szálakkal hímzett karcsú szablya volt, melynek markolatát fényes ékkövekkel díszítették. Mint később megtudtam a királytól kapta a Várnai csata előtti estén, nyakában aranyozott zsinórral összekötött vörös színű köpeny volt. A mellette lévő lovas tartotta zászlaját, melyen egy holló madár volt látható ez volt a Hunyadi család címer állata, csőrében egy aranygyűrűvel.

Ekkor befejezve a társalgást a két úr, Perényi uram utasítására a kürtös jelt adott, majd együtt folytatta a két csapat a táborhoz vezető utat.

Számunkra a várral szemben a napdelelési részén jelölték ki a táborhelyeket számunkra, az elkövetkező két napban szorgos munkával kiépítettük az ostromhoz szükséges erődítéseket, mert hát nem csak a vár támadására kellet gondolni, hanem tanulva a Somosi esetből, a tábor körül is kiépítésre került, egy sáncárok rendszer.

A harmadik napra kiépültek a szükséges ostromszerkezetek, a várhegy lábánál sorakoztak ezek a furcsa szerkezetek, voltak itt különböző ágyuk, kő hajítógépek, dárda és nyílvetőgépek, mögöttük voltak fedett sáncokban a gyalogság csapatai, melyek között voltak íjászok, puskások, parittyások. Az első napon az ostromágyúk és kő hajítógépeké volt a fő feladat, folyamatosan ontották a különböző vas és kőgolyókat a vár falaira, lassan hatalmas lyukakat ütve rajta, azt mondták a gyalogos roham csak akkor fog indulni, ha kellő réseket ütnek a falakon.

Nehéz ostrom lesz Andris fiam - szólalt meg este Fürjes uram.

De hát velünk van Hunyadi úr is – válaszoltam – bizton kitalál valamit.

Az lehet, de Griska lengyel honban van, s ha megtér, ide eszi a fene a hada többi részével.

S ha addig elfoglaljuk a várat? - kérdeztem.

Akkor ellene megyünk, mielőtt hadait összeszedhetné! Ha viszont nem akkor két fele kel szedni hadunkat – jegyezte meg.

Bízzunk istenben s Hunyadi úrban – biztattam.

Addig nem is lenne gond, de kevés az ostrom szerünk – ráncolta össze homlokát – így ha a falak kitartanak, csak az éheztetés marad más megoldás nincs.

Na, nem törje a fejét ezen annyit Fürjes uram, had húzzam le a csizmáját – léptem elé – aztán szereztem egy kis tokaji bort, a sült mellé egyék igyék, holnapra jobb kedve lészen.

A harmadik napon egy üzenetet küldtek ki a várban lévők, melyben a vár feladásáról kívántak tárgyalni, melyben szabad elvonulás fejében felajánlották a vár feladását. Fürjes uram szerint erre a kormányzó úr azt a választ adta „nem tárgyalunk oly gazemberekkel kik a magyar nemzetnek ily sok kárt okozatnak, barmaikban”.

Így tovább folytatódott az ostrom, az ötödik napon vezéreink úgy ítélték, meg kellő réseket okoztak az erődítményen, ezért a hatodik napra elrendelték a teljes riadót. A mi csapatunk a tartalékot képezte, melynek az ostromlók megerősítése valamint az esetleges kitörés visszavetése volt a fő feladata.

Napkeltekor egyszerre minden eszközből tűzet nyitottak, majd a gyalogság megindult a falak ellen, már az elsőnek a falakhoz érkező csapataink megvették a lábukat falak résein, és heves kézitusában bejutottak a várfalak mögé, még két órát sem tett meg a nap égi útján mikor Hunyadi urunk zászlaja megjelent az egyik torony tetején, mire hatalmas üdvrivalgásba tört ki az egész tábor. Mire delelőre állt a nap, már az egész várban katonáink álltak minden fokon, késő délutánra még életben lévő rablókat rabszíjra fűzve kísérték a táborunkba, hol őrzésüket az éjszaka azok látták el kik az ostromban nem vettek tevőlegesen részt.

Következő nap tanúja lettem milyen sorsa jutnak azok, kik elvesztik a csatát.

A nap első sugarai serényen dolgozó ácsokat találtak, kik erős gerendákból melyeket a lerombolt várból szállítottak le, emelvényt ácsoltak. Az emelvény egyik végére egy bitófát, mellé több erős tőkét állítottak fel, az emelvény mellett a hóhérok élezték pallosaikat, s próbálgatták a kiegyensúlyozottságukat.

Mire készülnek ezek?- esett ki a számom, gondolatom.

Kivégzésre! - vigyorgót egy fogatlan gyalog mellettem.

De kit végeznek ki?

Látom még új vagy, hát a huszitákat.

Hiszen legyőztük őket! Mi szükség van erre?

Az ilyen ellenséget nem elég legyőzni, meg kell semmisíteni!

És a keresztény felebaráti szeretet?

Ha ők győznek, most neked állítanák a vérpadot, ez a törvény – vonta meg a vállát.

Még az állat is meg kegyelmez néha áldozatának – háborított fel a gondolat, hisz harcban egyenlő eséllyel harcolunk, de az már gyilkolás.

Ha neked is legyilkolták volna a családodat, másképp látnád a dolgokat – lett most már mérges rám – eredj dolgodra innen, ha nem tetszik.

Bosszúsan oldalogtam el onnan, nem kívántam végig nézni, ezt vérfürdőt s inkább elindultam a várba, hogy szétnézhessek benne.

Füstölgő romok fogadtak s nem találtam egyetlen épp házat sem, a husziták hullái borították be a földet, némelyik még fegyverét szorongatta, szemük üresen az égre meredt. A romok felett éhes varjak keringtek, várva a lehetőségre hogy lakomázhassanak. Hányinger kerülgetett, mért nem élünk együtt békességben, kinek a célja hogy egymás ellen uszítsa az embereket? A sátánnak? A papok szerint biztosan. De Isten és Jézus nem ezt tanítja! Mégis a papok megszentelik, a sereget mely pusztítani indul!

Kiültem az egyik romos torony tetejébe és csendesen szemléltem a nyárias napfényben fürdőző tájat, lent a táborban közben végeztek az emelvénnyel az ácsok. Elég messze voltam ahhoz, hogy csak hangfoszlányok jussanak el fülemig, amennyire láttam a szíjra fűzött huszitákat az emelvény elé vezették. A kíváncsi katonák és a sereget követő mindenféle szedett-vedett népség kik a harc után a hullákat rabolták és ócska portékákat árulták a katonáknak, körbe állták őket.

Egyenként az emelvényre vezették a veszteseket és aprólékosan neki láttak az ítéletek végrehajtásának, kinek kezét, kinek fejét vették és a végén bitófára húzták a vár egykori kapitányát.

Az elkövetkező napokban az erődítmény a földel egyenlővé tettük, és egy hét pihenő után megindultunk Griska fő hada felé, de ez a gazember, mindig kibújt a csata elől, ezért Hunyadi urunk úgy döntött, hogy csapatokra oszt minket és a felvidéki bányavárosok ellen küld, kiadva, hogy „az pórnépet hánytorgatni tiltva vagyon”, de Griskának minél több kárt okozzunk. Egészen karácsony havának tizenötödik napjáig folyamatosan sarcoltuk a husziták birtokában lévő területeket.

Ekkor Hunyadi kormányzó urunk parancsára, mint hogy „békét köténk a Griskával, mivel hogy hadban megfelelő erő nem áll rendelkezésre, és így kívánván a lengyel ház kérésének is eleget tenni, ezért december havának ötödik napjától mindenféle hadakozást megtiltatván”, mindenkinek fel kellet adni a harcot, és téli pihenőre kellet vonulni.

Mivel Perényi urunk téli szállás helye Terebes vára volt ezért mi ide vettük az irányt, itt különösebb események nélkül teltek napjaink, őrt álltunk és gyakorlatoztunk én is egyre nagyobb gyakorlatot szerezvén a különböző fegyverek használatában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Somosfalvi ütközet

 

 

  Egészen az úr 1453. évig az életem a napi gyakorlásokkal telt, egyre nagyobb ismereteket szereztem a katonai oskolában, megtanultam a szablya, a kard, az alabárd, angol nyárs és a kések használatát, mindezekkel együtt, napi futással a hegyekben és környékén erősítettem izomzatomat, sok gyakorlással az íj, és lándzsa használatában is nagy gyakorlatot szereztem. Az igazi erőpróbák az egymás elleni gyakorlások voltak, a kezdetek során sok kék-zöld foltot, szereztem be, de mindennapi imádságom részeként azt kértem az úrtól, hogy adjon elég kitartást, hogy minél jobb katona legyek. A szabadidőm nagy részében a vár egyik íródeákja cserébe hogy gondoskodtam télen a szobája fűtéséről, és rendszeresen kitakarítottam, a betűvetés tudományába vezetett be.

Aztán az úr 1453. évében Hunyadi kormányzó úr lemondott a kormányzói tisztségről, kárpótlásul V. László király kinevezte királyi főkapitánynak, Perényi urunk pedig ismét hadba szólította katonáit, a cél a Griska egykori katonája Axamin elleni büntető hadjárat volt. Mivel Griska a Hunyadi urunkkal kötött egyesség értelmében elhagyta az országot, de Axamin ennek nem volt hajlandó eleget tenni és saját szakállára kívánta növelni hatalmát. Ennek érdekében tábort alakított ki Káposztafalvánál és onnan sarcolta a vidéket, ezért V. László Magyarország királya Hunyadi Lászlót, a kormányzó fiát bízta meg az ellene való hadjárat vezetésével, és meghagyta Perényi urunknak, csatlakozzon hozzá minden haderejével.

Ezért ez év Szent Iván havának 10. napján indultunk a Szepességbe, 500 gyalogos és 500 lovassal kívánta megerősíteni a király seregét Perényi János urunk.

Lassan visszatértek medrükbe a nyár eleji esőzések során megduzzadt folyók, s a nap egyre forróbb sugaraival gyorsan szárította ki az áradásoktól nedvessé vált talajt.

A táborban mintegy 10 000 főt számláló sereg gyűlt össze, voltak itt a szászok Erdélyből, csehek, osztrákok, és magyarok vegyesen, ennek megfelelően nagyobb részt gyalogságból állt a had, mindösszesen 7000 gyalogos volt.

Ekkor találkoztam először az úgynevezett táborita erődítménnyel, mely jellegzetessége volt a huszita harcmodornak, szinte egy kisebb várnak felelt meg, s melyet később mi is oly szeretettel használtunk.

Jellegzetessége volt ennek a harcmodornak, hogy hatalmas harci szekerekkel rendelkeztek, melyeken a fegyveres katonákat helyezték el, amennyiben a had megállt, rögtön négyzet alakban állították fel őket, úgy hogy két kijáratott alakítottak ki. A szekerek kerekeit beásták, szorosan összeláncolták, a bejáratott és a szekerek közti réseket hatalmas négyszögletes pajzsokkal zárták el, minden egyes kocsin voltak, lándzsások, cséphadaróval, szakállas puskákkal, felfegyverezett gyalogok, számszeríjászok, íjászok. A szekérsorok körül még sáncot is ástak, valamint egy tornyot is építettek, a gyalogság és a lovasság a harc során ide vonult vissza, ha a támadó ellen ereje megtörte.

Viszont a szekértábort, támadó ellent a tűzfegyverekkel, cséphadarókkal, lándzsákkal erősen véreztetni lehetett, a Káposztafalvai tábor, mint egy 300 lépés hosszú, és 80 lépés széles volt. Ide vonult hát vissza Axamin rabló hada, és június hó végére teljesen körül zártuk, a lovasok egy részét Hunyadi úr kirendelte a környék folyamatos felügyeletére, hogy megakadályozza segélyhadak befutását, ill. a husziták kitörése esetén mozgóhadat, tudjon ellenük bevetni.

Az első rohamot a táborba szálláskövető napra tűzte ki a bán úr, én ekkor, mint gyalogkatona a tábor északi oldalát támadó második egységbe kerültem beosztásra, felszerelésem egy vassalapból, láncingből, egy tőrből, és egy kotogárnak nevezett pajzsból állt.

A támadás első lépéseként az íjászok, és könnyűlovasság nyílzáport zúdított a táborra, mely sajnos sok sikerrel nem járt, ezért Hunyadi László urunk jelzésére minden irányból megindult a támadás. A gyalogság lassú lépésben, majd rohanvást igyekezett minél hamarabb elérni a tábort, közben íjászaink próbálták folyamatos nyílzáporral zavarni a szekereken fedezékbe húzódott ellent, s mikor a gyalogok majdnem elérték a beásott szekereket, hirtelen a szekerekből kiemelkedtek az addig ottan rejtező íjász, és szakállas puskáikból, tüzet nyitottak gyalogjainkra, melyek közül sokan elestek, mielőtt elérhették volna a szekérfalat. Azokat, akik mégis elérték már várták a lándzsákkal és cséphadarókkal felfegyverkezett husziták, leszúrták, vagy összezúzták őket mielőtt bármit is, tehettek volna. Vezéreink ezt látva elrendelték a visszavonulást, anélkül hogy a mi egységünk részt vett volna a harcban. A husziták viszont folyamatosan lőtték a visszavonulókat, de kitörést nem hajtottak végre.

A támadás során, mint egy 150-en haltak meg és ugyanennyien sebesültek meg közülünk, vezéreink követeket küldtek a táboritákhoz, hogy a sérültek és halottakat békén hátrahozhassák, melyet Axamin megengedett.

Az este folyamán táborunkban csend honolt, viszont az ellennél nagy zsivaj és mulatság volt, ünnepelték az első napi sikerüket, nálunk a katonák között arról szólt a beszéd, hogy bizony nehéz munka lesz, mivel helyzeti előnyben vannak a husziták. Nekünk nincsenek ostrom szerkezeteink, csak íjak, és szakállas puskák, amik itten nem sokat érnek, a közeli erősségeinkből pedig nem tudunk elvonni oly eszközöket, amivel érdemben kárt tudnánk okozni, mivel így azok válnának védtelenné Axamit kóborló csapatai ellen.

Másnap úgy döntött a haditanács, hogy blokád alatt tarjuk a huszitákat és megpróbáljuk kiéheztetni őket, miközben a lovasok folytassák a portyázásokat, mindezek mellet időszakonként rohamot kell intézni, hogy ne lehessenek nyugton a szekérvárban lévők.

Így a negyedik napon miközben mi épp felvonultunk a támadás előkészítésére, váratlanul érte csapatainkat, hogy a husziták hirtelen kinyitották kapuikat és egy lovas csapatuk fegyvert rántva hangos ordítozással megrohant minket. Csak a szerencsén és Hunyadi László bán úr lélekjelenlétén múlót hogy nem lett nagyobb baj, azonnal intézkedett, hogy a közeli lovasság támadja oldalba őket, valamint az íjászok a szekérvárat vegyék tűz alá, a lándzsások pedig zárt rendben induljanak előre.

 Közben a husziták elérték a mi sorainkat félelmetes látvány volt, ahogy lovasaik vad iramban vágtattak felénk, gyorsan egy rövid imát mormoltam el magamban és szorosabbra fogtam kardomat, pajzsomat maga előtt tartva felkészültem a harcra. A csapat lándzsásai az első két sorban lándzsáikat előre nyújtva várták őket, mi a harmadik és negyedik sort foglaltuk el. Amikor az első lovasok elérték a lándzsás sorokat úgy robbantak beléjük, mint éles balta a száraz fába, hatalmas csattanással törtek a lándzsák, és a felnyársalt lovak hangos nyerítése vegyült a haldoklók hörgésével, a sérültek sikoltozásával. Kezemben a kardommal az éppen előttem lováról lebukó huszita felé léptem és teljes erőmből a mellkasába szúrtam, majd kardom visszahúzva, már a következő ellent kerestem, mikor hirtelen elsötétült előttem a világ és ájultan estem össze.

 Az elkövetkező napból semmire nem emlékszem, kábultan feküdtem a sátorban, a második napon végre eszméletem lassan visszatért. Bágyadtam könyököltem fel a földre hintett szalmából álló fekhelyemen, körülöttem véres tagokkal ki bekötve ki sorára várva feküdt. A halál bűzös szaga lengte be a könnyű vászon sátort, melynek oldala fel volt hajtva, de a nyári forróságban a levegő meg sem mozdult.

Hol vagyok? - kérdeztem volna, de csak rekedt hörgés hagyta el cserepesre száradt ajkaim.

Feküdj vissza – hallottam egy hangot – még gyenge vagy!

Egy barát lépet mellém és a kezében lévő kancsóból langyos vizet nyújtott felém.

Igyál, szükség lesz még az erődre – folytatta - súlyos fejsebed van.

Hát élek! – hagyta el végre egy rekedt hang feldagadt ajkaimat, megkönnyebbülten, mohon nyeltem a vizet, mely végig folyt az államon és meztelen mellkasomon csermelyként csordogált le testemről a szalmára.

Fejem úgy lüktetett mintha száz meg száz kalapáccsal verték volna a kovácsok az üllőt benne, óvatosan tapogattam ki a fejemen éktelenkedő hatalmas kötést. Hát én is Ábel sorsára jutok vajon?

Súlyos a sebem?

Túléled, fiatal és erős vagy! Tiszta a sebed, hamarosan már újra harcolhatsz – állt fel mellőlem a barát – holnap új kötést kapsz.

Ekkor még csak a borbélyok és barátok látták el a harcban megsebesülteket, sokan nem a csatában, hanem az azt követő seblázban haltak meg. Gyógyfüvekkel és késekkel dolgoztak, amit nem lehetett megmenteni azt levágták, aki sok vért veszített hamar kiszenvedett. Naponta két-három halottat vittek el a segédek, ezeket egyszerű sírokban hantolták el nem messze a tábortól.

Másnap visszatért a barát egy fa ibrikben híg, de kellemesen meleg fűszeres levest hozott, miben hús ugyan nem volt, de számomra mennyei ételnek tűnt.

Mi lett a csatával? - kérdeztem két nyelés közt.

Még tart, de nem bírunk velük. Erős a táboruk a kitörést mikor megsebesültél a bán úr lovassága visszaverte, sok huszita halt meg.

Gyalogjaink?

Majd fele odaveszett, de nem sokára itt lesz még a királytól az újabb had.

Akkor győznünk kell – jegyeztem meg.

Ha isten is úgy akarja, meg lesz – vette el az üres ibriket.

 

A kitörést utáni hetedik napon, visszaengedtek az egységemhez, ahol újra beosztottak és elfoglalhattam helyemet.

Az elkövetkező napokban kisebb csetepaték jellemezték a két szemben álló sereg között fenn állóharcot, míg nem V. László király belátva, hogy nem bír Axamittal, zsoldjába fogadta őket.

Így három hét után anélkül, hogy legyőztük volna az ellent vagy ők, győztek volna le minket Hunyadi László úr a király nevében békét kötött Axamittal, és feloszlatta a hadat.

Mi Perényi János urunk vezetésével Kassára vonultunk, ahonnan kettő hét után, Perényi urunk parancsára 25 fő gyalogos és 25 lovas katonával a Siklósi várba kellett kísérnünk az új ottani provisorát.

Mielőtt még azonban ezen útra sor került volna, kihasználva hogy Kassán állunk, megkerestem a ferences rendiek házát, Ábelt keresvén.

A kapunál lévő barát útmutatása alapján hamar rá is találtam, s örömmel láttam, kissé megviselt volt arca, de láthatóan lábára sántított még.  Beszámoltam neki az elmúlt csatákról, és hogy a husziták kivégzése mennyire felháborított, aztán könnyes szemmel mondtam el, hogy délvidékre visz a sorsom.

Délvidékre megyek, s el akartam búcsúzni tőled – öleltem keblemre – ha felépülsz, jer, utánam Siklós várába.

Nem hiszem, hogy valaha is jó lészen még a lábam – válaszolta szomorkásan – de a barátok nagyon jók hozzám, s megígérték megtanítanak írni, olvasni.

Tán deák ember, vagy pap leszel? - fogtam viccesre a dolgot.

Majd isten eldönti milyen sorsot szán nékem, de imádkozni fogok érted, hogy álmaid teljesüljenek – nézett melegen a szemembe – s egyszer még találkozzunk újra.

Ábel én esküvel fogadtam testvériséget néked – szökött könny a szembe – s ezt betartom, ha nem hát jussak a pokol fenekére!

Útjaink így elváltak, akkor még úgy gondoltam végérvényesen, de lelkemben vittem magammal tovább emlékét s reménykedtem újra látni fogom még mielőtt e gyarló világtól elválok.

Ezután Fürjes uramat kerestem meg ki mindig jó szívvel volt felém, de most tőle is elvált utam.

Adj Isten jó uram! - köszöntem rá, miután egy csendes kocsma félhomályában ráleltem.

Fogadj Isten Andris fiam! Hallom mégy a délvidékre, - pederte meg bajszát – ülj ide mellén s igyál egy pint bort.

Köszönöm bátyám-uram – ültem a lócára - hát azért jöttem, hogy elbúcsúzzak Kendtől, s megköszönjem a hozzám való jóságát.

Ne pazarold erre a szót fiam, valamikor én is így kezdtem – érzékenyedet el a szeme látása – csak légy mindig tisztességes. Első a becsület és a haza szeretete!

Egészségére bátyám – emeltem fel a fakupát – hosszú életet és sok boldogságot kívánok!

Úgy legyen – vágta rá s fenékig kiitta a kupáját – tölts még, jól esik lelkemnek ez a tokaji.

Késő estig borozgattunk, jó alaposan fejünkbe szállt az erős tokaji, de nem bántam, nehéz út állt előttem, s kik eddig egyengették utamat már nem kísérnek tovább.

Másnap kora reggel indultunk, a Hernád folyó folyását követve egy ideig, majd elszakadva tőle, a hozzá hasonló Sajó folyón átkelve, estére a Diósgyőri várhoz érkeztünk

Másnapi utunk során egyre távolabb kerültünk, a magas hegyektől s a nyári nap erős sugaraitól kísérve lankás vidéken keresztül folytattuk utunkat. Estére az ég beborult, s mi tábort vertünk, egy bokrokkal szegélyezett tisztáson, közülünk még senki nem járt ezen az alföldnek nevezett tájékon, inkább puszta volt, mint ember lakta tájék.

Napestig mehettél rajta s nem láttál semmit mi irányt mutatna, csak a nap járta útját szakadatlanul, s ha beborult mégis sokszor eső nélkül újra a nap vette át az égen az uralmat. A legfőbb iránymutatóink a pásztorok voltak kik hatalmas tehéncsordákat, s birkanyájakat őriztek. Ezek a pásztorok egyszeri fa kalyibákban éltek és csak akkor beszéltek, ha idegen tévedt erre, csak állataik és puli kutyáikkal cserélhették ki gondolataikat.

Az utazóra sok veszély leselkedett ezen a vidéken a betyárok sok állatot hajtottak el, s sok utazót raboltak ki, gyilkoltak le. Minket nem támadtak meg, ha élelmet akartunk, hát vásároltunk, ha útszéli fogadóra leltünk a szállásért fizettünk.

Hatalmas mocsarak törték meg időnként a hatalmas síkság egyhangúságát, melyekben bőven találtunk vadrécét, és fészkükből elcsent tojásokkal frissítettük fel étrendünket.

Közel egy álló héten át, tartott utunk, míg végre elértük a Duna nevezetű folyót azon révésszel átkelve már hegyvidékes részen folytattuk utunkat, az átkelés követő második nap reggel pillantottuk, meg a kisebb magaslaton álló karcsú tornyokkal ellátott erősséget. Megérkezésünket követően elszállásoltak és beosztottak minket a várőrségbe, én a kapuőrséghez kerültem, kétnaponta láttam el feladatomat, köztes napokon az erősséget kellett minél jobban megismernem, mivel itt akár az oszmánok betörésével is számolt a várkapitánya.

Lassan peregtek az idő kerekei, így ért minket az úr 1456. éve melyben az oszmánok hatalmas sereggel támadtak Magyarországra, s mely évben meghalt Hunyadi János országos főkapitány, de hogy ne menjek mindezek elébe a továbbiakban részletesen, leírom az eseményeket.

 

 

 

 

 

 

 

Második rész

 

Nándorfehérvár ostroma

 

    Az úr 1456. évében 17. évembe lépve számot vethettem az elmúlt éveimmel, alig tízedik évemben, már beléphettem Perényi János úr seregébe, részt vettem a huszita Jan Griska elleni hadjáratban, majd már Hunyadi László Horváth Bán hadában első sérülésemet is elszenvedtem, kis híján meghaltam. Majd távolra kerültem szülőföldemtől egyenesen a forró délvidékre, ahol mindennapos volt a harc az oszmánok ellen, aligha hittem volna ezt pár évvel ezelőtt, hogy így teljesül álmom.

Innentől új időszámítás kezdődött életemben, nem csak lassan felnőttem, hanem már túl voltam az első lépcsőfokon, hogy elérjem célomat.

De hogy mindent értsen, olvasom, ismertetem az ország helyzetét.

Az úr 1455. esztendejében V. László király elfordult Hunyadi Jánostól és annak ősi ellenségét, Cillei Ulrikot vette maga mellé, még a volt kormányzó meggyilkolására is engedélyt adott, Hunyadi urunk mindezeken átlátva, kibújt az elé állított csapdákon. Később kölcsönös békét kötöttek, és Hunyadi János megtarthatta birtokait és ezzel együtt hatalmát.

1456-ban az oszmán birodalom végérvényesen eldöntötte, hogy Magyarország ellen fordul, ennek kivédésére egyedül Hunyadi úr tett meg mindent, ami tőle telhető volt, és egyedüli segítsége Kapisztrán János szerzetes volt, aki lelkesen támogatott mindent, ami szultán terjeszkedésének megállítására szolgált.

Hunyadi főkapitány úr ezért úgy döntött, hogy Nándorfehérváron próbálja megállítani az oszmánokat, ezért levelet küldött szét az ország vezető urainak, melyben:

”felszólítom minden rendű és rangú urakat, hogy a hon megmentése érdekében a szükséges és megengedhető mértékben, csatlakozzék isten és a nemzet zászlaja alá. Itt a vég órája mikor az oszmánra oly csapást mérhetünk, melyre utódaink büszkék valának majdan.”

Ennek megfelelően az urak kellő mértékben távol maradtak!

Én személyemben, bár úr nem voltam, úgy gondolván, hogy ott a helyem, elhagytam szolgálatom és csatlakoztam a Kapisztrán János által gyűjtött keresztes sereghez, melynek gyülekező helye Zimonynál volt, ide az úr 1456. esztendejének Szent Iván havának utolsó napján érkeztem meg.

A táborban ekkor már nagy sokaság volt, sokuknak nem volt más fegyvere csak, kaszája, baltája, igen kevés volt az olyan, aki igazi fegyverrel rendelkezett. Nem volt hadi tapasztalatuk, de annál nagyobb volt lelkesedésük. Többségük Kapisztrán atya hívására jött, ha az Szultán hadai betörnek az országba nekik volt a legtöbb veszteni valójuk, családjuk, falujuk, földecskéjük, így hát készek voltak meghalni, sem hogy veszni lássák mindenüket.

Szent Jakab havának 2. napján kora reggel öt hajóra közel ezer keresztest szállítottak fel melyekkel Kapisztrán atya megindult Hunyadi úrhoz, mivel úgy értesült, hogy Szendrő várától megindult az oszmán had, és az atya úgy gondolván, hogy csata lesz, segítségére kívánt lenni. Én is hajóra szálltam, iszonyú volt a kavarodás senki sem tudta mi lesz a következő lépés, nem volt, ki irányt mutasson, így először a Nándorfehérvári várhoz vitt az utunk.

Mikor a vízi várba értünk én elhagytam a hajót és a már várban lévő katonák közé vegyültem, amint így kóboroltam, hirtelen ismerős hang ütötte meg fülemet. A hogy közelebb menvén, már láttam is azt ki beszélt, Fürjes uramat ismertem fel, kivártam, míg beszédét abbahagyván szusszanásnyi időt engedett magának, elé léptem.

Adj isten Fürjes uram, ha istent ismer, vegyen fel csapatába.

András fiam, te lennél az, már azt hittem sose látlak többé - kiáltott fel- mi szél hozott ide ahova a halál nem sokára vendégségbe gyün!

Én is részt kívánok venni a kontyosok megfutamításában- válaszoltam- Kapisztrán atya kereszteseivel, jöttem ez idáig, de most szeretnék belépni a hadba.

Bátor ember vagy öcsém, de hát ily emberekre van itten most szükség, megnézem, mit tehetek érdekedben. Beszélek Szilágyi urammal, hogy vegyenek fel a várkatonasághoz, esti harangszóra légy itt a vár kútjánál választ hozok néked, de most mennem kell.

Azzal elváltak útjaink, én szívemben bizalommal, folytattam vár néző utamat, s késő délutánig jártam a falakat, látszott, hogy Szilágyi úr igyekezett alaposan felkészíteni a várat az ostromra, minden élelmet beszállítottak a várba, minden fegyverforgató férfinép a falakon vagy a vár udvarán ténykedett, s a hangulat oly bizakodó!

Mikor jött az estéli harangszó ismét a kútnál voltam. Nemsokára megjött Fürjes uram bajsza alatt mosolyogva, látva ábrázatát gondoltam, biz uccse sikerrel járt.

Na, fiam felvétettél a várkatonaságba,- kezdte mondandóját - még ma este keresd meg Goszpodi uramat a Fellegvárban, ü felel annak kapujának megvédéséért, majd elmagyarázza mi lészen a dolgod, fegyvert, s páncélt ott vételezzél.

 Köszönöm szíves segítségét, remélem kegyelmedet is, gyakrabban látom a következő napokban.

 Fiam én a városban leszek majd a lovasokkal, a mi feladatunk, hogy minél később jusson bé az oszmán a várfalakhoz, kemény harc lészen, tán százezernél is többen lesznek a pogányok, maholnap ide is érnek tán.

 Hát akkor jól kössék fel a gatya korcukat, mert itten beletörik a foguk, ha isten is velünk lészen!

 Itt már isten is kevés fiam, itten ember - ember ellen harcolunk, nem beszélve az ágyúikról, ahogy hallom hatalmas ágyúkat öntettek a bizánci harangokból Krusevácon, ha azok elkezdik szórni bombáikat hát tényleg isten, irgalmazzon nékünk.

Hát így felvételre kerültem a várkatonaságba, Fürjes uramtól elköszönve, siettem a fellegvárba, ahol rövid keresés után a kapu feletti torony tetejében ráakadtam Goszpodi uramra.

Adj isten Goszpodi uram, Fürjes uram küldött asztat, mondta, hogy kend megmondja mi lészen a dolgom, valamint fegyverrel is ellát.

 Ha te vagy András fiam akiről, Fürjes uram oly sok jót mondott, akkor légy üdvözölve a pokolban- érces hangja volt mikor megszólalt- feladatott az lészen, hogy innen a toronyból figyeld az ellen mozgását, s nékem azonnal jelentsd bármi is az, megértetted.

 Meg én, s mit tegyek, ha nem találom kelmed? - kérdeztem.

 Van itt egy kürt, csak fújd szaporán s hamarjában itt termek – mondta - fegyvered ez az alabárd, meg ez a vassallap, s kapsz még egy láncinget. Nappal te lészen itt estére váltást kapsz, majd azt követően fordítva lészen, éjszaka őrködsz.

 S merre lészen a szállásom? - kérdeztem.

 Itt fiam, itt alszol, itt szolgálsz, itt eszel - tette vállamra bal kezét, majd jobbjával lassan kimutatott a lenyugvó nap fényében tündöklő Duna vizére – olyan ez a folyam, mint a magyar, nincs erő, ami megtörné, nincs az a földi hatalom, ami eltiporhatná. Míg ez a folyó a mienk addig lészen magyar a földön. Most pedig menj, keres alvóhelyet, a második szinten találod meg, holnap pirkadatkor a helyeden légy. - ezzel magamra hagyott.

A lenyugvó nap fényében a csendesen fújdogáló szellő lebegtette a tornyokra kitűzött királyi és Hunyadi uram zászlajait, lelkemet büszkeség töltötte el arra gondolván én is része, leszek valaminek. Milyen jó lenne, ha itt lenne mellettem Ábel barátom, hogy ő is érezné azt, amit én.

  Másnap pirkadatkor siettem a toronyba elfoglalni őrhelyem, csodálatos látvány volt a toronyból széttekintve látni, ahogy alant a vár és a város lassan ébredezett. A Dunán sajkák és néhány kisebb hajó haladt folyás irányba, melyeken keresztesek voltak, Goszpodi uram szerint Szilágyi úr kérése ellenére Kapisztrán atya indult el Hunyadi János úrhoz, hogy csatlakozzék seregéhez. A nap alig indult el útján mikor a szél feltámadt, viharos hullámokat vetve a Duna vizén, szaggatva az ormokon lévő zászlókat. A városban s a várban folytatódtak az erődítési munkák, jobbágyok sokasága dolgozott a földsáncok erősítésén, Szilágyi úr sorra járta ezeket, a helyeket biztatván őket s jó tanácsokkal ellátva őket. Ez időben, mint megtudtam Szilágyi úr volt a vár kapitánya, valamint Hunyadi László úr a főkapitány fia, Országh Mihály és a spanyol Bastida voltak az alkapitányok, őket bízta meg a vár és a város védelmével Hunyadi János főkapitány.

De hogy visszatérjek a várhoz, had írjam le miként nézett is ki ez a hatalmas erődítmény, a fellegvár a hegycsúcson 320 lépésszer 175 lépés hosszban terült el. A hegy, folyók felőli oldalai meredeken szakadtak le, míg a napdelelő oldala enyhébben ereszkedett a síkság felé a fellegvárat a napnyugati és északi oldalon meredek hegyoldal szegélyére épült várfal, a napkeleti oldalon pedig a magas vastag fal - előtte mély árokkal - határolta. A vízi vár felőli oldalán állt a rác nyelven „Ne félj” magyarul” Kő les” torony melyben a királyi lakosztály volt, itt lakott a várkapitány, innen belátta mind a várat, mind a várost. Mivel az ostromlók a napdelelő oldalról közelíthették meg a legkönnyebben a falakat, ahogy azt Goszpodi uram elmondta nékem, ezen az oldalon egymás mögött két erős fal húzódott, mindkettő előtt mély árokkal.

A dupla fal előtt volt a város, egy erős fallal lezárt terület, ennek közepén tágas nyílt térség volt, a vár piactere. Ezt a városrészt a fellegvárral felvonóhíd kötötte össze, itten volt az én szolgálati helyem a kapu feletti toronyban. A vár másik kapuja a hegy lankás lejtőjén húzódó, fallal körülvett alsóvárosra nyílott, mely a Száva és a Duna partján fekvő Vízi városra és a közöttük húzódó belsővárosra oszlott. A várost erős fal és árok övezte, de az egyes városrészeket is fal választotta el egymástól. A napdelelő városfal előtt apró házakból álló település terült el.

A fellegvár alatt a Száva és a Duna összefolyásánál húzódó lapályra épült a vízi vár. Napkeleti és napnyugati falai a hegyoldalon kúsztak a fellegvárig, északról a folyók felé vastag, tornyokkal és lőrésekkel ellátott falak húzódtak, melyek lábazata a ritka száraz időszakoktól eltekintve vízben állt.  A mintegy 15-20 gálya befogadására képes kis kikötőt két torony védi, az egyik toronytól a másikig húzódó lánccal az egész könnyen elzárható.

A várban s a városban, mint egy tíz ezer ember fért el kényelmesen, ennek egy része az ősi lakosok, főleg rácok voltak, kereskedők s parasztok kik az oszmánok elől menekültek. Most a sok hadi nép is lakta, melynek egy része igen csekély haditudással rendelkezett.

 Az igazi haderő azonban a mintegy hétezer főt számláló zsoldos had volt, melyet Hunyadi János úr fogadott fel, ezek több csatát kiállt harcosok voltak, olyanok, mint amilyen én is szerettem volna lenni. Ezek felszerelése már minden kritériumnak megfelelt, talpig páncélban, sisakkal a fejükön, oldalukon egyenes karddal, kerek, vagy szögletes pajzzsal rendelkeztek, külön voltak az íjász, parittyás, számszeríjász, valamint lándzsás, lovas osztagok.

Olyan rendben masíroztak, hogy még látványnak is gyönyörű volt, a lovas osztagok a városban voltak a lovaik a vízi várban kerültek elhelyezésre.

Mire delelőre ért a nap, egyszer csak a mozgolódás támadt a nap felőli oldalon lent a síkon, a reggel kiküldött lovas csapatok közül az egyik porfelhőt húzva maga után sebes vágtával közeledett.

Azonnal riasztottam Goszpodi uramat, mivel hogy a lovas csapat nyomában, egy létszámban legalább kétszer akkora lovascsapat is felbukkant.  Amint a lovasaink elérték a város kapuit a város falain íjászok jelentek meg, mire a másik lovascsapat úgy háromszáz lépésnyire közelítette csak meg a falakat, majd oldalra irányt váltva lassú ügetésben haladtak a Duna felé, ha közelebb jöttek volna íjászaink, könnyen elérhették volna őket, így viszont nem volt értelme lőni rájuk. A városban lévő lovasság közben felsorakozott a várkapunál, mikor lovas futár vágtatott ki a fellegvárból, amint elért a lovasokhoz annak vezetőjével szót váltott, e-közben megérkezett Goszpodi uram is.

Na, fiam megjöttek, ha eddig nem mentél sehová, most már nem is mehetnél – mondta.

Nem akarok én biz sehová se menni – válaszoltam – mi lészen, a lovasok kicsapnak vajon?

Nem hinném, hogy Szilágyi úr megengedi nekik, a dombok mögött még sokan lehetnek – mutatott a távolba kezével – ezek csak haramiák, a derékhad is hamar itten lesz. Aki meg csatázni akar, annak jut majd bőven később is.

Nézze csak kend – mutattam a Duna felé – hajók csak nem Kapisztrán atya serege?

Hát, ahogy látom azok elég keservesen haladnak, nagy a szél és a hullámok is ellenük dolgoznak – válaszolta – nézd csak fiam a túl oldalon, vannak a keresztesek, úgy látszik partra, vetette őket a balszerencse, még jó hogy nem ezen az oldalon, egyenesen az oszmánok kezébe szaladtak volna.

Hát mégis csak Szilágyi urunknak volt igaza – jegyeztem meg.

Nála jobban csak Hunyadi úr ösmeri jobban az oszmánokat – csóválta a fejét - kire hallgasson a hadi nép, ha nem rájuk. Nélkülük akár ki se kéne állnunk, de ha ők velünk vannak isten is velünk lészen.

Goszpodi uram a hun ne a távolban újabb csapatok jönnek – mutattam nap delelés irányába.

Igen, ahogy várható volt, holnap elkezdődik fiam, na, megyek, van még egyéb dolgom is te, csak figyel, s értesíts, ha valami furcsa történik. Amint látom lovasaink, sem hagyják el a falakat, ma még nem lesz harc.

Én ott maradtam a toronyban s a nap folyamán figyeltem, ahogy az oszmánok lassan elözönlötték a falak alatti síkot. Hatalmas tömegekben érkeztek, az egészet fülsiketítő zene kísérte, lovak nyihogása, barmok bőgése, fegyverek csörgése, ha nem a világ egyik legfélelmetesebb haderejéről lett volna szó akár hihettem, volna őket vásározó cigányoknak.

Estére elfoglalták az egész síkot, sorba emelkedtek ki a semmiből a hatalmas fehér sátrak, a várfalaktól mintegy háromszáz lépésre sövényből font palánkokat kezdtek kiépíteni, miközben a város kapuit Szilágyi uram utasítására nyitva hagyták ezzel is jelezve, nem félünk tőlük.

A városban közben mindenkinek, akinek nem volt hadi feladat el kellett hagynia lakását és a biztonságosabb vízi várba és a fellegvárba költözött, életbe léptek az ostrom szabályok „a kufárok csak az Szilágyi úr által engedélyezett áruikat adhatják, tilos lészen a borvedelés, ha valakit rajta érünk azonnal áristomba, tétessék, ha valaki más tulajdonában kárt tészen, vagy nem a kijelölt helyén tartozkodék, 25 botütés terhe alatt igazgassák helyre. Ha valaki az oszmánokkal egyezkedni próbálna annak fejét, vétetik, ha a várat engedély nélkül elhagyni akarván rajtakapván, kezét összekötvén a Dunába vétetik”.

Mikor a nap lassan lenyugodott az ellen táborában hatalmas tüzek gyúltak, míg a várfalakon a fáklyák fénye vonta kísérteties hangulatba a várost és a falakat.

Véget ért ezzel a napi szolgálatom, de nem igazán tudtam nyugovóra térni fejemben az aznapi események jártak és a másnapra gondoltam, ahogy a régóta várban szolgálok beszédéből kivettem az oszmánok előbb a város falait, akarják majd lerombolni, majd a várfalait veszik tűz alá, és csak aztán következik kézitusa. Ezért külön figyelőket állítottak fel, akiknek az lesz a dolga, hogy a kőgolyókat figyeljék és jelezzék azok kilövését, valamint a becsapódásuk várható helyét.

Az éjszaka viszonylagos csendben telt, és az első kakasszóra már ébren voltam, felsiettem a torony tetejébe és szét, nézve azt láttam, hogy hatalmas ágyúkat és követőgépeket helyeztek el a földsáncok mögött a szultán katonái, s egész seregük felsorakozott, majd éles kiáltás rezgette meg a levegőt mire mindegyikük letérdelt, majd a homlokát a földhöz érintették.

 Hát ezek vaj mit csinálnak? - fordultam Goszpodi uramhoz kit már az őrhelyen találtam, aki komoly ábrázattal figyelte az oszmánok ténykedését.

 Imádkoznak, Mekka a szent városuk azért fordulnak arra felé. - válaszolta.

 Mért nem rontunk rájuk?

 Sajnos túl messze vannak, ami ágyúinktól, meg kell várni, míg közelebb merészkednek. – mondta –Ma már ők lőni fognak, ha hallod a golyóbisok süvítő hangját búj fedezékbe, és csak akkor gyere elő, ha már becsapódott.

 Gondolja kelmed idáig is ellőnek? – kérdeztem

 Azt most még nem, de a zanzubárok hatalmas ágyúk s talján meg áruló magyar tüzéreik vannak, a legjobbak a világon – köpött egyet a földre – hogy a pokol tüze eméssze el mindahányat.

 Keresztények is szolgálnak a muzulmánoknak? – néztem rá csodálkozva

 Tanuld meg fiam a pénz nagyúr – tárta szét karjait – sokan nálunk is csak pénzért szolgálnak, Brankovics a szerb despota is hol Hunyadi Jánosnak szolgál, hol az oszmánoknak.

 Nem félnek ezek az istentől?

 Nekik egy istenük van a pénz – sóhajtott egyet – ha minden keresztény uralkodó csak annyit áldozna vagyonából az oszmánok elleni harcra, mint Hunyadi urunk, sosem tették volna lábukat a Balkánra.

 Hát akkor, hogy lészen, ha már nem lesz a főkapitány, ki fogja megvédeni hazánkat? – tettem fel e nehéz kérdést

 Van néki két jó fia, László már most is vitéz, Mátyásnak, a fiatalabbnak nagy jövőt jósolnak. Ha viszont ez az ág megszakad szomorú sors vár reánk!

Mielőtt folytathattuk volna érdekes eszmefuttatásunkat, hirtelen az oszmán ágyúállások felől hangos robaj hallatszott, majd sivító hangokkal telt meg a levegő, és a városfalába csapódó kő és vasgolyók csattanó döreje töltötte meg a levegőt.  Ijedten rázkódtam össze, azelőtt ilyet sose hallottam, még a legnagyobb vihar által keltett mennydörgés sem érte el azt, amit ez a sok ágyú okozott, alighogy az első megriadásomból felocsúdtam, már a következő dörrenés és az azt követő becsapódás rázta meg a levegőt.

Míg az elsők éppen, hogy elérték a falakat eddig, most már a városházait is találatok érték, némelyik úgy dőlt össze a találat következtében, mintha nem is kőből, hanem papírból készültek volna, némelyik tűzet fogott s a tűz nyelvek gyorsan, elharapóztak a környező házak felé. A város harangjai azonnal megszólaltak és serény emberek siettek oltani, a tűzet, mielőtt nagyobb kárt okoznának.

De az muszlin topcsik most már a katapultokkal is elkezdték a város ostromát, repültek az olajjal telt bombák, és a hatalmas kövek a város felé. Az ég lassan a nap fénye ellenére szinte elsötétedett, a füst a por egészen a fellegvárig szállt, torkomat maró keserű ízzel töltve meg, szemem könnybe lábadt és alig tudtam figyelmemet a harc felé fordítani. 

Közben a táborban a felsorakozott katonák hangos csatakiáltásokkal, fogadták az első becsapódások után keletkező füstfelhőket, tán ők könnyű sikert reméltek.

Meddig bírják vajon a falak ezt a hatalmas romboló erőt, hol az a határ, míg emberfia ellen tud állni ily hatalmas erőnek, s mi lesz, aztán ha mégis győznek, kiállítja meg őket, ezek a kérdések sorjáztak a fejemben, miközben csak záporoztak a bombák a falakra, s házakra. Lassan delelőre állt a nap s az ostrom ritmusa nem változott így hát úgy döntöttem, hogy a vízi vár felé veszem utamat, hátha hallok valami új híreket.

Amint a kikötőbe értem nagy sürgésforgásra lettem figyelmes, épp egy hajó készült kikötni melyen élelmet szállítottak, s fegyvereket a várba, gondoltam közelebb megyek s beleharapva a reggelire kapott cipómba kényelmesen, leültem egy hordóra nem messze a közben már ki is kötött hajó mellett. Azok, akik a rendes katonasághoz tartoztak, nem kellett, hogy két kezei munkát végezzenek, helyettük a várjobbágyok dolgoztak, így engem nem háborgatott senki mért ülök a hordón.

Itt tudtam, meg hallgatva az emberek beszélgetését, hogy az oszmán hadak teljesen elzárták a Dunán a déli irányba lévő hajóutat, Hunyadi főkapitány Zalánkeménnél szállt táborba, a keresztesek Kapisztrán atya vezetésével a Száva túloldalán vertek tábort, innen kívántak a vár segítségére lenni.

Arról is szó eset, hogy hatalmas hajóhadat is magukkal hoztak, melyek, még a táborukkal egy vonalban vannak horgonyon, de nekünk nincsenek ilyen hadihajóink, csak kereskedő hajók és sajkák így megtámadni őket lehetetlen, viszont a Száván és a Duna felső részén még szabad az út, így az utánpótlás behozható az ostromlott várba.

Naponta jönnek is ezek a hajók, fegyvereket, élelmet, hoznak, visszaúton az esetleg megsérült vagy beteg védőket szállítja majd el, menekülésre is szolgál, ha szükség úgy hozza.

Az embereken nem látszott az, hogy nem messze dübörögnek az ágyúk, romba dőlnek a házak, tudták jól a végső csata még odébb van, jó pár napig bírják még a falak, s mindenki bizakodó volt, mivel Kapisztrán atya s Hunyadi a két hős vezette őket.

Később elunván a tétlen üldögélést úgy döntöttem, visszatérek a kaputoronyhoz, hátha mégis történt valami ott fenn, míg távol voltam.

 A fellegvár udvarán éppen egy hatalmas ágyút próbáltak csigák és kötelek segítségével felemelni a toronyba, ilyen ágyút eddig nem láttam, azokkal, amikkel eddig találkoztam sokkal kisebbek voltak, mint rövidségben, és átmérőjében, valamint kialakítása is érdekessé tette. Egy rövidebb és hosszabb részből állt, melyek egy vékony nyakkal kapcsolódtak össze, egy fagerendából készült vályúban feküdt, vasabroncsokkal rögzítve hozzá.

Mellette egy érdekes szerkezet volt, mely szintén fából és vasból készült, azt mondták V. László királyunk küldte egyenesen Bécsből és ezzel az ágyúval már sokkal pontosabban, lehet majd lőni az oszmánokra, s mivel kamrás a kialakítása gyorsabban lehet újra tölteni, vagyis nem elölről, hanem hátulról töltik bele a golyóbist, még ágyúmestert is küldött hozzá.

S ha már itt tartok leírom milyen fajta ágyúink voltak, ugyanis voltak ám bővében a várban kő hajítógépek és dárdavetőgépek mellett ágyúink is, a városban, mint egy 8 db mozsarat számoltam a következő napi sétám alkalmával, ezek tömzsi kis szerkezetek voltak, öblös szájuk volt, némelyikbe akár egy kisebb gyermek is kényelmesen belefért volna. Volt három darab bronzból készült ágyú is, ebből az egyiknek 42 hüvelyk nagyságú volt a belseje, 15 db ágyú volt a városban és a fellegvárban, ezek vékonyabb csövűek voltak, mint a mozsarak, viszont hosszabb volt a csövük, ezeket a rohamozó ellen lehetett jól használni.

Ezen kívül volt rengeteg szakállas puskánk, minden toronyban előre ki voltak helyezve, a szükséges golyók, köböl, ólomból, vasból készültek, a fekete port száraz helyen kellett tartani, ezért minden toronyban külön volt porház, ahol láncon felfüggesztett kis hordókban tárolták.

A Vízi városban volt egy malom ahol a szükséges anyagokból őrölték a megfelelő minőségű port, így az ostrom ideje alatt mindig volt elegendő porunk.

Aztán ott voltak az íjászaink, parittyásaink, aki ha kellett tüzes nyilakat lőttek az ellenre, s rengeteg tüzes szerszám, mint olajos koszorúk, fekete porral töltött tűzéslabdák, tűzéslándzsák, láncfán való tűzéslabda, aztán minden egyéb az ostromnál hasznos cséphadarók, lándzsák, alabárdok, hajtótüskék, hajtóalabárdok, és napestéig sorolhatnám mi mennyi más még.

Mire a nap lassan nyugovóra kezdet térni, én is befejeztem sétámat, felérve a kapu melletti toronyba, azt láttam, hogy az aznapi ágyúzás komoly kárt nem okozott a városfalakon, s a mesteremberek már készültek is az éjszakai javítások elvégzésére, ezzel is javítva a falak állapotát.

A Szultán táborában most már beértek a sereg utóhadai is, már nem láttam újabb érkező csapatokat, viszont a Száva túl oldalán egyre növekedett a keresztes tábor, egyre érkeztek a hazát megvédeni kívánók, Kapisztrán atya seregébe.

Az éjszaka előrésze különösebb esemény nélkül zajlott, ahogy nyugovóra tért a nap a tüzérségük elhallgatott, hirtelen beállt csend, az egész napi robbanások hangja után a csönd szinte fájt. Az oszmán táborban az utolsó ágyúszó elhangzásának pillanatában kigyulladtak a tábortüzek s megszólaltak a zenészeik, olyanok voltak a tábortüzek, mintha több ezer csillag gyúlt volna ki a földön.

Közben a várjobbágyok a mesteremberek vezetésével, neki álltak a javításoknak, a városban a legtöbb helyen sikerült a tüzeket eloltani csak ott égtek a tüzek ahol reménytelenné vált az oltás. Mikor a hold megjelent az égen, a sok tábortűz és a holdvilág fénye szinte nappali viszonyokat teremtett az ostromlott városban, ha nem lett volna velünk szemben az ostromlók serege, azt is mondhatnám fenséges látvány volt.

A városban több kisebb gyalogos katonai csapat felvigyázott, figyelve a rendre, s az esetleges fosztogatókat azonnal elfogták, a falakon serény munka folyt s még éjfélt sem ütöttek a város harangjai a munkák már befejeződtek.

A pirkadat csak éppen megjelent az ég alján, mikor az oszmánok ismét imára gyülekeztek, majd hamarosan megkezdődött az ágyúzás, a reggeli őrségváltás után lepihentem a torony második szintjén lévő szalmaágyamra s rögtön elaludtam.

Már délutánba hajlott az idő mikor lassan eszméltem mély álmomból, először csak, mint medve dörmögés jutott el hozzám az ágyúk hangja, mikor kiléptem a torony tetejére, s szétnéztem, láttam, hogy három tornyunk is iszonyatosan át lett luggatva az ellen ágyúi által. Tetejük teljesen beszakadt, oldalán több hatalmas kiomlás volt látható, s sűrű füst szállt fel a városból, most már szinte nem volt olyan épület, amit ne ért volna találat, még a nagy templom tornyát is leszakította egy golyóbis. A tüzet most már nem oltották, inkább hagyták leégni őket, hogy később ne okozzanak már tüzet, csak a fellegvárhoz közeli épületek álltak már épségben.

A toronyban találtam Goszpodi uramat is, ki a Dunát figyelte

 Adj isten Goszpodi uram – köszöntem rá

 Fogadj isten fiam. Még mindig erre vágysz? - mutatott a város felé – a halál örömtáncot jár minden órában, s kitudja, mikor táncol vélünk.

Amíg kelmed itt van s Hunyadi uramban is, bízhatunk, nincs miért aggódnom. – dörzsöltem össze tenyerem – De mi hír a várban? Ugyanis kissé kipihentem magam az éjszakai őrség után.

 Hát fiam, mint látod az ágyúik, jól dolgoznak, három fő pontra ágyúznak, s a tornyok már rogyadoznak is. - majd a Duna felé mutatott - A Dunán az a sok hajó mind az oszmánoké és mennek Zimony felé, hogy onnan is elzárjanak minket. Ma kétezer új keresztes érkezett a várba, holnap az oszmánok bizton közelebb fogják hozni ágyúikat s akkor mi is lőni fogunk.

 Akkor végre odacsaphatunk nekik – vidámodtam fel – már ideje lenne lelohasztani azt a fene jó kedvüket – céloztam az éjszakai muzsikára.

 A mi nékünk szól, hogy kedvünket szegjék, de ma este a mieink is tartanak egy kis mulatságot nekik – mosolygott a bajsza alatt – ne higgyék, hogy csak úgy ló futtában övék lesz a vár és a város.

A nap folyamán azt vettem észre, hogy az emberek gyorsan megszokták az ostrom, okozta új helyzetet, ha hallották a bombák, kőgolyók hangját gyorsan kerestek egy fedezéket, majd folytatták munkájukat, mintha mi sem történt volna.

Az elkövetkező napokban ugyan abban a ritmusban, folyt az ostrom, nappal romboltak az ágyúk, éjszaka, amit lehet helyre állítottak a mieink, ennek ellenére fokozatosan eltűntek a város falai, hatalmas romok éktelenkedtek a lakóházak helyén, de már mi is bevetettük ágyúinkat, s nem egy közel épített ágyúállást romboltunk le. Az oszmánok egyelőre nem próbálkoztak rohammal, Goszpodi uram azt mondta a város házai között, mi lennénk előnyben, így bizton földig rombolnak előbb mindeneket, s csak aztán támadnak.

Így érkezett el Szent Jakab havának 14. napja, melyen végre történt valami, ami nagyban befolyásolta az elkövetkező napokat az életünkben.

Ezen a reggelen a vízi várban lévő kikötőben hatalmas mozgolódás volt az összes hajónkat kifutásra készítették elő, ugyanis Hunyadi uram üzent Szilágyi uramnak, Minthogy fel kívánjuk törni a dunai vízzárat, hogy a Duna felső folyása ismét a kezünkben lehessen. Ezért arra kérem, tisztelt sógor uramat, hogy ha meghallja a folyami ütközet hangját a leláncolt hajóikat, támadja meg, miközben mi folyásiránybul támadjuk üket, s partról is tűz alá vesszük gyalogjainkkal az oszmánokat.”

Közben a kontyosok már erre a napra oly mértékben rombolták a város falait, hogy most már elkezdték a fellegvár falainak ágyúzását, egyelőre nem sok sikerrel. Goszpodi uram azt mondta, ha sikerül a hajózárat feltörni, akkor egy kis levegőhöz jutunk, vagy pedig a szultán nem vár tovább s rohamot indít.

Az nap a Kő les toronyba osztott be szolgálatra, az volt a feladatom, hogy figyeljem, a Dunát s jelezzem, ha meglátom az oszmán vagy a magyar hajókat, e közben a Duna felőli oldalon az ott lévő ágyúkat készenlétbe helyezték, hogy a menekülő, vagy segítségre siető oszmánokat ágyúzzák.  Hajnalban jótékony pára borította be a Duna vizét, mely leple alatt sajkáink, könnyebben megközelíthették az oszmán hajózárt, amikor nap ereje szétkergette a hajnali párát, a hajó bombardák hangját sodorta felénk a gyenge szél, a kikötött elzáró tornyokban eldörrent egy ágyú, melyre a rác sajkások nagy iramban kezdtek evezni, a Száva torkolata felé, majd a Tábor-sziget melletti oldalágon haladva közelítették meg a hajózárat.

Mikor a nap már teljes pompájában tündökölt az égen, füstfelhőt sodort az erősödő szél a vár felé, majd egy s még egy lassan sodródó hajó jelent meg a Dunán, vergődve próbáltak, minél távolabb kerülni a várfalaktól, ahonnan sűrű gyújtónyíl zápor s szórványos ágyútűz próbálta tizedelni soraikat, minden egyes találatot, hangos üdvrivalgás kísért a falakon bámészkodók részéről. Mikor delelőre ért a nap, már égő hajókat sodort az áramlat el a vár mellett, melyeket sajkásaink üldöztek, s melyiket utolértek szaporán megcsáklyáztak, majd a fedélzetre ugrálva szaporán a Dunába hajigálták a rémült Allah fiait, majd visszaugráltak sajkáikba magára hagyva az égő hajót.  Mint egy három hajót számoltam össze melyeket így pusztítottak el, s diadalittasan zsákmánnyal megrakottan tértek vissza a vízi vár kikötőjébe, kora délutánra már végett is ért a vízi csata.

Este nagy mulatság következett a várban a rabszíjra fűzött oszmánokat kísérték a fellegvárba ahol halomra dobálták a zsákmányolt fegyvereket, s zászlókat, melyek a végvári szokás szerinti kótyavetyén találtak gazdára.

Hunyadi uram is megjelent a kótyavetyén s köszönetét fejezte ki a harcban részt vetteknek hősi helytállásukért, majd Kapisztrán atya imádságra hívta őket, hogy istennek is hálát adjanak a győzelemért, az imádság alatt végig szóltak a vár harangjai ezzel is jelezve az oszmánoknak az Egy isten nagyságát.

Az nap éjszaka nem álltak meg a topcsik, ha lehet még nagyobb erővel, folytatták a falak rombolását, most már a fellegvár is célpont volt, a várkaput védő bástyát is számos találat érte, s reggelre oldalain kiomlások kezdtek megjelenni.

Most már Hunyadi úr nem hagyta el többé a várat az ostrom során, Kapisztrán atya viszont reggel elhagyta a várat, visszatért a keresztesek táborába, hogy felügyelje őket, s irányítsa.

Egyre nehezebb lett a kiomlott falak javítása mivel az oszmánok, az éjszakai javítások alatt is szórványosan lőttek, egyre többen sérültek meg az ágyúzásoktól, és a követőgépek által okozott omlások során.

Az elkövetkező három napban az ágyúzások egyhangúságát nem törte meg semmi váratlan esemény, de látszott, hogy hamarosan történnie kell még valaminek, mert a vár falai is egyre romlottak.

Mikor a keresztény naptár, Szent Jakab havának 19. napját mutatta, borús napra virradtunk, épp a kaputoronyban szolgáltam, az oszmánok megmozdultak, a reggeli ima után lovas csapatok váltak ki a táborukból s déli irányban elporoztak. Mikor nyolcat ütött a vízi várban lévő templom toronyórája, hirtelen elhallgattak az oszmán ágyúk, a Száva felőli oldalon az erődített palánk falaik mögül kiváltak a janicsárok, s azabok tömegei, pajzsaikat maguk elé tartva, mintegy ötezren lehettek, a déli várfalat védő sarokbástya ellen indultak. Ezen a szakaszon kapta a legtöbb találatot a város fala, így könnyű sikert reméltek, viszont a bástyáinkban elrejtőzve ötven - ötven gyalogos katonánk volt, s húsz - húsz íjászunk, valamint a fellegvár ágyúival is lőhető volt ez a terület.

Amint megindulta, kürtszó harsant a Kő les toronyban, mire, kétezer nehéz lovasunk sorakozott fel az udvaron, Bastida uram vezetésével és megindult a városba. Pattantyúsaink amint lő távon belül voltak, kő s vasgolyó záport zúdítottak rájuk, íjászaink nyílzáport, s a közben a falakra a bástyákból kiérkező gyalogok különböző robbanó s gyújtó gránátokat, dobáltak közéjük, sokan el sem érték közülük a falakat, de jöttek tovább, mert korbáccsal ütötték a Ja-Ja Basik azt ki, meg, mert fordulni vagy csak hátra tekintett. Akárhogy lőtték őket, csak jöttek egyre közelebb, miközben hangosan kiálltóztak:

Allah akbár, Ja kerim, Ja fettah!”

Lovasaink vágtában hagyták el a fellegvárat, majd a falakhoz érve lóról szálltak s néhány lovas katona őrizetére bízva a lovakat elhelyezkedtek a valamikori fal romjai közt, így próbáltak csapdát állítani a rohamozóknak. Közben a várban lévő keresztesekből mintegy ezer főt szedtek össze, hogy szükség esetén segítségre legyenek, ha a támadás valamely más irányú támadás takarna, közben a Száván megjelentek a sajkáink is ahonnan, sűrű puska záport zúdítottak a támadók oldalába.

Közben az első soraik elérték a romos falszakaszt, és bele rohantak az őket váró gyalogok dárda sorába, a toronyból most már kőzápor zúdult rájuk, az íjászok s különböző robbanó szerkezetek, hatalmas vérfürdőt rendeztek a soraikban, de nem álltak meg ugyanis a mögöttük lévők most már utolérték az első sorokban megtorpanó janicsárokat, s nyomták őket a falak felé.

  Öldöklő csata folyt minden egyes lépésért, mely közelebb hozta az ellent, néhányan megpróbálták a magukkal hozott ostromlétrákon, a falakon átjutni, őket a toronyban lévők hosszú csáklyák segítségével lökték a mélységbe.

Lassan visszaszorítottuk őket s egyszer csak veszett futásban megfordultak s inaltak el minél messzebb a falaktól, íjászaink s pattantyúsaink futtukban is sűrű sorokat vágtak közöttük, fertály óra múlva csak a hullák s sebesültek tömege jelezte mily csata is volt itt az imént.

Mi, akik a fellegvárból néztük végig a csatát hatalmas üdvrivalgással, fogadtuk a visszatérőket, Szilágyi uramék azonnást intézkedtek, hogy friss erők kerüljenek a támadást ért falakra, valamint a borbélyok ellássák a sérülteket, a papok pediglen a halottaknak feladják, a kenetet s szállítsák át őket a Száván túlra.

Mindenkit hatalmas lelkesedéssel töltötte el ez az újabb siker, néhányan azt gondolták most már miénk lesz a győzelem, de sajnos az isten nem elég hogy az oszmánokat küldte a nyakunkra, hanem éjszaka megjött a háború halálkutyája a pestis. Ez a dögfene a legveszélyesebb hisz nem tudjuk, mi okozza, s nem tudjuk, mitől múlik ki, észrevétlenül keríti be áldozatát s pár nap alatt hatalmas kínokat okozva rabjának, végez vele.

Nap, mint nap szedte áldozatát, s amiben az Szultán nem tudott egyelőre felénk kerekedni, a dögfene azt elérte, az ostrom végéig volt olyan nap, hogy ötvenen is meghaltak.

Szerencsére a keresztes táborban ekkora egyes becslések szerint már ötvenezer ember is volt, Hunyadi uram utasításra nap, mint nap gyakoroltak, hogy ha harcra kerül a sor, használhatóak legyenek, mivel ők csak, mint Goszpodi uram említette Kapisztrán atyát, fogadták el vezérnek, így különleges jeleket használtak, mint a szentelt csengettyűk, keresztekkel ellátott zászlók, s a szentek neveit ellenben a rendes hadnál használt kürt, dob s zászlójelekkel.

Ki gondolta még akkor, hogy ez a sereg mily fontos lesz még az ostrom során, jobban bíztak vezéreink a zsoldos hadban, mint a keresztesekben.

A következő napokban felgyorsultak az események, reggelre kélve tapasztaltuk, hogy az topcsik a napkeleti s napenyészeti oldalakon lévő ágyúállásaikat még közelebb hozták, már csak kétszáz lépésre voltak a falaktól, jól kiépített földel tömött vesszőből font kasok, védték őket.

Most már a fellegvár pattantyúsai is munkát kaptak, a kis és nagyobb ágyúink megszólaltak s a napenyészeti oldalon lévő topcsikat a második sortüzünk telibe is találta, felrobbantva annak ágyúit s fekete porát. Az életben maradt topcsik rémülten futkostak a felborult ágyúk között, hangosan jajveszékelve, próbálták a még életben lévő társaikat menteni, de gyalogaink, már puskatűzzel, s nyílzáporral is pusztították a még életben lévőket.

  A városban lévő könnyűlovasaink azonnal kicsaptak rájuk s éles kanyart levágva köztük, még fokozták az amúgy is halálra rémült topcsik és a segítségükre siető janicsárok öldöklését. Amint a szpáhik is lóra kaptak, a Kő les toronyban megszólalt a visszahívó kürt jel, melyet tovább adtak a tornyokban lévő kürtösök s lovasaink gyors vágtával rohantak a biztonságot adó falak mögé.

 Közben pattantyúsaink újra töltötték ágyúinkat, s a megérkező szpáhik középibe ürítették halált, hozó gyermeküket, számosan azonnal megtértek Allah ölébe, kik pediglen nem hát azonnal visszafordították lovaikat, s távolabb megállítva őket, rázták lándzsáikat felénk.

Válaszol a kontyosok a sértetlen középső s napkeleti irányban lévő ágyúikkal heves golyóesőt, küldtek ránk, a napkeletiek a fellegvárat, a középen lévők pedig a még romjaiban álló tornyainkat lőtték.

Én éppen a kaputoronyban voltam s az egyik golyóbis telibe találta a torony védőpártázatát, leszakítva belőle egy jó darabot, beborítva minket porral s repkedő kődarabokkal némelyik hangosan koppant a fejemen, lévő vaskalapon. Négy ember a földön is maradt, vérző sebekkel, a szétszakadó szilánkok sebesítették meg őket, Goszpodi uram azonnal ott termet, s engem is utasított segítsek leszállítani őket a borbélyokhoz a vízi várba. Rohanvást vittük őket le a toronyból miközben tovább csapódtak be az újabb s újabb golyók nem csak a kaputoronyba, hanem a fellegvár falaiba is.

Már délutánba hajlott a nap mire ismét megszólaltak a kürtök, de most már riadót fújva: Támadnak! Ahogy azt ilyen esetekre meghagyta Goszpodi uram, mindegy hogy hol vagyok, s mit csinálok azonnal rohanvást a kaputoronyba mentem.  Útközben a torony első szintjén lévő lándzsát felkapva, s a vassallap szíját meghúzva, értem fel a legfelső szintre, szétnézve láttam, hogy a napkeleti oldaltól kezdve a napnyugati oldalig felsorakoztak a janicsárok, azabok, s egyéb martalóc hadak végeláthatatlan sorokban.

- Gyünnek! - jegyzete meg a mellettem izgatottan álló katona, s pökött egyet oldalra - szakadna rájuk az ég haragja!

Igen jönnek, úgy látszik a szultán, elhatározta magát, hogy végre támad, s nem csak az ágyúk erejére bízza az ostromot, meg talán az elmúlt napok kudarcai is okozták, hogy döntésre akarja vinni a dolgot.

Ránéztem a mellettem álló társaimra, s mindegyik arcán ugyanazt, az elszántságot láttam, mely az én lelkemben is volt, nem adjuk ingyen az életünket! Ha kell, meghalok de, előbb sok pogány lelket juttattok Allah országába, dicsőségére nemzetemnek, s királyomnak.

Aztán lassan lebukott a nap az ég alján s mi csak vártunk, a topcsik s a mi pattantyúsaink folytatták hangos párbajukat.

 Hunyadi uram parancsára összevontuk mi is csapatainkat a városban, hogy ha megindul a támadás vártán, legyen mindenki, ki él s mozog. A fellegvárban csak a szükséges gyalog had maradt, s vész esetére a nehézlovasság, a városba az éj leple alatt, keresztesek s a zsoldos gyalogokból mintegy tízezer főt helyeztek el nagy részüket a szinte már falakkal nem rendelkező torony közökben, az íjászok, parittyásokat a használható tornyokba, a puskásokat a még álló falakon. A falak mögött lévő rejtett állásokban lévő ágyúinkat visszavontatták a fellegvárba, s ott helyezték el őket, ha sikerül betörniük, nehogy megkaparintsák.

Az oszmánok közben hatalmas tüzeket raktak s a zenészeik, hangosan fújták az Allah dicséretét zengő dalaikat, a felsorakozott katonáik helyükön maradtak. Nálunk tilos volt a hangos szó, vagy mulatás csak a felvigyázok halk jelszó váltása hallatszott néha.

Vezéreink sorra járták katonáinkat s bátorították őket a másnapi ütközetre, a papok s barátok kis csoportokban imádkoztak azokkal, akik az utolsó kenetett is feladatták maguknak.

Én fenntöltöttem a torony romossá vált tetejében az éjszakát s bár szolgálnom kellet, volna Goszpodi uram úgy rendelkezett, hogy mikor éjfélt üt a templomtorony, váltást kapjak, kell a friss erő a másnapi csatában. Hosszan merengtem álmatlanul forgolódva a szalmán, mit hoz a sors holnap nékem, megérem-e a csata végét? Aztán elhessegettem magamtól e fölös dolgokat. Az én életem csak egy porszem a világegyetem nagy mindenségében, mindig is kíváncsi voltam van-e élet aztán, s ha meghalok, hát megtudom.

Az úr 1456. esztendejének Szent Jakab havának 21. napja volt. Jegyezd, meg olvasom jól ezt a napot!

A hajnali kürtszóra riadtam s gyorsan kaptam maga össze, siettem a torony tetejébe, már talpon volt az egész sereg mindkét oldalon, a várban lévő asszonyok s gyermekek kenyeret, s bort osztottak mindenkinek aztán sietve eltűntek a vízi vár irányában.

Az oszmánok soraiban nagy volt a mozgolódás amennyire láttam elől, pajzsos gyalogok álltak, tarkállót tőlük az egész Duna Száva köze, a topcsik mögött foglaltak állást s egyelőre nem mozdultak. Lassan delelőre hágott a nap s nem mozdultak, tán arra vártak, hogy a nap ereje szembe tűzzön a védőknek? Ki tudja? De ha így is volt, mi nem támadhattunk, kevesen voltunk mi ahhoz, tudta ezt jól Hunyadi urunk, így kivárt. A délebéd helyett mindenki egy pohár vízzel kevert bort s egy kis cipót kapott, s mikor elsőt ütötte a templomban a harang, delelő óta, megszólaltak a harci sípok s dobok, ágyúikat kilőtték, de sok kárt nem okoztak hisz, ahova az elmúlt napokban lőttek nem állítottak csapatokat vezéreink, csak eztán kerültek vártára rejtekükből.

Mozgásba lendült a szultán serege!

Tömött sorokban emelkedtek ki s összetorlódva az ágyúk sorainál s majd áthaladva köztük, újra nyitva soraikat, elfoglalták helyeiket, négy hatalmas támadó sort képeztek.

Isten óvjon minköt! – vetett keresztet magára a mellettem álló éltes korú, gyalog katona.

 Vigyáz a ránk, bátyám-uram – szóltam felé

 Hogy hínak fiam? Legalább azt tudgyam kivel harcolok.

 András vagyok, Füzérváraljáról, s kend?

 Dugovics Titusz Vazsból, a falvam nevét nem tudom árva vonék. - kezet nyújtván - Merre van az a váralja?

 Hát biz a messze északon a Zempléni hegyekben. Ki tudja, látom e még? - sóhajtottam egyet – én még öregségemre strázsa akarok ott lenni! - szegtem fel fejemet.

 Ha az akarsz lenni, akkor úgy is lészen! Tanuld meg fiam, rajtad múlik, mi lészel ebben a kutya életben – húzta meg bajusza szélit – én végig harcoltam Hunyadi úrral Nikápolyt, Várnát oszt meg itten vagyok. Itten ebben a várban kezdtem, s ha kell, itten fejezem be éltemet!

Ekkor már lő közelbe értek az oszmánok, s megszólaltak, az ágyúink, a halál hatalmas sorokat vágott közéjük, s íjászaink, nyilaikkal szinte elsötétítették az eget, surrogva szállt a sok íjvessző, az kontyosok egy pillanatra megálltak s pajzsaikat fejük felé tartva védekeztek az égi áldás ellen. Majd kit nem ért találat ismét folytatta halálba tartó útját, most már a janicsárok feszítették meg íjaikat, hogy nyilaikkal a védőket támadják, most felénk szálltak surrogva a halált hozó vesszők s katonáink, bújtak el a falak védelmébe.

Aztán már oly közel voltak, hogy nem lehetett elbújni a halálos vesszők, elöl, hisz akkor az ellen feljut, a falakra s bejut a városba. Repültek a tüzes labdák, tüzes nyilak, kövek s szakállas puskák vasgolyói az alant hullámzó rohamozókra, de nem álltak meg. Az elesetteken áttapostak s már ostrom létrákat támasztottak a még álló falakhoz, fejük felett tartva a pajzsot, szájukban a handzsárral sebesen szedték a fokokat. Némely létrát a védők hamarjában elkaptak s berántottak a falakra s átfordítva, küldték vissza az övéikhez, másokat létrástul lökték el a falaktól hosszú rudakkal, s kik feljutottak mégis, azokat szapora kardcsapásokkal küldték a paradicsomba.

Aztán egyre több védő zuhant alá a mélységbe véres testtel, halálra zúzva magát a tömegen s annak lábai alatt, ha szerencsétlen módon élve megúszta volna a légi utat. Az ágyukat már nem lehetett használni, mert kárt okozott volna saját katonáinkban is, aztán soraink meginogtak, a Duna felé eső oldalon lévő második s harmadik torony közötti falon s majd a tornyokon megjelentek a csúcsos turbánt viselő janicsárok, kitűzvén a lófarkas zászlóikat.

 Hunyadi uram azonnal intézkedett, a fellegvár könnyen mozdítható ágyúit s mozsarait átfordították ezekre, a tornyokra és hatalmas köveiket immár az kontyosok által uralt toronyra vetették, ötszáz keresztest azonnal Kapisztrán atya utasítására Hunyadi urunkkal egyetértésben, odaküldtek, kik hangos "Jézus" kiáltásokkal vetették harcba magukat, s hamarosan kivetették az őket a falakon kívülre, holtestekkel torlaszolva el a rést a falakon.

Még meg sem pihentek azok kik így ott lélegzetvételnyi szünethez jutottak, már a Száva felőli előző napokban már rohamozott tornyokon is megjelent az oszmánok zászlaja.

Pattantyúsaink ismét kitettek magukért s az előző támadásból kimaradtakból, halált okádtak a győzelem ittasokra, kik szétszakadt véres testtel zuhantak a mélybe, lófarkas zászlajaik pedig követték őket.

Az oszmánok kifulladt csapataikat folytonosan cserélték a közben falak alá érkezettekkel, miközben védőink, egyre fáradtak, s lassan lépésről lépésre szorultak vissza a falak mögé, már nem voltak csak a páncéllovasaink hátra kik segíthettek volna, de őket valamiért még nem küldte ki a fellegvárból a főkapitány.

Mikor a nap úgy négy óra tájt járhatott, teljesen visszatértek az életben lévők a fellegvárba, s az alsó városba, melynek csak gyenge falai voltak.

Ekkor már én is harcoltam, hisz a kaputornya alatt tolongtak az turbánosok, de a hidat nem lehetett felhúzni, csak a kapu volt zárva, mert teli volt katonával, lovasaink még mindig vártak. Szememben az izzadság sós cseppjei maró savként kínozták látásom, az égő tüzek füstje elhomályosította az eget, a haldoklók kínzó sikolyai, és a halálra vágyok állati üvöltése, elvakította halálfélelmemet s őrjöngve zúdítottam a köveket s egyéb halált, hozó eszközöket az ostromlók fejére.

Szinte tudat alatt halottam csak a kürtszót, mely a kapunyitást jelentette minden napkeltekor s zárást napnyugtakor, hirtelen kinyíltak a kapuszárnyak s páncélos lovasaink kizúdultak a piactéren hömpölygő várfalakon állókra nyilaikat lövöldöző janicsárokra. Fejvesztve menekültek volna, ha lett volna hová, s mivel nem volt, hát a lovak lábai alatt végeztek, kik széles sorokban hasították szét az ostromgyűrűt a falak alatt. Egy szusszanásnyit pihentünk s íjászaink már tüzes nyilakkal, a kapun kitörő gyalogok páncélos fedezete alatt tovább szorították őket, ki a városból.

Aztán eszmélt a Szultán s a városban lévő szpáhik jelentek meg vágtázva a számukra szétnyíló janicsárok közt, ekkor ismét megszólaltak kürtjeink, visszahívva lovasainkat, kik erre fordultjukban is aprítva a janicsárokat, bevágtattak a kapun a fellegvárba. A hídra feljutó oszmánokat egy erre a célra a kapu torkában felállított ágyú tüze fogadta melybe mindenféle apró vasakat, tömtek pattantyúsaink, s lesöpörve őket a hídról, pillanatnyi idő alatt felzártuk a hidat s bezártuk a kaput, leengedve a vasrácsot, bezárva előttük az utat.

De most már vérszemet kapva, újabb csapataik érkeztek s a nap lassan lekonyuló fénye mellett, a vár kettős falai közé jutottak, már közel harcot folytatunk velük, oly tömegben jöttek, hogy már nem volt kéz sem erő mi az ostrom létrát visszalökte volna.

Ebben a pillanatban egy tar fejű szájában handzsárt szorító félmeztelen martalóc ugrott be a torony omladozott falán, a kezemben lévő lándzsát teljes erőmből a mellkasába vágtam s kardommal lemetszettem fejét, eldőlő testéből kirántottam a lándzsát s a fokon megjelenő janicsárt szájon törültem vele, úgy hogy vér fröccsent ki orcáján s kezét széttárva zuhant alá. Majd egy fej bukkant fel, melyre kardommal csaptam, s mint érett dinnye nyílt meg az akindzsi feje, lesodorva magával a mögötte érkezőket. Mellettem Titusz hangját hallottam ki hangosan szidva Allahot, sorra küldte őket a pokol fenekére, felpillantva azt láttam, hogy a kaputorony átellenben lévő fokán egy hatalmas janicsár éppen kitűzi a lófarkas zászlót!

-Titusz bátyám! - ordítottam, kétségbeesetten, miközben lándzsámat dobtam a janicsár felé, mely feje felett csapódott a mélybe.

Titusz meghallva ordításom, látva lándzsám eredménytelenségét, leszúrva az előtte álló martalócot, három lépéssel ott termet s birokra kélt véle, mindkét oldal harcosai megálltak, mintha egy csárdást láttak volna, s nem harcban álló felek küzdöttek szemük láttára a vár fokán.

Aztán egy pillanatra ők is megálltak, mintha békét akarnának, kötni, s Titusz reánk pillantva, szája szegletében hamiskás mosoly jelent meg, hirtelen zászlóstul a mélybe rántotta ellenfelét! Eddig mintha néma csönd vett volna minket körbe, s hirtelen álmunkból ébredve, hogy itten harc folyik, újult erővel estünk egymásnak, s Titusz hősi tettétől hajtva hamarosan kivertük az oszmánokat a toronyból.

S a nap alábukott a sötét éjbe.

A harc elcsendesedett, mindkét fél megállt, a Szultán nem támadott, mi erőtlenül dőltünk a falaknak, nem maradt erőnk hogy támadjunk, s nem is volt kivel, bár keresztesek még voltak a Zimonyi táborban, de az igazi had jócskán megfogyatkozott. Halottak ezrei borították a város romos utcáit, s a város falait, Hunyadi urunk üzent a kereszteseknek hogy legyenek készen s jelére, támadják oldalba a kontyos sereget.

A vízi várból frissítő hígított bort hoztak s csak úgy a vassallapból ittam, véres kezemmel törülve le arcomról a lecsurgó bor s vér keverékét, Dugovics Titusz járt eszemben, mily bátorság kell ahhoz, hogy valaki ily tettre legyen képes, erre csak a legnagyobb hősök képesek s ő az volt!

De az élet nem állhat meg s számunkra kik túléltük ezeket, a rohamokat, még közel sem értek végett megpróbáltatásaink.

A sötétség beálltával a vár fokain, tüzeket gyújtottak s készenlétbe helyezték a tüzes szerszámokat, a vár kettős falai között lévő kénes rőzse kötegek lángjai megvilágították a falak közét, az oszmánok fáradt seregeiket friss pihent erőkkel cserélték fel, s lassan felsorakoztak az éji csatához.

Amint felbukkant a sápadt hold, hogy átvegye helyét az égi úton, a csillagok fényével hajnali fénybe burkolta az ostromlott várost, kísértetiesen remegve az égen. Talán érezte, hogy oly dolgok tanúja lesz majd, melyre sok ember büszkén emlékszik évszázadok múltán!

Vagy csak a sok keresztény halálát siratva remegett, siratva a sok árvát, s hontalant, kit nyomorba döntött az oszmánok telhetetlen hatalom vágya!

Vaj Titusz bátyám, már onnan figyel minket s boldogan a kerubok dalát hallgatva, várja az újabb hősök érkeztét, hogy megossza vélük az örök élet örömeit.

Ne félj bátyám, te már beírtad nevedet az öröklétbe, s példát mutattál az új nemzedék hőseinek!

Talán az ott mely legfényesebben világit az ég hatalmas sötétjében az vagy te! Vigyázón tartva szemedet rajtunk, mily erőt adtál nékünk, adj még erőt, hogy az újabb próbát is kiálljuk, pokolra küldve minden gaz Szultánt és seregét!

Az oszmán harci dobok és sípok felriasztottak merengésemből s megkeményítve szívemet, s lelkemet, fejemet lehajtva Kapisztrán atya vezetésével hangos imába kezdett az egész várnépe:

„Szent Estván, ki kivezetted népedet a pogányságbú, adj erőt gyarló utódaidnak e végső pillanatban, szállj alá égi seregeiddel s védvén meg hazánkat, vezess minket a győzelem útján!

Mennyei Istenünk adj, örök fényességet hozzád megtért embertársainknak s küld angyalaid seregét segedelmünkre! Ámen”

Majd a beálló csendben, hirtelen valamely katona elkiáltván magát:

Vivát, Hunyadi! Vivát, Kapisztrán!”

Melyre ezer s ezer torokból hangzott fel, vivát és mindenki fegyverét a magasba tartva harsogta a két vezér nevét!

Ebben a pillanatban megmozdultak az oszmánok, s elözönlötték a kettős várfal közét, szájukból isteneik nevét hozta felénk a csendesen fújdogáló szél.

Íjászaink tüzes nyilakkal lőtték őket, mi pediglen a vár falai alá érökre kénbe s olajba mártott szalma és rőzse kötegeket dobáltunk, veszetten rohangáltak az égő ruházatú oszmánok s felgyújtva egymást csak fokozták a zűrzavart.

Hunyadi urunk ekkor jelt adott, a várkapu kinyílt, s ő fekete lován ülve, legdíszesebb páncéljában a megmaradt ezerhétszáz lovasával kirontott a várpiacán kavargó janicsárok közé. A tűz tengerben vergődő janicsárok már nem is tudták merre szaladjanak, s lassan a lovasok kiszorították őket a városba, ekkor Kapisztrán atya vezetésével az éj leple alatt áthajózott keresztesek a Vízi város napenyészet felőli kapuján kijutva a városba, oldalba támadták a lassan hátráló oszmánokat, Jézus nevét kiáltozva.

Mire a nap elkergette a holdat már nem volt élő a Szultán seregéből sem a városban, sem az alsó városban, véres tetemeik mutatták az élőknek mily pokoli csata folyt az éj leple alatt a városért s várért.

Az éjszaka beért keresztesek átvették a város falainak védelmét s amennyire, lehet friss erőket, küldtek a fontosabb helyekre. Az oszmán nem mozdult, kushadtak árkaikban, mint vert kutya az ólkában, véres fejüket elrejtve, halottaikat a harctéren hagyva.

A várban lévő halottakat Hunyadi úr összeszedette s átszállíttatta a Száván túlra, a papok folyamatosan adták fel az utolsó kenetett és temették a halottainkat. Borbélyaink oly véresek voltak, mintha böllérek lettek volna, vágóhídszerűen vágták a roncsolt végtagokat, s kötözték a kevésbé sérültek sebeit.

Az életben lévők, kik nem sérültek oly mértékben hogy a csatát folytatni ne tudják, Szilágyi és Hunyadi László urak vezetésével új elosztásra kerültek. Mivel én szerencsésen megúsztam néhány kisebb karcolással, a kaputoronyban megtarthattam helyemet, s örömmel láttam, hogy Goszpodi uram, bár fején egy hatalmas kötés éktelenkedett szintén ott találtam.

- Látom fiam szerencsésen, megmenekültél az éjjel – nyújtott kezet s rázta meg melegen erős kezével enyémet.

- Én igen, de sokan nem látták meg a felkelő nap első sugarait – jegyzetem meg.

- Nem, de ő nélkülük mi sem állhatnánk itten. Nyugosztalja az úr őket békében! - majd kezével az oszmán tábor felé mutatott – még számunkra is vár egy-két erőpróba!

- Hallottam az emberektől, hogy az éjjel majdnem kiürítették a várat?

- Így volt fiam, az értékeket elszállították, de hunyadi uram megtiltotta az emberek elszállítását.

- Hallom a keresztesek zúgolódnak, hogy még ők nem csatáztak.

- Sok gondot okoznak Hunyadi úrnak, de még hasznunkra lehetnek, úgy, mint a hajnali harcban. Ezért átküldte Kapisztrán atyát csittitsa le őket, s ha kell majd hasznunkra, lehessenek.

- Nem adja hát fel a szultán?- kérdeztem.

- Míg a katonái engedelmeskednek néki, addig nem megy ez sehová.    

Így beszélgettünk, miközben mindenki várt, s lassan délidő lett, mindenki frissen sült cipót kapott fűszeres lében főtt marhahússal, hogy ereje visszatérjen. Az oszmán tábor csendes volt a topcsik sem munkálkodtak, gyalogiak az árkokban lapultak, fejüket sem dugták ki. Kissé elpilledtem a hosszú harc s meleg étek hatására, mikor a riadót fújó kürt, harsogó hangjára riadtam.

A keresztesek mozgolódtak, s egy földnyelve kivonulva éktelenül gyalázni kezdték a Száva felüli oldalon táborozó oszmánokat. Eközben zászlóikat lengették, s integettek nekik, hogy jöjjenek át, ha mernek, az ostromlók, vagy a fáradtságtól, vagy pediglen nem vették őket komolyan, rájuk se hederítettek.

A Száva felőli romos várfalak közül ekkor öt gyalog íjász alakja vált ki s egy ötven lépésre lévő magaslaton helyezkedtek el, ahonnan a közelben lévő akindzsikra lövöldöztek, eleinte rájuk sem hederítettek nyilak ugyanis nem érték el őket. Aztán egy tízfős lovas csapat mégis megindult ellenük azonban véres fejjel fordultak vissza mintegy hatan maradtak holtan a mezőn, közben az íjászokhoz egyre több keresztes gyalog is csatlakozott a város romjai közül.

Hunyadi János úr már a Kő les megrongált tetejéről figyelte őket s riadót fújatott a lovasságnak, e közben Kapisztrán atya egy ladikban jelent meg a Száva vizén s szapora evező csapásokkal az innenső parton termet. Felszaladt a dombon lévő ekkor már, mint egy kétezer főt számláló keresztesekhez kik lelkesen fogadták s amennyire, láttam az oszmánok felé, mutogattak!

- Csak nem támadni akarnak? - néztem Goszpodi uramra

- Ezeknek tán eszük ment! Kapisztrán atya tán józanészre téríti üket! - kapott a fejéhez – mind elpusztulnak, ha az oszmán rájuk rohan.

De már nem lehetett visszafordítani semmit, láttuk, ahogy az atya lehajtja fejét, majd kezébe kapva az egyik keresztes zászlót meglengette a keresztes tábor felé. Erre a jelre ezrek indultak meg a Száva vizén keresztül, akinek nem, jutott hely a ladikokban s tudtak, úszni csak hamar úszva értek át az innenső partra s csatlakoztak az atyához.

Valamiért a Szultán nem támadta meg továbbra sem őket pediglen ott álltak rendezetlenül, összevisszaságban, könnyű prédája lehetett volna az egész keresztes sereg. Hatodik kongatása hallatszott a templomtoronyból mikor, Kapisztrán atya magasba emelte a közben áthozott fakeresztet s megindultak a legközelebbi topcsi állások felé.

A várfalakon már ezrek álltak s várták mi lészen, Hunyadi úr ekkor a lovasságot kivezette a várból s a város romos kapujához, vezette őket. Országh Mihály úr s Szilágyi uram a szükséges gyalogokat a várban hagyva mindenkit a városba rendelt s hamarjában lándzsás és íjász osztagokat alakítottak ki.

Közben a keresztesek elérték az ágyúállásokat, s a topcsik fejvesztve menekültek, a közelben lévő janicsárok s egyéb gyalog katonáig talán meglepődtek a nem várt támadástól és rendezetlenül szálltak velük szembe. De őket hamar szétszórták, s elfoglalták az ágyúikat, majd betörtek a táborukba, felgyújtva sátraikat, a háttérben a középen lévő szpáhik és akindzsik közben felsorakoztak az ellen támadásra, és oldalba támadták a kereszteseket. Hunyadi uram lovassága azonban őket támadta hátba s a felzárkózó városi gyalogság a középső ágyúállásaikat foglalták el majd a kisebb ágyúikat megfordítva, tűzet nyitottak az oszmán táborban Duna felőli oldalon felfejlődő addig még háborítatlanul álló janicsárokra.

 Teljes lett a zűrzavar, a szpáhik meghátráltak, majd ismét támadtak, de minden rohamunkat visszaverték a keresztesek és Hunyadi gyalogsága s lovasai. Ekkor a távolban egy nagyobb lovas akindzsi csapat jelent meg, majd megrohamozta a sáncokban lévő hadainkat, zászlajukon a szultán jelével, de őket is véres fejjel kergették el harcosaink.

Rengeteg sebesült és halott teste borította be a harcmezőt, gazdátlan lovak száguldoztak a harcmezőn és az est leszálltjával, a távolban már menekülő oszmánok nyomában szállt fel a por.

Ekkor a sáncokban lévő ostrom ágyúkat elrontották, majd egymást fedezve csapataink a városba vonultak vissza, számos elkobzott oszmán zászlót hoztak magukkal, s több száz kontyos foglyot, ahol hangos üdvrivalgás fogadta őket.

Csapzottan, véresen, de az átélt harc hatására mámorosan tértek meg csapataink, a keresztesek, azonnal vissza akartak térni s üldözni a láthatóan menekülő Szultánt, de Hunyadi uram, megtiltotta számukra, s a várkapuját bezárazta a csapatok mögött. A városban csak a saját katonáit hagyva, meghagyva nekik, ki megpróbál a menekülő sereg után menni, koncolják fel.

Az éjszaka csendben telt csak a táborból elvonuló vert sereg hangjai hallatszottak, a várban lévők feszült várakozással várták a hajnal hasadását.

Vajon tényleg elmennek?

Vagy csak csapda, mint Hunyadi uram állította?

Várunk s reménykedtünk, hogy annyi véráldozat nem volt hiába való! Hisz az oszmán mióta megérkezett nem nyertek egy kisebb csatát sem, nem hogy a várat! A visszatérők azt mondták az utolsó rohamot maga a szultán, vezette, de egy lándzsa a combján találta s lebukott a lováról, testőrsége alig tudta kimenteni a keresztesek kezéből.

Lassan felvirradt, bár egész éjszaka senki sem aludt, már a hajnal első jelei a falakon talált mindenkit, Hunyadi összeszedte a lovasságot és kinyittatta a kaput, a gyalogok Szilágyi úr vezetésével a várban maradtak, Hunyadi László úr a városban volt a zsoldos gyalogokkal. Minden íjász és puskás a falakon állt a városban az ágyúkat megtöltötték, mindenre készen, a hadihajóink és sajkásaink a Dunán követték a lovasságot.

A táborban csak néhány gazdátlan állat kóborolt, emberek színét sem lehetett látni, a lovasok elérték a tábort és három részre váltak, lassan átkutatták a tábort, majd a főkapitány köré csoportosultak vezetőik. Az egyik lovas csapat megindult a Duna folyás irányában s lassan eltűnt a láthatáron, majd másfél fertály óra múlva érkeztek vissza sebes vágtával, s Hunyadi úrhoz érve porfelhő lengte körbe őket. Egy lovas vált ki a porból s indult meg a vár felé szabadjára engedve a gyeplőt!

„Elkotródtak!

Megmenekültünk!

Jézus!

Isten!

Vivát, Hunyadi!

Vivát, Kapisztrán!

Vivát, Szilágyi!

Vivát, Országh!

Vivát Bastida!

Vivát, Magyarország!”

Harsogtak a levegőben ezer és ezer torokból az öröm hangjai, volt ki térdre rogyva istennek adott hálát, mások egymásba karolva, mint gyermekek ugráltak, fejfedőiket a magasba dobálva!

Szívemben mérhetetlen büszkeséggel gondoltam az elmúlt napok hetek eseményeire, hej, merre vagy Ábel! De szeretném, ha mellettem lehetnél, s együtt örülnénk ennek a diadalnak. Titusz bátyám, hát megcselekedtük, légy boldog s mulass vélünk égi otthonodban!

A város kapuit kinyitották, s aki csak bírt kiözönlött a város előtti síkra, megszállva az oszmánok elhagyott táborát, kongtak a még álló templomokban a harangok a Dunára néző oldalon, elsütötték az ágyúkat. A szakállas puskákból az ég felé lődöztek s a táborban található minden mozdítható dolgot a vár udvarára hordtak, volt itt sátor, zászló fegyver, drága holmi és kacat. Ezeket majd a főkapitány utasítása szerint szétosztásra kerülnek, senki nem vehetett magához semmit tudta nélkül!

Napnyugtára aztán mégis majdnem egymásnak estek a keresztesek és Hunyadi úr katonái, nem a zsákmány volt az ok, hanem az oszmánok megtámadása. Kapisztrán atya ekkor már nem volt várban, így sürgősen visszarendelték, ki végre lecsillapítva a kereszteseket s pár nap múltán, haza bocsátotta őket.

A várban csak az életben maradt lakosok s mi a katonák maradtunk, minthogy hunyadi uram engem is felvett zsoldos katonái közé! A vár és város falai oly állapotban voltak, hogy azonnal megkezdődött a romok elhordása, és palánk falak készítése, mellyel legalább télig védhettük magunkat.

E hó utolsó napjaiban Újlaki Miklós úr érkezett nagy sereggel a vár alá, minthogy Hunyadi főkapitány úr erős sereggel kívánta megtámadni a hátráló oszmánokat, kik szófiában álltak meg, gyógyítván a szultánt.

De erre már nem került sor, Kisasszony havának ötödik napján Hunyadi János úr ágynak esett és többé már nem kelt fel, a Zimonyi betegágyban tizenegyedikén örök búcsút vett az árnyékvilágtól! Amit nem tudott elérni az oszmán azt elérte a dögfene.

Kapisztrán atya nem sokkal rá Mindszent havának huszonharmadik napján követte a nemzet hősét, vitéz kapitányát és öröklétre szenderült.

Hogy engemet mért került el a dögfene? Talán, mert még számos dolog várt reám, hogy megírhassam az utókornak egy hősi kor legnagyobb királyának tetteit!

 

 

 

 

 

 

 

 

Harmadik rész

 

Hunyadi Mátyás királlyá választása

 

A nagy diadalt követő hetekben nem sok időnk maradt az ünneplésre, az ostrom során megsérült falak ideiglenes helyre állítása mellet, a több ezer halott elföldelése okozta a legnagyobb gondot Szilágyi uramnak. Az oszmán tetemeket egyszerűen a Dunába hajították, míg a keresztesekét hatalmas sírokban hantolták el, de a dögfene is tombolt, még jobban, mint az ostrom során, aki tehette messzire menekült a halál elöl.

Hunyadi uram tetemét elszállították s ősei sírhelyén adták át testét az enyészetnek, helyét fia László vette át esküt tevén, hogy királyának megőrzi apjához híven minden vívmányát, míg rendelkezik vélük. Nándorfehérváron Szilágyi uram lett a főkapitány, s az eltávozott keresztes hadak helyét, mi vettük át.

Mielőtt meghalt volna Hunyadi úr, mint említettem egy a oszmánok elleni hadjáraton ügyködött, de ez halálával nem teljesülhetett, a nyomában keletkezett űrt egyelőre senki sem tudta betölteni. Fiai még nem voltak erősek, még tanulniuk kellett volna hős apjuktól, László bár harcedzett, de Mátyás alig tízen éves múlt.

Szilágyi úr inkább csak a hős árnyékában, utasítására tudott cselekedni, a király gyengekezű volt s az urak? Nem néztek ők más semmit csak erszényüket, egyedül Korógyi uram jött el az ostrom alatt. Ültek meleg váraikban s számolták aranyaikat, összeesküvéseket terveztek borgőzös fejjel a Hunyadiak ellen, s az ország rovására!

Lassan elcsendesültek a nem rég harctól zajos nappalok s esték, eltelt nyáridő s beköszöntött a levélhullás ideje, László úr részt vett a Futakon, V. László által összehívott országgyűlésen, ahol meghívta a királyt tekintse meg a Nándorfehérvári várat.

Így Szent András havának nyolcadik napján, nagy kísérettel, megérkezett a király!

Amennyire erünkből tellett a várat rendbe tétettük, de így is gyarló képét mutatta az érkezőknek, a fellegvárban az udvaron elhelyezett tartókban sorakoztak az oszmánoktól elorozott zászlók, s hadi jelvények, a vár előtt sorakoztak a kitörés napján elfoglalt ágyúk. A hadi foglyok a városban erős őrizet alatt tartva, mint egy ezer fő – a vár falain dolgoztatták őket – lettek elhelyezve, a hideg idő beállta miatt fázósan várakozó életben maradt lakosokkal együtt. A vár falain lengtek a király s Hunyadi família zászlaja, jelezve király vár s egyben még a Hunyadi család fennhatósága alá tartozik.

Talán itt meg kellene állnom mondandómmal s a királyról lenne érdemes írnom, de egy olyan emberről ki csak a vészt szabadította szeretett hazámra, kár vesztegetni a szót! Inkább foglalja a sorokat a jeles Hunyadi családról szóló történet az iromány oldalain, mint sem egy hitszegő királyról.

A fellegvárba csak a király s közvetlen kísérete, mint egy száz fő vonulhatott be, Goszpodi urammal a szokásos helyünkön a kaputoronyban szolgáltunk ezen a napon.

Ne feled fiam, ha a király a várba lép, László úr elé lép s megfogja lova zabláját, a kapu becsukódjék s azon se ki, se be nem léphet senki, engedélye nélkül. -jegyezte, meg.

Mi végről való dolog lészen ez?

Ahhoz nékünk semmi, közünk! Csak tedd a dolgod, az úr tudja, mért teszi. - válaszolta.

Na amint ők bent voltak, László úr utasításának megfelelően bezártuk a kaput s innentől kezdve csak az ő engedélyével lehet ki s beközlekedni fegyveres hadnak.

Érkezése úgy délidőben történt s rögtön elvonultak a Kő les toronyba lévő, szálláshelyükre, mi pediglen a városban lévő hadakat tartottuk figyelemmel, a várban csak a Hunyadi családhoz hű katonák voltak, így minden utasítást feltétel nélkül hajtottunk végre. Hunyadi úr saját testőrei őrizték a Kő les tornyot s a király katonái nem léphettek be oda, a délután folyamán hogy mi történt bent arról nekünk arról nem volt tudomásunk, valószínűleg tanácskoztak a vár állapotáról s az oszmánok elleni hadjáratról. Mindenesetre az estebédet csendben költötték el, nem hallatszott duhajkodás hangja, s mi is csendes beszélgetéssel mulattunk az időt.

Hajnaltájban feltámadt a hideg őszi szél, szaggatva az ormokon elhelyezett, zászlókat, s a silbakok fázósan húzták szemükre, téli kucsmájukat, én is fázósan rántottam magamon össze bekecsemet s felvéve köpenyem indultam strázsa helyemre.

Kilépve a torony tetejére s széjjeltekintve, láttam, hogy a már helyre állított házak kéményeiből sűrű füst száll az égen haragosan kavargó szürke nehéz fellegek felé, melyek eltakarják a nap éltető sugarait, hogy fázós tagjaimat átmelengessék.

A király s kísérete épp a reggeli imádságra vonult a vár templomába, László úr nem tartott véle, sem Szilágyi uram ők tán még az igazak álmát aludták.

Viszont Goszpodi uramat, mint minden strázsa váltáskor itten találtam:

Pálinkás jó reggelt! - köszöntöttem

Neked is fiam, szerencsés ember vagy. - ráztunk kezet

Hát ezt mért mondja?

Láttad Hunyadi János urat, tanúja voltál az oszmánok vesszőfutásának, s most a királyt is láthatod!

Az isten kegyes hozzám, siheder koromban már elérhettem azt, miről mindig álmodoztam. De asztat, mondják, hogy királyunk nem szívleli urunkat. - jegyeztem meg.

Fejin találtad a szöget, sem a király sem annak tanácsosa Cillei Ulrik, ö aztán örök ellensége a Hunyadi családnak.

Vaj mért? - kérdeztem

Mert nagy a hatalmuk s több dicsőséget szereztek, mint ö! Cillei ármánnyal szerezte hatalmát, és azzal tartja fenn.

S a király ezt hagyja?

Nem tehet mást, vagy tán nem is akar! Tanuld meg fiam, a királynak mindig sok a barátja, míg gazdagítja őket, s ha nem ellenségé vállnak, elfeledve esküjüket.

Szomorúan gondoltam magamban arra, ha ilyen a király s a fő urak, mily kár hogy már nincs Hunyadi János úr, ő bezzeg mindig a hazát tekintette előrébb valónak, minden más vággyal szemben, mit a földi lét kínálhat! Így folyt köztünk csendesen a szó, mint oly sok alkalommal, szívembe zártam már rég Goszpodi uramat, mindig jó szívvel volt felém s apám helyett apám volt.

Még tán ö sem gondolt arra, hogy a borús ég nem siratja a magyarságot, hanem egy új időszámítás kezdetét is jelzi, hol a király megvetette saját halálos ágyát, s csak idő kérése volt mikor fekszik bele!

Történt ugyanis, hogy míg a király imádkozott, hirtelen a Kő les toronyban nagy zsivaj támadt, senki nem tudta mi okozta, csak azt láttuk, hogy a fegyveres katonák sietnek be. Pár pillanattal később, László úr lép ki véresen, Szilágyi uramék társaságában s a szent misén lévő királyhoz siet.

Mi történt? - kérdeztük egymástól

Nem tudom, de nagy baj, ha László úr véresen siet a királyhoz – jegyezte meg egy katona.

Tán csak nem vagdaltak valakit össze? - okoskodott egy másik.

Ki az ki fegyvert mer emelni László úrra, a saját várában? - gondolkoztam kissé hangosan.

Sok ellensége van a Hunyadi családnak, tán orv gyilkos került be a királlyal? - szólalt meg egy ráncos arcú vén strázsa.

Imigyen okoskodtunk, találgatva, a riadalom okát s közben a király s az urak sietősen kilépve a templomból, igyekeztek a szállásukra.

Délutánra megtudtuk, László úr magához kérette Cillei Ulrikot s számon kérte atyjával, családjával szembeni orcátlan viselkedését. Cillei ki ekkor az ország kormányzója volt – micsoda szégyen – arcátlanul még őt nevezte árulónak s kardot rántott rá, hogy azonnást végez vele. De László úr hirtelen előhúzta szablyáját és védte magát, Szilágyi uramék, Kanizsay László, Rozgonyi Sebestyén, Bodó Gáspár, Modrár György, s Horváth Pál azonnást ott teremtek a zajra. Látva a vérző kezű László urat, kardot rántottak s fejét vették Cilleinek, majd a királyhoz rohantak, hogy tudomására hozzák tettüket.

Nagy zúgolódás támadt a várban s városban, a várban a László urat ért támadás miatt, a városban Cillei gróf ilyetén halála miatt. A király is megrémült, de az urak biztosították lojalitásukról és esküvel fogadták hűségüket. A király elfogadta s hadait haza küldvén Budára távozott, megfogadva hogy a Hunyadi famíliát bántódás nem érheti és csak sajnálatos szerencsétlenség történt.

Talán már akkor sem kellet volna, elhinni szavait, hisz eddig len sem tartotta azt be sohasem!

Aztán ránk köszöntött az úr 1457 esztendeje, mely szomorú valóságát adta a király szavahihetőségének.

A lassan tovatűnő téli fellegeket, itt-ott a gyenge nap fénye kergette széjjel, s olvadó vizeink, zavarossá változtatták a Száva s Duna vizét. Mintha ez a borongós idő kívánta jelezni az ország felet tornyosuló bajokat, s a gyenge nap a halvány reményt.

László úr e hó elején a király hívására Budának vette lova irányát s testvéröccsével együtt számos kísérettel útra kélt. Ki gondolta, hogy a király eskü alatt tett fogadalma, nem sokat ér s végzetes út lészen ez számukra.

Történt ugyanis, hogy Böjtmás havának tizenharmadik napján, lovas futár érkezett, s a híreket hozott Budáról. Szilágyi uram, amint a híreket vette, lovasokat küldött szét kik a híreket vitték tovább.

Nagy baj van fiam! - rázta fejét szomorúan Goszpodi uram – A király esküvel fogadta a Hunyadi fiak, ártatlanságát, s most áristomba tétette őket.

De hogyan? S mi lehet evvel a szándéka? - döbbenten néztem én is rá – Hát a királyi esküvés ennyit ér?

A pénz fiam, s megint a pénz. A Garaiak s az Újlakiak, esküszegésre bírták, mondván azt csak félelmében tétette. Ha fejüket véteti, minden barmuk, a királyra száll, ki nékik adja.

Hát nem számít, Cillei gazsága sem?

Fiam a király gyengekezű, az urak igazgatják kényükre kedvükre – simogatta meg bajszát -, mindig arra hajlik, honnan a szél jobban fújja.

S mit tészen, a nagyságos asszony, hisz előtte fogadta testvéreivé fiait s őt anyjává a király Temesváron?

Bizton meg tesz mindent, mi lehetséges. Szilágyi uram haddal megy Buda alá, s ha kell, erővel szerzi vissza csalárdul elvett szabadságukat.

S mi lesz, ha még sem járnak sikerrel? - esett ki a számon e baljós gondolat.

Hát akkor lángba borul az ország! - mondta ki a legrosszabbat Goszpodi uram.

 Másnap valóban kétezer lovassal s ezer gyaloggal, megindult Buda alá Szilágyi úr!

Ám a király megelőzte őket Hunyadi Lászlót s Mátyást halálra ítélték a bírák, de a király megijedvén a Hunyadi família erejétől, csak László úr ítéletét hagyta helyben. Így történt, hogy Böjtmás havának 16. napján a bakó fejét vette, mint mondják csak negyedik csapásra tudta a bakó fejét venni.

Szilágyi uramék csak a király hűlt helyét találták, ugyanis az félelmében rohanvást Bécsbe szaladt, magával vívén Mátyás úrfit, majd onnan a messzi Prágába, itten érte a királyt utol a halál, ez év Szent András havának 23. napján.

Nem siratta senki, hanem tárgyalókat menesztettek a cseh kormányzó Prodiebrad György kormányzóhoz, Mátyás szabadon bocsájtása érdekiben. Mi kik lent a délvidéken éltük mindennapjainkat csak a lassan csordogáló hírekből értesültünk az eseményekről, a Hunyadi famillia seregének nagy része Buda alatt táborozott várva a történéseket.

Közben az országban nyugtalanság uralkodott a két hatalmi párt közt, csak egy dologban jutottak egyezségre nem kell újabb külhoni király! Hosszú tanácskozások után, királyválasztó gyűlést hívattak össze Budára.

Ekkor már az úr 1458. esztendejének Boldogasszony havának középiben jártunk.

Mivel az urak nem egyeztek a Duna jegén összegyűlt városlakók s a választásra érkezett emberek a várban ülésező urak számára is hallhatóan kifejezésre juttatták nem tetszésüket.

Talán ennek tudható be, na és a falakon kívül táborozó hadnak, hogy éji időpontban végre döntésre vitték a dolgot s Szilágyi uram gyámsága alá helyezve Mátyást, királlyá választották!

Jegyezze meg olvasom jól e jeles dátumot az úr 1458. évének Boldogasszony havának, 24. napja volt.

Bár új királyunk nem volt jelen, de mindenki nagy örömére szolgált e döntvény, s hamarjában egyességre jutottak a cseh kormányzóval, bár Mátyás eljegyezte leányát, viszont a magyar urak azt kívánták, hogy a régi ellenség Garai nádor leányát vegye maga mellé a trónra. Az ifjú király ezt megoldotta, ö szavát nem adta Garainak, de adta Podiebradnak így a kérdés eldőlt.

Az úr 1458. évének Böjtelő havának 14. napján tartotta bevonulását Budára, királyhoz méltóan, nagy pompával az ünneplő emberek nagy – nagy örvendezése közepette.

Az elkövetkező években élte a hatalmi harcokba telt el, ha mindezeket felsorolnám, irományomnak sose érnék végére.

 

 

Szilágyi Mihály főkapitány halála

 

 

Nagybátya Szilágyi úr is hol mellette, hol ellene foglalt állást, míg nem királyunk megunva erős őrizet alá vetette! Még tán fejét is véteti, ha a nagyságos édesanyja meg nem akadályozza ebbéli elképzelésében.

Így történt, hogy az úr 1459. évének végén ismét Szilágyi úr volt a főkapitány az alvidéken.

Bocsássa meg olvasom, hogy így elkalandoztam a történelem útvesztőjében, de számomra e dolgok nagy hatással bírtak eljövendő életemre.

Az én napi éltemben e dolgokhoz képest csekély dolgok történtek az oszmán nem nagyon mutatkozott, s a vár lassan újra felépült, új az ágyúk tüzét jobban bíró falazatot, és ágyúk elhelyezésére alkalmatos bástyákat kapott, melyek egy része kör alakot képeztek. Én pediglen a napi gyakorlások során látva, hogy a lovasság mily nagy becsben van, egy nap így fordultam Goszpodi uramhoz:

Ha nem sérteném meg kérésem lenne Goszpodi uram!

Mi légyen az fiam? - nézett rám - Ad elő hamarjában.

Hát én arra gondoltam, ha egy mód van, rá szeretnék lovas katona lenni. Szolgáltam már gyalog katonaként Perényi János úr alatt, s majd itten az oszmánok ellen is helyt álltam.

S gondolod, sorsod jobbra fordul ezáltal?

Mit tudja azt az ember, de vérem hajt, s mivel a lovakat pundra korom óta szeretem, így kívánkozom a lovas harchoz.

No ha jól meggondoltad, akko beszélek a lovasok kapitányával.

Van nékem spájzolt arany forintom, melyen tudnék lovat s fegyvereket szerezni, aztán ha isten mellettem lészen még több is lehet a portyákon. - fűztem még hozzá

Ugyanis a gyalog katona számára 14 arany forint volt az évi juss, míg a lovas katonáknak 24 arany dukált s ők ezt a portyákon még meg is toldhatták akár kétszeresére! Ennek egy részét borban s étekben, posztóban, más részét csengő forintban számolták, bár időnként csak lassan csordogált a juss. De ezt csak a királyi zsoldban lévők kapták, a nemesi bandériumok katonáit a fő urak fizették.

Már kezdtem elveszteni reményemet, mikor Goszpodi uram egy nap mellém lépve megszólított:

Tegnap este elborozgatván az egyik altiszttel s bár jól bírta a nedűt, sikerrel járván ügyedben. - mosolyodott el - Holnap napkelte után jelentkezz a városban a nagy templom mellet lévő szállásán, keresd vitéz Vidics uramat ő segítségedre lészen

Hogy háláljam, meg nagy jó jóságát kelmednek? - kérdeztem

Hát csak úgy fiam, szolgálj becsülettel, mint mindez idáig. – ezzel hozzám lépve keblére vont – S ne felejts el emlékezetedből!

Már hogy tehetnék ily gyarlóságot, hisz apámként tisztelem Kendet – s meglevedzett szemem, örömömben s egyben bánatomban is, hogy el kell válnom tőle.

Így kerültem én egy huszonöt főt számláló lovas csapatba, Vidics uram segítségével s Goszpodi uram áldásával. Hamarosan a város ló piacán egy szép szürke ménre sikerült szert tennem, s egy fokost is rendeltem a kovácsnál, mely fontos harci eszköz volt. Páncélzatot nem viseltünk, bár némely lovasnak láncing védte testét, de soknak csak szablyája s pajzsa volt mi kerek formát alkotott. Öltözetünk inkább hasonlított az oszmánokéra, de ennek hasznát is vettük egy néhány csata során.

Mert, hogy ebben aztán a későbbiek során bőven lett részem.

Ez időben a várkatonaság nem volt nagy létszámú, gyalogkatona háromezer fő, lovas katona kétezer fő volt, az ágyúmesterek s pattantyúsok százan voltak. A napi életben a gyalogok a kapustrázsát s a felvigyázást látták el, a lovasok a szultán hada által elfoglalt földek elleni portyákon vettek részt.

Az úr 1460. évében egyre erősödtek az oszmán betörések, minthogy a szerb király meghalt s utóda az oszmán kézre juttatván a kicsiny Szerb királyságot, már ismét kapunk előtt álltak. Az oszmánok ilyetén való tervét meghiúsítandó Szilágyi uram a vár lovasságának nagy részét maga mellé vevén, Keve vára alatt hadba szólította a délvidék hadra fogható népét. Már Szent András havában jártunk, mikor hír érkezett arról, hogy három ezer oszmán átkelt a Dunán s Erdély országot kívánják megtámadni. Szilágyi úr elrendelte a had megindulását s Pozazin irányába megindulván a mintegy négyezer főt számláló had, melyből ezer volt csak a gyalogok száma, kik szekéren követték a lovas hadat.

Egy turmát előre küldetett, hogy megvizsgálja a had előtti utat s híreket hozzanak az oszmánokról, delelőre hajlott a nap mikor lovasaink visszatérve, két oszmánt hoztak rabszíjon. Azonnást Szilágyi úrhoz vívén őket s hogy mit mondtanak mit nem asztat, én nem tudhatom, de szapora ügetésre fogva lovainkat, nyomultunk tovább.

Egy patak folyását követtük s kiérve egy rétre, melyet sűrű fás hegyes erdő vett környest körül, mintegy kétezer oszmánt láttunk harcrend nélkül nagy kapkodásban, bontván táborukat!

Amint meglátnának minket, hangos kiáltásokkal igyekeztek harci rendbe állni, de Szilágyi uram megfújatta a kürtöket s támadást vezényelt. Szablyámat kirántva torkom szakadtjából kiáltva Isten s Jézus neveit az oszmánokra vetettük magunkat. Mikor már majdnem elértük táboruk helyét, hirtelen a táborból nyilak zápora árasztott el minket, letaglózva azon szerencsétlen társaimat, kik már a tábor széliben vágtattak.

De száguldó lovainknak már nem lehet megállást adni, s a következő pillanatban berobbantunk a táborba s kaszabolni kezdtük a riadt oszmánokat. Egy vágtában értem át a táboron s mikor túl felén kibukkantam, rémülten láttam, hogy hadunknál legalább kétszeresen nagyobb szpáhi s akindzsi csapat áll ottan támadásra készen

A szpáhik íjaikat megfeszítvén nyilaikat ki lőtték s az akindzsik kopjáikat előre szegezve rohantak ránk!

Lovainkkal rémülten forgolódtunk, s lovam gyeplőjét megrántva hirtelen megfordulva „Vissza! Meneküljünk!” kiáltások közepette, iramodtunk el az ellen elől! Sokan halálukat lelték a táboron való átvágás során s kiérve újabb nyílzápor vágott rendet felbomlott sorainkban. Gyalogaink ekkor értek ki a tisztásra s látva menekülésünket megpróbálván szekereiket megfordítván menekülni, elállva ezzel elölünk a menekülés útját. Fordítva egyet lovam futásán az erdő felé vettem az irányt mikor nyíl fúródott jobb lábam combjába odaszegezve lábamat a nyereghez! Éles fájdalmat érezvén s meleg vérem kicsordulását, magamban Istent kértem, ha már lovas katona lettem, ne hagyjon el első csatámban!

Kettétörve a kiálló vesszőt folyattam vágtámat az erdőn át s addig nem lassítottam lovam futásán, míg a vérengzés hangjai el nem csitultak. Mert hát vérengzés volt ez nem harc! Tőrbe csaltak minket s mészárszéken nincs ily vérengzés mi ott folyt, alig ötszázan értük el Keve várát, s Szilágyi uram is odaveszett. Bár mint mondták élve került az oszmán kezébe, értékes kincse lett a szultánnak.

Számomra szerencsés végett ért a csata, a nyílvessző átfúrta ugyan combomat, csontot nem ért s könnyen kiszedte a borbély. Közel hónapig feküdtem az ispotályban, s felépülve visszatértem Nándorfehérvárra.

Itt értesültem arról, hogy a szultán nem volt hajlandó Szilágyi urat kiadni s fejét vétette, Isten nyugosztalja a nagy török verőt!

Addigra az oszmán a Nándorfehérvári verés alól megerősödve, mind erősebben támadva végvidékünket, mikor mi, mikor ők húzva a rövidebbet.

Már 1462 évét éltük az úrnak, mikor hír érkezett, hogy a kutyafattya Ali bég betörvén a Szerrémségbe hirtelenében összefogdosván a pórnépet s mi mozdítható, igyekszik Futaknál vissza az oszmán területekre.

Azonban Szakolyi Péter püspök úr futárt küldött Nándorfehérvárra, hogy „lovas haddal megerősíteni kéretik, hogy e szégyent ne engedhessük meg. Ti kik Hunyadi János méltó örökségét védvén esküvel fogadtátok a haza védelmét, elváratik ebbe a csatába'”

Ötven lovast küldött segítségökre a vár kapitánya, melyben én is ottan voltam, s erős iramban igyekeztünk Szent Demeter lerombolt erősségéhez. Megakadályozni kívánván a Száván való átkelést, késő délutánba hajlott az idő mikor útra keltünk s éjszaka rövid pihenőt tartván csak, folyattuk utunkat.

Hajnalhasadás tájt erős csata hangjait sodorta felénk a szél ezért vágtára fogva lovainkat, igyekezvén mielőbb a csatába érni. A Száva és Duna közét borító dombság megakadályozta, hogy hamarjában szemeink elé kerüljön a csata, de amint egy nagy kaptatón felértünk, hirtelen tárult szemünk elé.

Mi ekkor mintegy kétszázan voltunk, az útközben hozzánk csapódó kisebb s nagyobb egységekkel kiegészülve már erős csapatnak számítottunk. Az előttünk zajló csata az alábbi képet festette elénk, az oszmánok erős szorítása alatt, a magyar had lépésről lépésre szorult a Száva irányába. Miközben velünk átellenben egy másik lovas csapat bontakozott ki, zászlaján a püspök címerét láthattuk, melyek megindulván oldalba támadták az oszmánokat. A hátráló magyar had mögött is megjelent egy csapat lovas, mely szintén támadásra indult az martalócok ellen. Így hát mi sem várhatunk tovább vágtára fogva lovainkat, kardot rántva belerohantunk a csata sűrűjébe, támadva azok jobb oldalát.

Az oszmánok látva hogy bekerítettük seregüket, harcrendjük felbomlott és fegyverüket eldobálva menekülésre fogták a dolgot. Sokan végezték a fegyverek által, s sokuk a Dunába vagy a Szávába veszejtették életüket, minden mit harácsoltak kezünkre jutott s még élő jogos tulajdonába visszakerült.

Csapatunkból csak öten estek el a csata során, én a kézfejemen szenvedtem vágást, elveszítve legkisebb ujjamat, de mily elenyésző fájdalom volt ez, hisz győzelmet ünnepeltünk.

Lassan beköszöntött a télidő s a hadakozás, mint mindig a hideg idővel lanyhult, a pogány nem bírja a hideget, s az ellátmányt is nehéz megszervezni.  Bár a régi katonák mesélték, hogy Hunyadi úr ilyenkor lepte meg sokszor a szultánt, majdhogynem Bizáncig is megsarcolta a török vidéket. De ő már nem lehetett velünk, a király még gyenge volt az urak meg nem törődtek az ország sorsával. A nép szegény része szegényebb lett, a gazdagabb még gazdagabb, az ausztriai király és a szultán csak a lehetőségre várt, hogy lecsapjon ránk.

Itt a határvidéken, minden naposak voltak az összecsapások, a kontyosokkal, zsoldunk csak épen csordogált így a portyákból egészíthettük ki. De télvíz idején mi is behúzódtunk erősségeinkben s vártuk a kikeletet, ily tájt nehezen mulatunk az időt. Felemlegetve a portyákon eset dolgokat, s vitatkozván az országban terjedő híreken, csendesen borozgattunk, s közben a ropogó fahasábok tüzénél szalonnánkat sütögettük.

Nehéz idők járnak ránk, az urak nem egyeznek a királlyal, s most látszik, csak a haszon reményében álltak mellé. - szólalt meg az egyik lovász.

Az urak, már apja urával sem egyeztek, s az ausztriai király is inkább ellene van, minthogy a koronát már régóta magánál tartja. - vetettem közbe.

A korona nélkül, nem igazi király a király. - jegyezte meg egy éltes rác származású társunk – Ha fejére kerül, az még Mátyás hatalmát is elveszi!

Azt mondta az egyik barát ki a várkancellárián van, egyik rokona, - töröltem meg a bajszom - ki gyerekként nevelte Vitéz János, tárgyal már a ausztriai királlyal, miként adná vissza a koronát.

Ha sikerrel jár, Fehérváron megkoronázzák, s akkor neki megyünk az oszmánnak – vidámodott fel Vukmir az egyik turma parancsnoka.

Bár csak ott tartanánk – nyeltem egy kortyot a kancsóból – szívesen táncoltatnám már fokosomat a kontyosok fején.

Az én kardomon is kiütne a rozsda, ha nem fényezném naponta – dobott a tűzre egy darab fát, egy gyerekként rácföldről elrabolt, és janicsárnak nevelt, de a nagy ostrom után átálló tar fejű legény – sokkal tartozom nekik, nincs családom, nincs hazám!

De itt vagyunk mi! - veregettem vállon – Ahányan itt ülünk, mind más népből származunk, de mégis mind magyarok vagyunk!

Igen testvéreim vagytok, de sok testvérem senyved a pogány iga alatt. Velük mi lesz?

Ma még azt sem tudjuk lesz e holnap! - okoskodtam – Az ember élete a születésekor eldől.

Jézus azt tanította boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa – fűzte tovább egy langaléta székely legény – de kit boldogít a jövő mikor a jelenben élünk, és még senki sem jött vissza hogy elmondja milyen az élet a halál után.

Egy dologban egyet értett mindenikünk, hogy Mátyás az ki rendet tud tenni ebben az országban, negyedik éve ült a trónon, de bizton irányította az ország dolgait. A fő urak, bár nem mindig értettek vele egyet, Mátyás kemény kézzel felügyelt rájuk, ki ellene fordult búcsút mondhatott hatalmának. Azt mondták katonai tudománya vetekedik hős apjáéval, már gyerekként is sokat gyakorolt, szerette a hadi gyakorlásokat s tornákat, bajvívásban szinte verhetetlen!

Egyikünk sem volt sem gazdag sem tudós, az élet tanított minket, mely sokszor volt velünk szemben durva és szenvedéssel teli. Akik itt harcoltunk nem élhettünk családunkkal, sokunk nem érhette meg a csendes agg kort, ha meghaltunk halálunk durva és mocskos volt. Vesztes csata után testünket a vadaknak hagyták, nem temettek el s pap sem imádkozott lelkünk üdvéért. Mélabús napokon eszembe jutott látva a városlakóit, kik családjukkal sétáltak vásárnapon, karon ülő gőgicsélő gyermekeikkel, nekem lesz e családom?

Néha a kocsmában mulattunk, ha volt pár garasunk, s léha nők csapódtak hozzánk hát éjszakámat mámoros fejjel e nőkkel töltöttem, de a szerelmet nem ismertem, nem is ismerhettem. Minden portyára úgy indultam talán nem térek vissza, minek hagyjak árva porontyokat magam után! Nem hiányzott egy síró-rívó asszonyállat sem ki kezeimet megkötné, zsoldomból épp hogy eltartottam magam s lovamat.

De térjünk vissza az ország sorsához, hamarosan fontos dolgok történtek itt az alvidéken!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mátyás király Nándorfehérváron

 

 

Az úr 1463 évében jelentős történéseket hozott a alvidéken!

Történt, hogy a szultán hadaival, megindulván miután Szerbia országát megszerezte s Bosznia királya Mátyás királynak fogadott hűséget, Bosznia országát is elfoglalni szándékozott.

Ezen ügyét hamar sikerre vívén, Ali béget erős haddal reánk uszította, ki ennek nagy buzgósággal látott neki s a Szerrémséget rabolni kezdvén, Mátyást haragra gerjesztette, ki hamarjában ott termet s seregét megverve, Szent Mihály havának nyolcadik napján Nándorfehérvárra érkezett.

Micsoda különbség volt Hollós Mátyás király bevonulása s V. László királyé között!

A vár és a város hatalmas lelkesedéssel készülvén a fogadtatására, zászlók lengtek a várfalakon, az épületeken, utcáit tisztára seperve, a késői nyár virágaival feldíszítve várták a nagy királyt.  Kürtös katonák álltak a kaputoronyban, s mikor a Mátyás lován lassan felkaptatott a fellegvár hídján, megszólaltatták őket. A díszes ruhába öltözött városi nemesség a vár udvarán felsorakozván várta uralkodóját, a várkapitány már a városkapuban fogadván öt, most mögötte léptetett lován.

A király díszesen felszerszámozott, fekete ménen ült, mely vörös bársonyban pompázott, farának két oldalán a hunyadi ház címere, míg mellső lábainál az aranykorona volt belehímezve. Szerszámzata pompásan illet színben öltözetéhez, aranyozott csattokkal, díszes nyergével s méltóságosan léptetett fenséges terhével. Mátyáson fényes páncél volt, melyet fegyverköpenye fedett, mely szintén vörös bársonyból készült, csak a sisakját nem vette fel azt a mögötte lovagló apródja tartotta. Vértezete finoman kimunkált volt, mely alatt sodrony inget viselt, míves munka remeke volt! Oldalán kard, kezében buzogány, vaskesztyűs kezével bizton tartotta lovát, fedetlen fején hullámos hosszú haja válláig ért.

Arca jellegzetes orrával, nyugodt kifejezést öltött, miközben visszatért hős apja s vértanú testvér bátyja által az oszmán ellen megtartott várba. Mögötte hosszú sorokban érkeztek az ország nagyurai kik a csatába követték, a sereg vele tartó része a város falai alatt vert tábort.

A Kő les toronyhoz érve fogadta a városi magisztrátus vezetőjének hódolatát, majd lováról szállva, eltűnt a torony lépcsőin a bámészkodok szeme elől. Majd a második szinten lévő királyi lakosztály erkélyére kilépve az ujjongó lakosokat csendre intette: „Mi Magyarország királya üdvözletünket nyújtjuk felétek! Azon szent cél vezérelt hős apám s bátyám által az szultán ellen megvédett erősség falai közé, mely magasztosabb minden egyéb célnál. Mint láttátok, az ország vész által van terhelve! Az oszmán, királyságunk jogos jussát elveszejteni, barmainkat, asszonyainkat, gyermekeinket elpusztítani kívánja. Mi Mátyás ezt nem kívánjuk! Ezért minden erőnkkel s a római szent atya segítségével ellenében megyünk, s mit eddig len elorozott visszahozzuk a hon kebelébe!”

Hatalmas üdvrivalgás fogadta szavait, s mikor kezét felemelve, beszédét folytatni kívánta, azonnást csönd támadt.

„Ezért hadba szólítjuk a hon fegyvert bíró férfiait, s isten szent nevében hamarjában indulunk. Ti kik e hősi várban éltetek élitek, tegyetek meg mindent, hogy fáradt hadaim minél hamarabb útra kelvén, célunkat véghezvigyék!”

Ezzel beszédét befejezvén, kezével áldólag intett s szállására elvonult, s a tömeg hangos „Vivát, Mátyás Király! Vivát, Hunyadi!kiáltások közepette lassan feloszlott.

Visszatérve a lovasság szállás helyére az estebéd elfogyasztása közben arról folyt a beszéd vaj mi is csatlakozunk a hadhoz vagy inkább a szendrői bég figyelése lesz a mi dolgunk.

Én személy szerint inkább a királlyal tartottam volna, oly nagy volt a csábítás hogy egy ily magasztos ember szolgáljak akár halálom árán is!

Az nap este Vidics uram szállásunkra belépve így szólt:

Holnap hajnalhasadáskor kilovagoltok Szendrő várához, s a környékén nyelvet fogtok – ült le egy lócára,

S mit tegyünk, ha hadat látunk? - kérdezte egyik rác származású társam.

Ha nagy had azonnást visszatértek, s királyunknak jelentjük, Ali bég még nem lehet messze! – töltött magának egy kupa bort, az asztalon lévő kancsóból – Ha csak kisebb hadat láttok, s legyőzhető, elfogjátok s nyelvet hoztok a királynak.

Másnap kora reggel indultunk, a Szendrői vár a szerb király árulása folytán került az oszmán hatalmába s veszélyeztette a Nándorfehérvár biztonságát is. Lovon, mint egy félnapi járásra a Duna folyás irányába volt a vár, utunk során a turmából két lovast küldött előre a parancsnok, kik kémlelték az utunkba ejtendő vidéket.  Délidőben megálltunk s miközben lovainkat itattuk, lóról sem szálltunk úgy kaptuk be a magunkkal hozott elemózsiát. Aztán kibukkant a fák közül Szendrő várra, melyet nagy ívben kikerülve folytattuk utunkat.

Már délutánba hajlott az idő, mikor az előre küldött társaink sebes vágtával visszaérkeztek, jelentve hogy egy húsz főből álló kereskedő karaván tart Szendrő felől Galambócz vára felé. Ha hamarjában utánuk vágtatunk, még mielőtt odaérnek, lest vethetünk nekik a sűrű erdőben. 

A lovascsapat parancsnoka ki ismerte a környéket mikor még magyar felségterülethez tartozott, két részre osztott minket, az egyik feladata az volt, hogy eléjük kerüljön, míg a másik hátulról támad majd.

Mint egy fertályórás kerülővel a karaván elé kerültünk, s mikor a hátuk mögött megjelentek lovasaink, kardot rántva rájuk rontottunk. Mindössze öt lovas katona kísérte a karavánt kik látva nagyobb erőnket, fegyverüket elhajították és a földre vetették magukat, életükért könyörögve.

Minthogy királyunk parancsára jártunk el, így vérrontás nélkül, fordítottuk meg a karavánt, mely négy nagy társzekéren s öt tevén szállította a prémet és egyéb csecsebecsét.

Hogy elkerüljük a Szendrői örök figyelmét elébb napenyészet irányába fordítottuk lovainkat, s mint egy másfél fertálynyi lovaglás után, fordultunk északnak. Már besötétedett mire megláttuk a vár remegő fáklya fényeit s a város előtt táborozó had előőrsei megállásra késztettek minket. Büszkén lovagoltunk be a fellegvárba, remélve királyunk bőséges jutalmat ad tettünkért!

Miután a rabokat s a zsákmányt átadtuk a kapitánynak, visszatértünk szállásukra, lovainkat elláttuk, majd a még pislákoló tűz fényénél elfogyasztottuk szalonnából álló estebédünket, hűvös alföldi borral locsolva útját. Nem beszélt senki, hisz titkon mind arra vágytunk, hogy a király elé léphessünk, de tudtuk erre nincs sok esély.

Ha valakit hívat is a király, akkor az a turma parancsnoka lesz, nem mi!

Mégis nehezen jött álom szemeimre, visszagondoltam eddigi tetteimre s elhatároztam más nap szerét teszem, hogy a haddal mehessek Bosnyák országba.

Valahogy mégis elpilledtem, s arra riadtam, hogy Vidics uram hangját hallom:

Kelljetek legények! A király mustrát kíván tenni rajtatok!

Azonnást kipattant az álom szemeimből a király minket kíván látni!

Fényesre suvickoltam csizmám, kardunkat homokkővel fényesítettük, lovaink szíját szalonna bürkével fényesítettük, szőrüket szalmával csutakoltuk, míg nem fénylett, bajszunkat kipedertük, s legjobb ruhánkat vettük elő.

Az ötödik őrváltás idejére szólt a kürt mire végeztünk s a felsővárosban lévő piactéren felsorakoztunk, lovaik mellet állva, vártuk a királyt. Oly csend volt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett, csak nagy néha horkant egy-egy ló.

A király a városi templomban vett részt Hora tertian, melyet a Szakoly Péter püspök celebrált. A szent mise végén elsőnek a király lépett ki a templom ajtaján, fényes piros csizmát viselt lábán, vörös posztóból készült nadrágot s vörös dolmányt, oldalán bársony hüvelyben szablya, feje fedetlen volt. Mi mindannyian térdre ereszkedtünk s fejünket lehajtva hódoltunk néki.

Elénk érve így szólt hozzánk:

„Mi Magyarország királya kegyesen megengedjük, hogy felálljatok!”

Ezek után odalépett osztagunk parancsnokához s kezét szívélyesen kinyújtotta felé, ki erre térdre hajtott s csókkal illette a király kezén lévő pecsétgyűrűt.

Mellkasomat majd szétvetette a büszkeség ily királyi kegy láttán, lábaim remegtek inaikon, s erősen markoltam lovam kantárját, csak egyszer jussak vissza Füzérváraljára! Nálam büszkébb emberfia nem volt ekkor a földön!

Majd lassan ellépve előttünk, mustrálta felszerelésünket s arcán mosollyal fordult vissza az öt követve a templomból kilépő nemes nagyurakhoz szólt:

„Míg ily katonáim lészenek, a haza élte bizton bízvást jó kezekben lészen!”

Majd felénk fordult s így folytatta:

„Az elkövetkező harcban szükségeltetik oly katona ki az oszmán elleni harcban jártas, és a cselvetés oly számára, mint favágónak a favágása. Ezért hát ti kik oly szerencsésen végrehajtanátok a nyelv fogását, s még gazdag zsákmánnyal tértetek, meg fejenként egy arany forintot vételezzetek a kincstártól. Az erről szóló irományt már kiadattam!”

Eztán a mustra végett ért s mi visszaléptettünk lovainkkal szálláshelyünkre, délebéd után csak úgy pörén megülve lovainkat a Szávára indultunk itatásra, ahol épp a király lovasai is lovaikat látták el. Kissé közelebb húzódva hozzájuk, szóba elegyedtem egyikőjükkel.

Adj isten cimbora! – szólítottam meg.

Fogadj isten komám! - mosolyodott el kackiás bajsza alatt.

Igyék egy korty homoki nedűt – kínáltam meg a kulacsomban lévő jó fajta pálinkával – a kocsmáros asztat mondta ilyen jót még a királyoknak sem kínálnak.

No, nem bánom, de csak egy kortyintást, mert ha a kapitány meglátja hát áristomba zárat! - nyújtotta kezét a kulacsért.

Oly szigorú?

Hadban nem lehet! Mi Mátyás király saját lovassága vagyunk s a király erős szigort tart fen. - jegyezte meg.

S miként lehet be jutni közétek? - tettem fel kérdést mely eszemben forgott már tegnap estétől.

Nem oly nehéz az. Keresd vitéz Joó Jánost, ki a királyi lovasság szállásmestere, ő dolga a had utánpótlása. Páran odavesztek az Ali bég elleni csatában bizton szüksége van friss erőre. - ezzel kardjára csapott – Mi nem telek katonák vagyunk, zsoldért harcolunk!

Így váltunk el, s estefelé kisétáltam a városból a táborba, ahol hosszas keresgélés után rátaláltam vitéz Joó uramra, ki ép számadásokat végzett a sereg számára.

Adj isten, vitéz Joó uram! - köszöntöttem tisztelettudóan.

Mi kéne fiam? - kérdezte fel sem tekintve irományából.

Lovam s fegyverem van, már a nagy ostrom során is itten szolgáltam, gyalogként, majd lovas katona lettem. - kezdtem mondandómat – S ha szerét tehetem kegyelmed segítségével, belépnék a király zsoldjába. Hallom páran odavesztek s szükség lenne pótlásra.

Hát ez igaz, fiam. De mit szól ehhez a várkapitánya? - nézett most már reám, s pennáját letette.

Asztat, én nem tudom, de ha megemlítené a királynak, hogy abban a lovas csapatban szolgálók, mely a nyelvet fogta, tán gyorsabb lészen a dolog.

Meglátom, mit tehetek! Holnap estebéd után keres, akkor választ adok. - ezzel kezével intett, hogy elmehetek.

Visszaérve szállásomra, végig vágtam magam a szalmaágyon, s isten kértem, legyen ismét segedelmemre ügyemben.

Hajnalban ismét kilovagoltunk, ezúttal csak a bánság határáig lovagoltunk, s esemény nélkül tértünk meg estére szállásunkra. Napközben fejemben csak az járt, milyen hírt kapok Joó uramtól, türelmetlenül vártam, hogy visszaérjünk, s minél hamarabb megkeresem.

Étvágyam sem volt a bográcsban fövő fűszeres marhahúshoz, csak a cipómat rágcsáltam, s mikor a harang vesperasra szólt, elindultam a táborba. Sátrában találtam Joó uramat, ki épen befejezte étkezését.

Na, fiam, szerencsés csillag alatt születhettél, mert a király utasítására nem csak te, hanem egész turmád csatlakozik a hadhoz! Mától a királyi hadhoz tartoztok s a fizetségetek egy arany forinttal még meg is toldotta! - mondta mosolyogva.

Életem álma valósult meg ezzel Joó uram! Isten legyen kegyes önhöz élte során. - köszöntem meg,

S mikor intett, hogy távozhatok, kiléptem a sátorból. Mily más kép ragyogtak a tiszta égen a csillagok, a hűvös szellőt sem érzékeltem, oly nagy volt a forróság testemben. Megyek a királyi haddal! Nyergelj, fordulj, üsd, vágd, nem apád nem anyád! Fórt a vérem s arra gondoltam most megfoghatom a szerencsecsillagom, ha kitűnök a hadjáratban!

A szálláson nagy felfordulás fogadott, mindenki értesült ekkora a nagy hírről s hangosan örültek néki, számolva a több fizetséget, s a várható hadizsákmány nagyságát.

Jajca ostroma

 

Két nap múlva indult a had, egy borongós reggel Péterváradra, ahova a magyarországi hadak gyülekező helyét a hadi tanács kitűzte.  Minket Szent Demeter oszmánok által megrongált vidékére küldtek ki, kétszáz lovas volt az egységben, könnyű fegyverzettel ellátva, a had biztosítására. Szigorúan megtiltva minden hadakozás, s ha az oszmán mozgolódását észleltük, vissza kellet húzódni a Duna irányába s királyunkat értesíteni.

E hó huszonharmadikán lovas futár érkezett, hogy a Száván keljünk át s a Vrbasz völgyében foglaljunk állást, biztosítva a derékhad átkelését a Száván, mely elindult a Péterváradi táborból.

A lovashad vezére ekkor Vingárti Geréb János úr lett s több ezer lovas s gyalogja hadat hozott magával. Vingárti Geréb Mátyás rokona volt a királynak s kitűnő lovas kapitány hírében állt, 25-én a teljes had át kelt a Száván a Vrbasz és Una folyok torkolata közötti részen, s a király utasítására kétfelé vált. A mi egységünk Szapolyai Imre úr hadába lett besorolva s a had előtt vonulva a Vrbasz vidékének felderítése céljából haladtunk a had előtt. Biztosítottuk a királyi had oldalát, ki a páncélos lovassággal, páncélos gyalogaink többségével s ostrom szerkezetekkel az Una – Sana folyók völgyében haladt Jajca felé. Mert, hogy e nagy had, mely egyesek szerint 25.000 főt számlált nem titkolt szándéka Jajca visszafoglalása volt. A hadban bőséggel volt gyalog s lovas katona, különböző ostrom szerkezetek, s élelemmel is bőséggel el voltunk látva.

Az út során a királyi had ostrom nélkül foglalata el Majdan, Kamengrad, Klucsj várait, míg a mi hadoszlopunk Banjaluka városát vettük vissza, az oszmán katonák jöttünk hírére elmenekültek a Jajcai várba. Szent Mihály havának utolsó napján a hegyek között megbúvó Jajcai város s vár alatti síkon egyesült a két had. Majd a király egy kisebb hadat, mint egy ötezer főt ellátva ostrom eszközökkel Zvecsaj várához küldött, hogy lehetőleg elfoglalják, míg a fő sereggel Jajcát beveszi.

Szapolyai úr, lovas egységét, a tábor biztosítására fenn tartva a környék felderítésére kiküldték, aki minket százfős egységekbe szervezett, hogy a pihentetést megoldja, egyik nap pihentünk, majd másnap felváltva a portyán lévőket a Vrbasz völgyében Travnikig is eljutottunk.

Nem kívánom az ostrom minden lépését megírni, csak röviden ismertettem a főbb dolgokat.

A vár egy kétszáz láb magas hegyen terült el, a város az alatta lévő síkon volt, falai kőtornyokkal ellátva s kőfalakkal övezve a sziklás meredélyen bevehetetlennek tűnt. Már az első napon kiépültek az ostrom állások s a követőgépek megkezdték romboló munkájukat. Az oszmán többször próbált meg kitörni, de gyalogaink s páncélos lovasaink mindannyiszor visszaszorították őket, anélkül hogy nagy veszteségeink lettek volna. Másnap Mindszent havának első napján kora reggel összevonták gyalogaink, s a páncélos lovasok egy részét is lóról szállította a király, minket a táborban tartottak, mint tartalékot, ha kitörést kísérel meg az oszmán.

Az ég aznap sűrű ködbe burkolta a várat a hegycsúcson, így mi és ők sem láthatták, a hadmozdulatokat, királyunk ezt kihasználva, rohamot rendelt el és egy kisebb magaslaton lován ülve irányította csapatait. A cseh s német páncélos gyalogság kezdte a rohamot, melyek mikor a falakhoz értek, hamar megkapaszkodtak, rajta, minthogy a város lakói fellázadva az oszmánok ellen belülről is segítségükre siettek, megnyitván a kapukat hadaink előtt.

A város alig két és félfertálynyi tusa után kezünkbe került s bizton tartottuk az ostrom végezetéig, a király a lakosokat kitelepítette, s az ostrom szerkezetek s gyalog katonáink a városban foglaltak állást. Mi ismét visszatértünk a portyázásokhoz s napjaink lassan teltek, a vár falai jól bírták, s nagyobb ágyúink nem lévén, kisebb gyalogos ostrom kivételével, csak a kiéheztetés sikerében reménykedhettünk.

Az oszmán eddigi sikerén, minthogy a várat bizton tartotta, egyre arcátlanabbul viselkedett, gyakran kirontott s kisebb nagyobb veszteséget okoztatnak figyelmetlen gyalogaink között. Így történt, hogy már párviadalra szóló irományokat is kilődöztek a várból, melyben gyáva kutyáknak nevezték katonáinkat!

Mátyás király ezen felháborodva felszólította lovaskapitányinkat hogy vessenek végett ennek a gyalázatnak s elfogadta a kihívást!

Vingárti Geréb János úr fiát az alig tizenhatodik élet évében lévő Mátyást jelölte ki erre a célra, ki fiatal kora ellenére, már régóta forgatta a fegyverét, végig járván a nemesi apródok hadi oskoláját.

Mily szerencsém volt, hogy az nap nem vettem részt portyán, így beszámolhatok erről a hősi cselekedetről.

Amikor delelőre ért a nap a király kísérete egy magaslaton foglalt állást s a felsorakozott testőrsége vette körbe, nehogy valami ármány legyen a párviadal mögött. A párviadalra egy száz lépés hosszú és ötven lépés széles területet jelöltek ki az igazlátók, melyet Kinizsi Pál úr s egy akindzsi aga volt. A harc életre halálra szólt, kopjával, karddal csak sodronying s pajzs volt a védő fegyverzet.

Mikor az igazlátók elfogadták a párviadal helyszínét s kölcsönösen ellenőrizték a másik fél fegyvereit, kürtszó harsant a várban s ötven lovas akindzsi kíséretében Musztafa aga fakó lován kiléptetett a várból. Magas szálfa termetű barna bőrű akindzsi harcos volt, mint mondták ott volt a Nándorfehérvári nagy ostromnál is, tar fejének közepén egyetlen varkocsba fogva viselte haját. Baljában tartotta pajzsát, baloldalán szablyát viselt, jobb kezével lova gyeplőszárát fogta, s oly megvetően nézett szét, miközben kíséretével kiért a párbaj helyére, mely vért forralt a közelben álló katonákban, s ha nincs a király tán rá is rontanak.

Még sodronyinget sem viselt, tán ezzel is jelezni kívánta kit tart a párbaj győztesének, s mikor kijelölt helyére ért, lovát két lábra állítva Allah nevét kiáltotta, melyre a várból több ezer torok válaszolt istenük nevével!

Geréb Mátyás a tér másik felén várakozott eközben, arcán a riadtság legkisebb jele nélkül melyen még éppen csak pelyhedzni kezdet bajsza, fényes láncinget viselt, oldalán egyenes kard, bal kezében tárcsapajzsot tartott, s piros színű nadrágot mely barna csizmában tűnt el. Lova egy a királyi erdélyi méneséből kiválasztott fehér mén volt, melynek homlokán csillag alakra hasonlító fekete jel volt.

Rá nézve lovasára, egy törékeny madárt láttam, mely az oszmán sassal áll ki, s kis életét próbálja megmenteni. De míg a kis madár elmenekülne, a mi madarunk szembe száll a sassal, mint a bibliai Dávid Góliáttal!

Ebben a pillanatban megszólalt a király kürtje jelezve a párviadal kezdetét és segítők átadták a kopjákat. A két lovas tekintette egymásra feszült mintha át tudták volna törni a tér s idő határát s toporzékoló lovaikat visszatartva vártak.

Amint másodszor is megszólalt a kürt, a lovasok szabadjára engedték lovaikat, s mint két sárkány szinte szálltak egymás felé. Az arabs telivér s az erős magyar mén, mint könnyű pehely repítették lovasaikat, s mikor mintegy tizenöt lépésre voltak egy mástól, az aga a kengyelben felemelkedve ívben meghajtotta testét s kopjáját elhajította!

De nem talált!  Geréb Mátyás könnyedén elhajolva az aga kopjája elől sajátját, mintegy tíz lépésről az aga mellkasába hajította, mely jobb vállcsontja alatt átütve testét, hátán bukkant ki!

Hatalmas üdvrivalgás, kardjaikat a pajzsaikhoz csapó katonák öröme jelezte a pontos találatot!

Az aga véres testtel fordult le lováról s még földet sem ért teste, mikor Geréb Mátyás könnyedén leszökkenve lováról, kardot rántott s egyetlen vágással lemetszette a fejét. Majd a véres főt felkapva lóra pattant s Mátyás királyhoz vágtatva, a domb alján leugorva lováról, a szétnyíló elismerő tekintetű testőrök között a király elé járult, térdre borulva előtte az aga fejét lábai elé helyezte.

Hollós királyunk arcán boldog mosollyal, lehajolt s felsegítette az ifjú hőst!

„ Légy üdvözölve Vingárti Geréb Mátyás vitéz, mától udvari testőrségem tagja lészen! S egy aranysarkantyút, s legszebb mént kapod, mit a királyi ménesben találsz! Vivát, vitéz Vingárti Geréb Mátyásnak!”

Ezzel a felsorakozott katonák felé fordította s egy lépést hátra lépett, hogy csak is ő a hős legyen a katonák dicsőítő ünneplésében részes. Ki gondolta volna akkor, hogy e törékeny ifjú harcos egyik legnagyobb vezére lesz Mátyás királynak, ki haláláig hűen szolgálja!

Szinte észre sem vettük, hogy közben az akindzsik csendben, felszedték az aga hulláját s visszaoldalogtak a várba.

Az ifjú hős sikerén felbuzdulva, a had folytatta az ostromot, kisebb rohamokkal s oszmán ellentámadásokkal, míg lassan Karácsony havát írták már a keresztény naptárak. Most már nagyon sürgette a királyt az ostrom befejezése, hisz télvíz idején nagyon nehézzé vált a takarmányozás. Több tíz mérföldes körzetben mindent letakarmányoztunk, s a hó és sár megnehezítette a honból küldött utánpótlás beérkezését.

Viszont az oszmánok is egyre nagyobb nélkülözésben voltak, így egyre többet jött békekövet, hogy a vár feladásáról tárgyaljanak. Ebben az időben, már nem voltak támadások a vár ellen, mert a hol fagyos, hol iszamós talajon ez lehetetlenné vált.

Így eset, hogy Krisztus születésének ünnepének, más napján a várat az oszmán feladta! S Harám basa négyszáz főnyi életben maradt emberével Mátyás szolgálatába állt.

A győztes király rögtön mozdította hadát s mire kitavaszodott szinte egész Bosnyák ország a kezén volt. Ezután kinevezte Szapolyai Imrét bosnyák ország bánjává s hadai nagyobb részével Magyarországra vonult.

Budára érve nagyszabású ünnepséget szervezet, melyet csak a királyné szülés közbeni halála árnyékolt be.

Tíz iromány sem lenne elég, hogy azt a sok kisebb nagyobb csatát felsoroljam, melyben bosnyák országban részt vettem. Ebből legjobban említésre méltó, hogy a szultán az úr 1464 esztendejében már haddal érkezett Jajca vára alá, hogy elfoglalja. S hamarosan elrontotta falait, Mátyás király sietvén összeszedte hadait, s mikor átlépte a Száva folyót Gradiskánál, az oszmán mindenét hátrahagyva futásban kereset menedéket.

Ezek után Mátyás Zvornik várát ostromolta, míg mi Szapolyai urammal Szrebernik várát vívtuk meg sikerrel.

Ekkor történt meg az mely után először tapasztalhattuk királyunk haragját!

Történt ugyanis hogy miután Szrebernik várát sikerrel megvívván megérkeztünk a Zvorniki táborba, láthattuk, hogy a királyi had e része nem bír a várral, s a katonák az ostrom feladását kérik királyuktól, ki a végén nem tehetvén mást Magyarországra vezette a hadat, s immár Újlaki Miklós grófra bízta Bosnyák ország igazgatását.

A mi lovas bandériumunkat a király maga mellett tartotta a had visszaútjának biztosítására, vezetőnknek Kinizsi Pált nevezte ki később Magyar Balázsnak az egyik legnagyobb vezérnek, lett veje s méltó utóda.

Mikor Bácsba ért a király, hadi törvényszéket állított fel s keményen büntette a királyi akarat ellen szólókat!

Eztán a király országgyűlést hívott össze s kifogással élt a nemesi bandériumok hadra foghatósága ellen.

Ez volt talán az én szerencsém, mint hogy a király ezek után már saját zsoldos haderőt akart, melyet a főurak megengedtek neki, s a szükséges adót megajánlották. Mi, akik a királyt megelégedésre szolgáltuk, így már bizton voltunk jövőnkkel kapcsolatban. Mivel lehetőség volt a királyi páncélos lovassághoz belépni ezt kihasználva 1465 tavaszán Kinizsi Pál uram, ki a királyi udvarnok, Máramarosi főispánja s sókamarása volt ez időtájt, szolgálatában maradhattam.

Az úr 1465-s 1466 évében a délvidéki szolgálat jegyében telt, bár több alkalommal terjedt el a rém hír, hogy támad az oszmán ez mindig, rém hír maradt, bár kölcsönös portyák mindkét részről történtek. Királyunk ezen idő alatt a cseh husziták rabló csapati ellen harcolt s az úr 1467 évben télidő végére, sikerrel befejezte ottani hadjáratát.

Az oszmán eközben legyűrte Szkander béget ki az utolsó bástyát tartotta előttünk, így már nem volt más akadály az országunk s az oszmán birodalom között.

Az úr 1467 évében az országban több helyen lázongás tört ki a király ellen, mint hogy az adókat a nemesek s főpapok kivételével, mindenkire kivetette. Egy két helyi lázongást gyorsan levert, de Erdély országba már hadat vitt, így Kinizsi Pál főispán úr páncélos lovasságát, s nemesi bandériumát összeszedvén, Debrecenbe a király elé sietett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harc a Moldovai fejedelemségért

 

 

Az úr 1467. évének Szent Mihály havának 14. napján hétezer lovassal s négy ezer gyaloggal rendben beérkezett Erdély országba a sereg. Az erdélyi urak megijedve ettől, hamar királyuk elé járultak, kegyelemért könyörögve, ki itt megjelent annak a királyi kegyért cserébe mindösszesen 400.000 arany forintot kellet fizetni. Kik ezt elmulasztották, kisebb csatákban leveretésre kerültek, s a király kínzások által kivégeztette s jószágait elszedve, leszármazottait földönfutóvá tette. Ennek hírére a még forrongó ország részek visszatértek királyunk hűségére!

Szép volt ez az Erdély, régebben erdőn túli országnak is hívták, minthogy hatalmas erdőségek által borított hegyek s völgyek váltakozva követték egymást. Sebes folyású folyók s zsíros termő földeken keresztül vonultunk fel a lázadó nemesek ellen, halban s vadban gazdagok voltak e részek. Ebben az országban bőven volt értékes arany s ezüstbánya, só bánya mik a királyi jövedelmet szaporították, mégis rongyos jobbágyok lakta falvakon vonultunk át.

A nemes azt gondolta, hogy a messzi Budán a király, mint Zsigmond idejében nem törődik velük, bátran dézsmálták meg hát a királyi jusst is. Hát most megtanulták Mátyás nem hogy nem olyan, mint elődei, de sokkal okosabb és erősebb is!

Minthogy hamar elrendezte dolgát a nemesekkel a király úgy határozott, hogy a Moldvai fejedelemség elleni hadjárat céljából a sereget nem kívánja szétszéleszteni, hanem azonnást a fejedelemség ellen vezeti.

Történt ugyanis, hogy a kicsiny fejedelemséget, Bogdanovics István, elbitorolta s nem királyunknak, hanem a Lengyel királynak fogadott hűbéresküt. Ezt királyunk nem tűrhette s a közben már Nagyszebenben táborozó hadakat, Szent András havának utolsó napjaiban elindította a Kárpátok havas hágóin át ellene.

Kínkeserves út volt ez, sokan fagytak el a havas utakon, de nem csak az emberek, hanem állataink is szenvedtek, kevés volt az abrak, a jeges úton lábukat törték, vagy a mélybe zuhantak terhükkel együtt.

A had több lépésben haladt a Kárpátok magas csúcsai között kanyargó Ojtozi szoros felé, melyet a moldáviai fejdelem bevágatott, s lengyel katonákkal őriztetett. A torlaszokat, Griska János – a Hunyadi ház egykori ellensége most a király egyik leghűbb vezére, - felgyújtván katonáival, a lengyeleket megfutamítván a sereg szabadon lépett a fejedelemség földjére.

Az úr 1467. évének Szent András havának 15. napja volt ekkor, ki gondolta ekkor, még hogy gyászos futással fogjuk látni még e szorost!

De folytatva az események sorát, Karácsony havának 13. napján az útközben szinte megállás nélkül sorban elfoglalta a király a fejedelemség nagy részét, elérte Moldvabányát, hol a király pihentetni szándékozott hadát. 

Eddig a Moldvai fejdelem minden csata elől kitért, nem vállalta a nyílt ütközetet, így királyunk a városban szállásolta el magát egy hatalmas épületben mely a bazilikával szemben volt.

Csendes télidő köszöntött ránk, a sűrűn szálló hópihék vastagon borították be fagyos vizükkel, a tájat. Kormos füst csóvák szálltak a városból az ég felé, mint megannyi oszlop, s elvesztek a szürke felhők tengerében. Csend honolt a városban, csak némely csahos kutya hangja zavarta meg időnként, s lovaink horkantásai, míg fázósan toporogtak a hóban. Lassan az estebéd elfogyasztásához készülődtünk, mikor Kinizsi Pál uram lován vágtatva érkezett táborunkba:

Száz legény azonnást fegyverbe s a többiek is résen legyenek! - mutatott ránk – Ti velem jöttök, a király veszélyben!

Mi történt jó uram? - kérdezte vezetőnk egy alföldi származású katona.

A gaz moldovai tőrbe akar csalni minket, de mi fogjuk őket becsalni saját csapdájukba. - válaszolta – Amint a városba érnek a királyi testőrség s ti bezárjátok a csapdát s levágjuk őket.

De hát hogy lehetséges, hisz eddig kerülte a csatát?

Nincs már hova vonulnia, hada kevés. Ahogy királyunk hűségét ottan hagyná, hát ekként akar, végezi is véle.

Na, hát jöhet, mert mi biz megvédjük királyunkat, életünk árán is! - kiáltotta egy legény.

Így hát, fegyvert fogtunk s a városba igyekeztünk, városba érve Kinizsi uram utasítása szerint tizenhatan egy a piactérre vezető utcát szálltuk meg, szigorú utasítással bírva hogy senkit nem engedhetünk által, kit a király nem engedélyez!

Itt tudtuk meg, hogy egy nemes ki a városba érkezett, látta a Moldvai fejedelem seregét az erdőkben elbújván, támadásra készülvén. Ezért hát a király testőrségével körül véve, a kint lévő hadakat az utak lezárására rendeltette, s páncélos katonákat állított a város utcáira. Tudni való a város nem rendelkezett falakkal vagy más egyéb védőeszközökkel, ezért kemény harcra kellet készülni.

Már az éjjeli első őrségváltás ideje jött el, mikor hirtelen hangos csatakiáltás adta jelét, hogy támadnak! Tüzes nyilak s tüzes csóvák jelentek meg az égen pillanatok alatt, tűzbe borítva a várost, a menekülő lakosok hangosan kiáltozva rohantak, ki a tüzet oltani, ki mint észrevettük inkább még több házat felgyújtani. Te hát a városlakók is ellenünk vannak! De nem volt időm ezen törni a fejem, mert már meg is jelent egy gyalogos csapat, mely rohanvást felénk jöttek.

Mi ekkor már négyszer négy sorban álltuk el a szűk utat, az első sorban állók lándzsáikat előre tartva rohamra indultak, s a húsz lépésre lévő ellenség közé hajították. Majd kardot rántottak, s lovaikkal letaposták ki elég fürgén nem ugrott félre. Mi, akik a második sorban voltunk ekkor kardot véve kezeinkbe, megindultunk ellenük, ki túlélte az első rohamot a mi lovaink lába alá került, vagy kardcsapásink küldték halálba, a másik két sor hátunkat védte, s tartalékként szolgált.

Lassan lépésről lépősre szorítottuk őket, a sebesült s halott románok testén keresztül, az utca végéig sikeresen visszavertük őket. Ekkor megfordulván futni kezdtek, de nem üldöztük őket, hanem visszatértünk helyünkre, mert a király védelme fontosabb volt.

Visszaérve láttuk, hogy a térrel átellenben lévő utcából a katonáinkat visszavetették s már a bazilika lépcsőin hátrálnak, szoros ellenséges gyűrűbe vonva. Az eddig tartalékban lévő egységünk helyét átvéve, ők hátba támadták az ellent s hamarjában futásra kényszeriték őket.

A király s kísérete a szállása előtti téren egy másik, ellenséges csapattal hadakozott, mikor nyílvessző találta el s pillanatra úgy látszott elesik! De nem, kardját melyet imént elejtett, másik kezébe véve az oldalából kiálló nyílvessző ellenére katonái élére állott s felénk szorította a bátran küzdő románokat.

Ekkor mivel az úton újabb ellen nem mutatkozott, megtámadtuk a hátrálókat s mindegy szálig lekaszabolván őket a téren győzelmet arattunk!

Közben a városból a betört moldávokat mindenhol lassan felmorzsoltuk, s alig négy óra múltán az életben maradottak fegyvereiket letették, s lázadó fejedelmüket kezünkre kerítve a csata véget ért, ki nem adta meg magát levágtuk, vagy kereket oldott.

Hatalmas veszteségeket szenvedtünk mi is, főleg könnyű vértezetű gyalogaink körében, de a csatát mi nyertük meg!

Tizenegyezer román holteste maradt a városban, vagy annak környékén őket másnap elégettük.

A magyar hősi halottak száma elérte a négyezret, királyunk ünnepélyes gyászmise mellet hantoltatta el őket, távol hazájuktól.

Királyunk három súlyos sebében feküdt szállásán, s harmadik napon a körülmények miatt a hadat Magyarország felé fordította! A csatát megnyertük, de a fejedelemség még sem lett miénk, alig értük el hazánkat, már a fogságból árulás útján kiszabadult István vajda visszafoglalta trónját.

Ha szenvedtünk az ide úton, hát akkor nincs rá szó mit éreztünk a visszaúton, rongyosan megtizedelve értünk át a Kárpátok szorosain, megkönnyebbültünk mikor újra Erdély ország földjén lépkedtünk. Állandóan résen kellet lennünk, nem tudhattuk honnan támadnak a moldovaiak, szerencsékre a veszteségeik s vezérük elvesztése miatt egyszer sem támadtak meg minket.

Aggódtunk királyunkért is hisz sebei súlyosak voltak, de büszkék is voltunk rá hisz úgy harcolt, mint egy oroszlán régi szent királyainkat idézte kikről a regék szóltak a tábortüzek mellett.

Az úr 1467. esztendejének Karácson havának 19. napján ismét magyar földön álltunk, s királyunk szerencsésen felgyógyulván a Brassói kirurgusok segítségével sebeiből, folytatta útját Buda várába. Kinizsi Pál főispán visszavezette hadait Máramarosra, s egészen addig, míg a király teljesen felépülve sebeiből, a már korábban elhatározott cseh háború miatt ismét magához nem rendelte.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Háború Csehország ellen

 

 

Az úr 1468. évének Böjtmás havában jártunk s virágba boruló mezők, s vidáman fütyörésző madarak hangjától kísérve a had lassan vonult a Kárpátok magas bércei felé.  

A lovas csapatban volt egy legény ki jóra való cseh volt, annak idején Griska hadával került hazánkba, s mint hogy Griska meghódolt királyunknak, ő is beállt a hadba. Egymás mellet lovagoltunk, mikor a had felvonult, s ha szabad ég alatt háltunk, hátainkat egymásnak vetve aludtunk.

Mikor a had elindult cseh földre, sokat beszélgettem véle a hazájáról, milyen népek lakják, milyenek a városaik, házaik.

Te Jan, miként lehet az, hogy most mi itten együtt harcolunk, mikor nem rég egymást gyilkoltuk? - szegeztem neki egyszer a kérdést, mi ott motoszkált bennem.

Ezt csak az isten tudja. Nekem az ellen kell harcolnom, ki ellen az harcol, ki zsoldomat állja. Nem számít istenben hisz vagy bármi másban. - válaszolta.

S most hazád ellen is harcolsz? Nincs az a pénz melyért hazám ellen fordítanám kardomat!

Még gyerek voltam, mikor Griskával ellenetek harcolni kezdtem. Nekem nincs hazám! Azt sem tudom hol, s mikor születtem! Ki volt anyám, él-e még? - kortyolt butykosából – látod azokat a magas bérceket?

Látom, de mi köze lenne ezeknek hozzád?

Ezek ezer évek óta állnak s sok nagy hadat s sokféle népet láttak már. De mi talán már a következő csatában elpusztulunk, s ők ezer évek múlva is állni fognak! Ránk ki fog emlékezni? - nézet rám – Senki, csak a királyok nevét jegyzi a történelem s a hősökét.

Ez igaz, de nem élhetünk úgy, hogy nem hiszünk magunkban. - mutattam a fejemre – Ez itt minden királynál többet ér. - majd a szívemre mutattam - S ez itt, míg dobog, addig életemnek értelme kell, hogy legyen!

Hát higgy benne, ha akarsz. Nekem elég, ha van ételem italom, pár garasom egy lotyóra, s fejemet hol álomra hajtani.

Te Jan, mért haragszanak a csehek a magyarokra. - továbbra is feszegettem a kérdést.

Csak a királyok haragszanak egymásra, mi meg úgy táncolunk nékik, ahogy ők húzzák.

De Mátyás király szerint a cseh király elárulta a pápát, s megtámadta az ausztriai királyt! Ezért megyünk ellene.

Igazságos háború nincs. Csak olyan mi az uraknak kedvez, idővel rájössz. Mátyás azért egyezett meg Frigyessel, mert már visszaadta a koronát, s feloldozta az újra nősülés szabálya alól.

Nagy baj az, hogy királynénk, szülésben meghalt, s fiú lett volna a meghalt csecsemő is – adtam igazat neki – de így új feleséget vehet magához, s fiú trónörökös esetén, trónja magyar kézen marad.

Ha a királyné nem hal meg, talán Mátyás sem fordul apósa ellen.

Lehet, de a cseh király is ármánykodott ellene, mikor lánya meghalt. Háta mögött szövetséget kötött ellene s trónjára tört volna.

Így viszont Mátyás tör a trónjára, s bizton meg is szerzi.

Lehet, de a csehek nem fogják könnyen adni magukat – vált borúsra a hangulata, talán mégis felderengett hazája szeretete lelkében.

Látva hogy a további beszélgetéshez nem sok kedve vagyon, csendesen poroszkáltunk tovább a haddal.

Az úr 1468. évének Szent György havának középiben jártunk, mikor immár a cseh földet elértük, mikor átléptük a hegyszorosokat magyar földhöz szokott szememnek furcsa volt látni, hogy itt ahol nem erdő borította terület volt, ott szántó földeken serényen dolgozó jobbágyok hajladoztak. Barmaikat ellentétben velünk, vasból készült ekék elé fogták és zsíros feketeföldet szépen forgatták egymás mellé.

Nem rettentek meg jöttünkre ügyet sem vetettek ránk csak a munkájukat végezték talán még gyorsabban, ruhájuk más volt, mint a rongyos erdélyi vagy alvidéki magyaroknak. Gazdag vidék volt, a kisebb falvak melyeken átporoszkáltunk, rendezett portáival, egészségtől kicsattanó piros pozsgás lakóival békés képét mutatta felénk. De szemükben valami más is látszott és ez nem a félelem volt, hanem a büszkeség és kevélység mutatkozott benne. Mintha azt mondta volna szemük, Zsigmondot legyőztük, ti mi sem vagytok jobbak!

Lopva Janra néztem szemében egy kis büszkeséget vettem észre ezek az ő vérei, ezek nem hajtanak fejet akárkinek!  A kocsma előtt lévő asztaloknál néhányan iddogálok sem engedték le szájuktól a hatalmas korsóikat, hanem nyugodtan befejezték s letörölve állukról a habos italt ránk se hederítettek.

Nem tudom, mit isznak, de szívesen megkóstolnám – kacsintottam Janra

Sernek hívják, de van ahol sörnek, kissé kesernyés, de lehűtve isteni – csettintett nyelvével - már régóta nem éreztem az ízét számban.

Miféle ital ez?

Magvakból készítik, hordókban érlelik, mint a magyarok szőlőből a bort – vette el szemét az iddogálókról – ami nektek a bor az nekünk a ser.

Azt mondtad egyszer neked nincs hazád, most mégis úgy szóltál, mint egy cseh – kaptam rajta.

Na, igen komám a ser az ser! - nevette el magát.

Csinosak ám a menyecskék erre felé, és gazdagnak tűnik a vidék – nevettem vele én is.

Ez a Morvaországi rész, Prága még gazdagabb, olyan városokat fogsz látni, mint azelőtt soha. A polgárok még a királynál is gazdagabbak, saját maguk védik városukat, kereskednek mindenkivel és nem félnek senkitől. Zsizska is velük szövetkezett az első huszita háborúban, de elárulták őt mikor céljaikat elérték.

Nem adóznak a királynak?

De, de csak annyit amennyiben megegyeznek, sőt kölcsön is adnak neki. Ezért fáj a foga Mátyásnak, Frigyesnek és Kálmánnak is Csehországra, nem a vallás miatt, a huszita mindig huszita marad!

Hamarosan a Laara mellet táborba szálltunk, mire a tőlünk alig mérföldnyire lévő Viktorin hercege s Podiebrad király is szekértábort állított fel. Közel hónapig néztünk farkas szemet, míg végre változás állt be. Minthogy annak idején Axamit rabló vezér ellen már vettem részt hasonló csatában, hát csak rövidre fogom mondandómat.

Miközben mi a herceget fogtuk zár alá, annak apja királyunk volt apósa segítségére sietvén haddal próbálta kicsikarni sikerét. De aztán belátva, hogy hathatós segítséget nem tud adni, ezért elvonult, fiára hagyván királyunk feltartását.

Ekkor már támadtunk, de a győzelmet csak kétnapi csata után csellel sikerült elérni, míg az első nap szemből támadtunk, addig másnap hátulról támadtunk, Viktorin herceg megfutott s mi követtük őt, Znaim városában elszállásolva magunkat. A cseh király ismét megjelent seregével, de a csatát nem kívánta ezért ismét elhagyta fiát. Ki ismét megpróbált hadunk elől visszavonulni, ekkor királyunk a gyalogainkat szekérre ültetvén hamarjában őt megelőzvén, Trebitsch várába szorította.

Pár napos ostrom után a várost és várost elfoglalván azt porig égettük, s a menekülő Viktorin herceg egy közeli kolostorba menekült, melyet ostromolni már nem tudnánk, szerencsésen végrehajtva kitörését, megtért apjához.

Hollós királyunk a további üldözést nem kívánta, s Szent Iván havának 23. napján Brünn városába vezette hadait, mely békében kinyitván kapuit hódolt, királyunk előtt.

Innen királyunk Olmütz felé vette az irányt, mi pediglen Kinizsi urunkkal, s Magyar Balázs úr vezérletével, Spielberg várát vettük ostromzár alá. Minékünk a fő had védelme érdekében, az esetleges ellenséges segítő erők lekötése volt a fő feladat, melynek maradéktalanul eleget tettünk.

Mikor Mátyás király Szent Mihály havának harmadik napján egy kisebb haddal, Pozsonyba összehívott országgyűlésen kívánt részt venni, a hadak fő parancsnokává Magyar Balázs főkapitányt, s helyettesévé Kinizsi Pál kapitány urat nevezvén ki haza vonult. A Morva földön maradt had mindben eleget tett királya kívánságának s Mindszent havának végére egész Morva ország a Magyar királysághoz tartozott! Melyet királyunk uralkodásának ideje alatt végig kezében tartott, többször megvédve a támadók ellen.

Az úr 1469. évében újult erővel folytatódtak a harcok a cseh királyságért, mely során kisebb nagyobb sikereket elérve végül Szent György havának hetedik napján a két király békét kötött, mely értelmében a cseh király halála után a királyunké lesz a cseh trón! Így történt, hogy Pünkösd havának harmincadik napján, Olmützben cseh királlyá koronázták.

Ezzel újult erővel tört ki a harc, Prodiebrad király ezt már nem tűrte, s három haddal támadta meg Morvaországot.

Királyunk összeszedvén a hadat Viktorin herceg ellen vonult s Huleinnál csatára kényszerített ki, a tétovázó csehekkel.

 

 

 

 

 

 

 

A Cseh Viktorin herceg elfogása

 

Az úr1469. évének Szent Jakab havának ötödik napján hagytuk el Boroszlót, s indultunk a támadó cseh had ellen, s tizedikei nap elértük Hulein városát

Mint említém Huleinnál a Viktorin herceg cseh és Mátyás király által vezetett magyar had készült csatára.

A magyar had a Morava folyó s a város között húzódó lapályos részen foglalt állást, ugyanis a város lakói Mátyás király pártján voltak. A folyó felőli oldalon a jobb szárnyon Magyar Balázs főkapitány úr vezetésével a könnyű lovasság, mintegy kétezer fő, a derék hadban a páncélos gyalogok, íjászok, mindösszesen háromezer fő, Griska János Maros-vidéki főispán vezérlete alatt. Mögöttük egy kétezer fős páncélos lovas had a király vezetésével, a város és a derék had között, a páncélos lovasság – itt voltam én is - kétezer fővel állt fel Kinizsi Pál kapitány s Vingárti Geréb János urak vezetése alatt.

Az égen felhő nem takarta a napot, s a had kellő reménnyel állt a síkon, a nap sugarai kellemes melegükkel cirógatták még fedetlen arcomat.  A gyenge szellőben vígan lengedeztek a csapatok zászlói, s a helyüket elfoglaló csapatok fegyver csörgései, zavarták csak ez idilli hangulatot. A lovak remegő orrlikaikon prüszkölve fújták ki a levegőt, s türelmetlenül toporogtak lábaikon. Előre hajoltam s gyengéden fülébe súgtam lovamnak:” Csihadj Kese! Már nemsokára száguldhatsz, légy segítségemre mint, eddig mindig. Repíts a győzelem szárnyán, királyunk dicsőségére!”

Ekkor már két éve Kese volt a lovam, egy erős testű fekete mén, mely sok csatában mentette, meg éltem, s bátran számíthattam rá. Erős lábaival nem egyszer-másszor, rúgta szét azokat kik körbevettek a harcban, s rohamban nem állt, meg míg gyeplőszára nem késztette megállásra.

Velünk szemben a cseh sereg gyalogkatonák s némi páncélos lovasságból állott, a jobb szárnyukon gyalogok, derékhadban néhány huszita szekér, s balszárnyon a páncélos lovagok, tán négy-ötezer fő lehetett az egész had. Sokáig mindkét fél állt s várta ki teszi meg az első lépést, Mátyás király aztán úgy gondolhatta, elég volt a tétlenségből s látva, nála a nagyobb had, támadást rendelt el!

Kürt jel harsant mely nékünk szólt, a jelzést átvette kürtösünk s harsogóan hirdette „ELŐRE TÁMAD AZ ELLENT!”. Mezei csatában nekünk kellett megtörni, az ellen erejét, a gyalog volt a biztosító erő, s a könnyű lovasság üldözte a menekülőket, míg mi a harcmezőt biztosítván a harcmezőn maradtunk.

Így mikor mi ügetésbe kezdtünk, sisakom arcvédőjét lehajtottam, kopjámat előreszegeztem támadáshoz, Kese megindult érezve itt az ő ideje. A gyaloghadunk lassan követett minket, s a könnyű lovasság felzárkózott, egy ferdén haladó egyenest formáztunk, melynek éle mivoltunk. Mintegy félmérföldnyi távolságban lévő ellen, nem mozdult, s lovaink immár vágtatva folytatták halálos útjukat, kopjáink, mint halálos sündisznó tüskéi meredtek az ellen torkának. Szívem oly hangosan kalapált mellkasomban, hogy fülemben hallottam, minden egyes ütését, testem egybe olvadt Keséével, s ritmusra rohantunk együtt tovább. A salade sisak szemrésén keresztül csak a szemben álló, pajzsaikkal s lándzsáikkal védekezni próbáló ellent láttam, nem tudtam merre vannak társaim, de tudtam mégis velem vannak. Kipróbált s több csatában együtt harcolt zsoldosok voltunk, számtalan csatával, hátunk mögött és királyunkért harcoltunk ki mindenek felett állt szemünkben! Bármelyikünk szívesen áldozta vérét, s életét érette!

A támadás előtt négyszög alakzatban álltunk fel, s mikor a rohamot vezető Kinizsi Pál úr mindkét kezében lévő egy-egy kardjával egyszerre előre mutatott, a szélső lovasok lassítottak s ék alakzatban folytattuk a vágtát.

Sokan elestek közülünk a roham során, az ellen puskái s nyilai által eltalálva, de meg állítani már nem tudtak minket.

Még egy imát rebegett el szám, s már elsepertük utunkból a cseh gyalogok sorait, kopjámmal átdöfve egy gyalog katonát s kardomat előrántva, jobbra balra vágva, véres utat vágtunk soraikban, széles kanyart levágva oldalba támadtuk a derékhadukat. A le nem taposott gyalogok fejvesztve menekültek, s fegyvereiket eldobálva igyekeztek kikerülni lovaink lába alól, s kardcsapásink halálos ütemben érkező vágásaitól.

Nem láttam s nem hallottam már semmit, csak a vad indulat uralkodott elmémen, s számtalanul gyilkoltam a menekülő ellent. Már derék haduk is menekülőre fogta, s igyekezett szekereiken minél messzebbre szaladni a halál elől. A közben beérkező gyalogaink által harapó fogóba került csehek között nem volt kegyelem, ki nem adta meg magát szörnyű halállal halt meg.

Viktorin herceg a lovassággal látva menekülő gyalogait, kifordult volna a harcmezőről, de az ebben a pillanatban beérkező Magyar Balázs főkapitány lovasai, így pontosan oldalba találták s egészen Hradisch váráig üldözvén sokat levágtak, vagy foglyul ejtettek közülük.

Háromezer cseh holteste borította a harcmezőt, míg mi száz embert vesztettünk mindösszesen, bár kardom s páncélom iszamós volt a vértől, mégis sértetlen voltam. A csatában elesett egységem vezetője, s jó pár régi harcostársam, de a nem volt időnk siratni őket.

Királyunk azonnást követte a menekülő ellent, s Hradisch váránál ostrom alá fogta a herceget. Minthogy az ostrom szerkezeteknek hiányát láttuk, nem sok esély mutatkozott a sikerre.

Már egy hete tartottuk ostrom alatt a várat, mely a Morava folyó partján, annak vizét árkaiba vezetve védte a herceget. A várnak ágyúi s egyéb életünket megkeserítő hadszere volt, sokunk halálát okozva, végül a király Kremsier rendelte vissza minket s ott vártunk arra, hogy a herceg kimozduljon s lecsaphassunk rá. Pár nap múlva a herceg, Wessely felé elvonult, Mátyás király a Moraván átkelve s ezáltal megelőzve őt, csatára kényszerítette mielőtt az erősségbe ért volna.

Szent Jakab havának 27. napját írtuk ekkor, a megfogyatkozott s legyengült csehek a csatára készülvén egy vízfolyások által szabdalt lankás részen, megmaradt szekereikből védőállásokat alakítottak ki.

Na, Jan, ez már neked való harc! - szóltam, mikor megpillantottuk a csehek állásait.

Nehéz lesz, ez meglátod, jó helyre állította fel a szekereket – sercintett egyet oldalra – sok a vizes föd, s a mi lovainknak ez nem jó.

Akkor a rácok megoldják, meg a gyalogok – jegyeztem meg – mi meg majd innen figyeljük.

Nagy siker lenne, ha elfognánk a herceget, a király nagy jutalmat ígért annak ki élve elé vezeti – arcán kaján vigyorral folytatva – tellene belőle egy két fehérnépre Olmützben.

Na és pár kancsó jó fajta ser italra, a sült mellé – vigyorogtam én is.

Hamarosan a többi had is beérkezvén, középre állítva pajzsos gyalogokat, kik rögtön pajzsfalat állítottak s a puskások megtöltve puskáikat, füstölgő kanócukat kezükbe véve várták a támadást. Mi a jobb szárnyon kerültünk elhelyezésre, míg egy másik páncélos lovas csapat a balszárnyon a huszárok a cseh tábor mögé kerültek.

A támadást a huszárok kezdték gyújtó nyilakkal felgyújtva a szekereket, s ezáltal abból a cseh had kénytelen volt kivonulni.   A puskásaink sűrűn küldték halálba a szekereket elhagyó cseheket, s mielőtt felállhattak volna a huszárok oldalba támadták őket, majd a balszárny lovasságát rendelte előre kik után a gyaloghad is megtámadva a szétszaladó cseheket, végleg bevégezték a harcot.

Estére a haddal a harcmezőn maradtunk, s bár mi a harcban nem vettünk részt még is vidáman iszogattunk a kulacsunkba lévő jó fajta morva borovicskából, s a parázs felett piruló birka ínycsiklandozó illatával orrunkban, halkan beszélgettünk.

Azt mondják a herceget sértetlenül elfogta két vitéz – nyújtott felém egy szelet húst Jan, ki a sültett forgatta.

Ühüm – bólogattam, minthogy a forró sült égette nyelvem.

Madácsi László és Jánosi Gáspár volt a két szerencsés – szólalt meg egy foghíjas legény.

Királyunkat ismerve nem marad el a jutalmuk sem. – nyeltem le az utolsó falatot – De merre vesszük mi az irányt?

Hát a cseh király bizton nem hagyja annyiban fiát. Bár annak idején ő tartotta áristom alatt Mátyás királyt, most maga esett hasonló vederbe – okoskodott egy szász zsoldos.

Igen, de Henrik Sziléziában még harcol, s a cseh király a lengyeleknek akarja adni trónját – vetettem közbe.

Na, majd Mátyás ezt is ki okosodja, mint eddig mindig! - zárta le a vitát Jan – Na, jó a sült, magyar? - nevetett rám.

Jó ám cseh komám, mintha néném sütötte volna a Füzéri várban.

Így hát enni kezdtünk, s éjféltájt a tábor lassan elcsendesült, csak a silbakok csendes jelszó váltása hallatszott, míg az álom legyőzte szemeimet, a már hangosan hortyogó Jannak fordítva hátam mély álomba merültem.

Mátyás király a győztes csata után, neves foglyával Magyarországra indult, s nem is tért vissza csak ez év Szent Mihály havának második hetében, mikor a cseh Henrik egy kisebb haddal Sziléziát sarcolni kezdte.

Szent András havának második napján, a Magyar-Brodnak nevezett település közelében lévő hegyszorosban a két had megütközött.

A mi hadunk három ezer lovasból s ugyanennyi gyalogból állt, a lovasságból ezer fő a királyi kopjás testőrséghez tartozott, ezer-ezer páncélos s rác lovasság egészítette ki. A gyalogság ezerötszáz páncélos gyalogból, ötszáz íjászból, kétszáz puskásból, nyolcszáz szekeres gyalogból állt.

A had a szokásos felállást alkalmazta, de a szemben álló hadban is bőven volt páncélos lovas s páncélos gyalog.

A csehek erős támadást indítottak a nehéz gyalogaink ellen, kik erős védekezés mellett, lassan hátrálni kezdtek, ekkor a király testőrség kivételével a páncélos lovasság oldalba támadta a csehek támadó oszlopát, de erős négyszögüket nem tudtuk, megbontani. Mint később megtudtam ugyanekkor a csehek tartalékban lévő páncélos lovasai a rác lovasságot megtámadta s megfutamítva őket, oldalba támadta a gyalogainkat, kik erre elhagyták a harcteret.  Teljes zűrzavar támadt, menekülő gyalogainkat látva, a király visszarendelte a páncélos lovasokat, s visszavonultunk Magyar-Brodba.

Nagy vereség volt, de szerencsére királyunk is megmenekült s hamar rendbe szedve a hadat visszatértünk, mire Henrik a további csata elől kitérve Glatz várába húzódott vissza.

Ezzel az ez évi csaták befejeződtek s téli szállásra vonultunk Magyar-Brodra, királyunk viszont Magyarországra vonult rendezni ottani ügyeit.

Az úr 1470. évében számottevő csatára nem került sor csak a cseh király s királyunk, egymást kerülgető hadi játéka folyt, a cseh király végül békét ajánlott, melyet királyunk elfogadott.

Az úr 1471. évétől az úr 1474. évéig folytatódtak a küzdelmek a cseh koronáért, Podiebrad cseh király az 1471. évben meghalt, s a lengyel király igényt nyújtott be fia számára, mondván a meghalt király neki szánta a trónt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Boroszló ostroma

 

 

Ezért az úr 1474. évében Ulászló Kázmér Lengyel király fia, nagy haddal indult ellenünk Prágából, míg apja Lengyel honból indult még nagyobb haddal.

Hollós királyunk, erre Boroszló városába húzódott vissza, s mi vele lévén mintegy nyolcezren, melynek fele gyalog, fele páncélos lovas volt. Ugyanekkor a rác s egyéb könnyű lovasainkat kirendelte a felvonuló ellen zargatására, valamint azok otthonainak felgyújtására. Mi, akik a városban maradtunk, minden takarmányt begyűjtvén, jól megerődítettük a város.

De mielőtt a csatáról ejtenék szót, had írjam miként változott a had, mióta királyunk hadi tapasztalatait felhasználván egyre több zsoldos szolgálatát vette igénybe.

A had három fegyvernemre oszlott, úgymint a páncélos lovasság, majd a huszárok (főleg rácok), s végül a gyalogok. A páncélos lovasok, most már egységes felszerelésként, kopjával s tárcsapajzzsal, egyenes karddal, teljes testüket fedő vas vértezettel harcoltak. A huszárok vassisakot, sodronyinget, s csak kisebb pajzsokat használtak, fegyverük a szabja, s fokos volt, melyet íjjal s nyíllal egészítettek ki. A gyalogság páncélos gyalogokra, íjászokra, puskásokra, s szekeresekre oszlott, fegyverük a páncélosoknak, alabárd, angol nyárs, lándzsa, láncos, szíjas buzogányok, harci balták, e gyalogok teljes vértezetet viseltek, s pavese nevű pajzsot használtak. E pajzs oly különleges volt milyet csak itt a cseh harcok során láttam elsőnek, egy jól megtermett gyalog teljes testét elrejteni képes volt, alján vastüskék voltak, így erősen a földbe szúrva ellen állt a lovas, vagy gyalog támadásnak.

Ezt kihasználva a gyengébb gyalogok e mögött a pajzsfal mögött álltak fel s innen kilépve támadtak, s vész esetén ide húzódtak vissza.

A támadást a puskások s íjászok nem kísérték, hanem végig a pajzsosok mögött tartózkodtak, biztosítva a hadat, a szekeresek inkább csak a tábori erődítményben vettek részt, mivel igen sok barom kellett vontatásukhoz. A huszárok, mezei harcot ritkán vívtak, inkább az sereg felvonulása során az ellátmányukat támadva okoztak nagy károkat.

A huszárok zsoldot csak kis mértékben kaptak, negyven aranyat évente, melyet negyedévente részben adtak ki, számukra a portyákon szerzett zsákmány adta ki a zsold nagyobbik részét. Mi a páncélos lovasságnál hatvan aranyat kaptunk évente, a gyalogok nyolcat, de a páncélos gyalogok tizenhatot, mivel nekik apródot is tartaniuk kellet a fegyverzett cipelése céljából.

De most már térjünk vissza Boroszló városához, s az ostromhoz.

Mint említém Kázmér lengyel király s fia Ulászló cseh király egyesült hadai megtámadták Morvaországot, mely Mátyást nevezte királyának. Mátyás tehát Boroszlót kinevezvén főhadiszállásának, s a huszárokat gyalog katonákkal kiegészítve két csapatra osztva, egyiket Kinizsi Pál kapitány vezetésével lengyel honba, míg másikat Zápolya István kapitány pediglen cseh földre küldte portyázásra.

Így a városban, kétezer ötszáz páncélos lovas s háromezer gyalog maradt, míg az ellen táborát majd hatvan ezerre becsülte királyunk.

Az ellen Mindszent havának elején foglalt állásokat a várostól másfél mérföldnyire, s egyenlőre nem mutatta jelét, hogy támadni szándékozik. A király parancsára, mi is lóról szállván a város falain foglaltunk állást, a városon kívül erős sáncrendszer kialakítván gyalogainkat ebben helyezte el. E közben Kinizsi és Zápolya kapitányok csapatait, a király visszarendelvén s egyéb segédhadak is beérkezvén, a sereg tízezer főre szaporodván várta az ellen ostromát.

Mindszent havának 26. napjára az ellen seregeivel átkelve az Oderán állást foglalt a várossal szemben.

E hó 27. napján az ellen támadást indított, az nap reggel három lovas csoport jelent meg a szemközti dombokon, s láthatóan a sáncárkokkal védett erődítményt kívánták megtámadni. Azonban királyunk, láthatóan erre számítván, negyven ágyút s ezer páncélos gyalogot helyezett el benne, ezen ténnyel szembesülve a lovasok megálltak, s nem mertek támadni. Minthogy láthatólag a támadást megtagadták több ezer gyalogot állítottak fel jobb szárnyukra, de továbbra sem támadtak.

Ekkor egy rác lovas vágtatott ki a városból s kihívóan a felsorakozott csapatok elé lovagolt, s nyergében felállva, gyáva kutyának s mindenféle szedett-vedett népségnek csúfolva próbálta támadásra ingerelni őket!

Erre kivált két lovas az egyik osztagukból s e szemérmetlen rác felé vágtattak, ki lovát elfordítva menekülni kezdet, egy közeli csalitos felé. Amint majdnem elérte e helyett, hirtelen huszárok rontottak ki belőle s hamar körbe fogták a már magukat győztesnek érző két lovast. Egyikük megpróbált kitörni, de hamar lekaszabolták, mire a másik megadván magát kardját a földre hajította. Az egyik lovas pányvára kötvén az erődítményben tartózkodó király elé vezette, s ő egy másik lovat adva alá visszaengedte saját hadához.

Már késő délutánba hajlott az idő s az ostromlok ugyanott álltak semmi jelét sem mutatva támadásnak, királyunk ezt megunván utasította a pattantyúsokat, ágyúikkal a felsorakozott csapatokra tüzet nyissanak. Talán azt gondolta Kázmér király, hogy ágyúink nem érik el, ezért bátran maradtak ilyen közel, de hamar rádöbbent ezen ágyúk pontosságáról és erejéről.

Minden ágyú egyszerre nyitván tüzet s a felsorakozott lovasság és gyalogság soraiban nagy pusztítást vitt végbe, az eddig várakozóan álló cseh s lengyel had rendetlen sorokban felbomlott, halottait elhagyván a erődített táborába vonult!

Este a király mulatságot rendezett a város előtt felállított emelvényeken, Jan és én fenn álltunk a város falán s onnan néztük a táncoló városi embereket.

Ha ezt hallják odaát, tán még idekívánkoznak! - vigyorodtam el.

Hát ahhoz, hogy kell kedvüket elvenni nagyon ért királyunk – mosolygott Jan is.

Vaj ilyen gyávák lennének, mint a délutáni harcnál?

Nem hiszem, inkább a királyok nem egyezhetnek, s ez nekünk csak jó.

Na és élelmük is fogytán, Kinizsi uram jó munkát végzet, még Krakkóig is eljutottak.

Nekünk viszont bőven van mindenünk, akár hónapokat is kibírunk.

Ha itt tartjuk még pár hetet őket, az éhség harc nélkül is eldől – értettem vele egyet.

El s akkor hosszú évekre nyugton lehetünk – támaszkodott a lőrésnek – bár három éve mikor Magyarországra betörtek a lengyelek, már rajta vesztek, s most itt vannak.

Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik! S láthatólag akkor csak kicsorbultak, de most már Mátyás össze akarja törni korsójukat.

Az elkövetkező napokban az ellenség még ennyire sem vetemedett, míg királyunk, hogy bosszantsa őket, tudván hogy élelmük fogytán, folytatta a város előtti mulatságokat.

Aztán e mulatságokat e hó 30. napján, még fényesebb követte, minthogy sikerrel járt királyunk követe s eljegyezte számára a nápolyi király leányát Beatrixot!

A város minden pontján fáklyás mulatságot tartottak mely költségét királyunk állta, csak mi a zsoldos katonák álltunk vártán nehogy az ellen meglepje a mulatozó vezéreinket.

Meg is jelentek a város falai közelében, de ágyúink s huszárságunk oldalba csipkedése folytán hamar visszavonultak.

Szent András havának 15. és 16. napján a három király, Kázmér király kérésére, tárgyalni leült, mely után az ellen Karácsony havának 8. napján aláírta a békeszerződést és elvonult!

Nagy győzelem volt, szinte harc nélkül megalázkodva kellett a támadóknak békéért könyörögni, s mint vert kutya távoztak Boroszló város falai alól.

Hollós Mátyás királyunk e szerződés értelmében, megerősített Morvaország s Szilézia a trónján, a lengyel s cseh hadak békében elvonulhattak. 

Eddigi katonaéletem során ily furcsa harcban még nem vettem részt, mint hogy kisebb haddal győztünk már le nagyobb hadat, de olyat még én sem tapasztaltam, hogy a nagyobb had ne merje megtámadni a kisebbet!

A király által kiküldött huszárok minden esetben nagy zsákmánnyal tértek meg lengyel valamint cseh földről tovább gazdagítva a királyt. Szerencsékre a haza induló hadak még saját táborukat is felgyújtották, s annyi hadifoglyot ejtettünk a portyák során, hogy a várak börtönei hamar megtelvén Hollós királyunk úgy rendelkezett, „mindenik arcán jelet kel elhelyezni s útjára engedni, ki ezek közül ismét el fogatik, mint ellenünk esküszegőnek, fejét vétessék”.

Nagy győzelem volt ez méltó királyunk hős apjához, többet a Lengyel király nem támadta meg országunk, s eredményeként ismét az oszmán ellen fordíthatta erejét a királyunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Negyedik rész

 

Hazatérés

 

Szabács ostroma

 

Az úr 1475. évében királyunk, Zápolya István kinevezvén a Morva és Szilézia részek kormányzójává a had nagy részével visszatért magyar honba, így hosszú évek után ismét magyar földön tapodtak lovam lábai.

A cseh háborúkban szerzett érdemeim véget egy tíz főből álló lovas egység parancsnoka lettem, tisztes zsoldot kapva. A cseh harcok során szerzett aranyaimból egy részt Budán letétbe helyeztem, stájer pénzembereknél, hogy öreg koromban ínséget ne szenvedjek, s egy kisebb birtok megvételével fekhelyem is légyen hol fejemet lehajthatom.

Akkor nem gondoltam volna, hogy többet cseh földre nem lépek, s azt sem hogy évek múltán, mint könnyű csatározások emlékeként fogok rágondolni.

Az év nagy részében Budán, Visegrádon s környékén táboroztunk, majd Kisasszony havában a király parancsára Pétervárad térségében szálltunk táborba. Királyunk ide várta a pápa s Frigyes császár segédhadait, hogy az oszmánok ellen vezesse őket.

Mint oly sokszor ez hiába való várakozás volt, ismét egymaga kellet szembe szállnia a szultánnal.

Szent András havának utolsó napjaiban a király is megérkezvén a táborba, ahonnét erős sereget indítván Szabács vára alá azt ostrommal kívánta megszerezni az oszmántól.

Szabács a Száva mentén oszmánok által emelt erős palánk vár s város volt, alig egy napi járó földre Nándorfehérvártól, innen indították portyáikat a kontyosok, a Szerémség és Stájer-ország ellen.

A had két részből tevődött össze, egyrészt tízezer lovas és gyalog katonából, és egy hajóhadból, mely 330 hajóból állt, melyeken a matrózokon kívül 10.000 harcos van elhelyezve, azaz 1700 lándzsás, 1200 páncélos gyalog, a többi balistás és íjász. E hajók közt van 16 igen nagy gálya, mindegyike 44 evezőre 300 fegyveressel, 100 fontos lövedéket vető 4 nagy ágyúval, 100 hosszú ágyúval és 200 kézi puskával. Minden ágyúnál 3 pattantyús végzi a szolgálatot. A hajókon van továbbá 8 nagy ágyú, 8 nagyobb balista és 4 mozsár, továbbá 20 dézsa alakú nagy ágyú, melyek 150 fontos köveket vetnek. E 330 hajón kívül van még Nándorfehérvárot 34 naszád, mindegyik 18 evezőssel, 18 puskás katonával és két pattantyús mesterrel, mindegyik naszád orrán, mely igen hosszú, egy ágyú van, mely 40 fontos lövedékeket vet. A hajóhadhoz tartozott továbbá egy alighanem a király eszméje és tervei szerint készült új találmány is, melynek segítségével hajókon hozott póznákból, rudakból és láncokból 2 óra alatt egy 7000–8000 ember, 40 ágyú és számos mozsár befogadására alkalmas védőművet lehetett kiállítani.

A lovas és gyalog csapatok elsősorban a cseh harcok során kialakult zsoldos hadból állt, melyet elenyésző számban egészítettek ki banderiális csapatok.

Egészen Karácsony havának ötödik napjáig a hadak gyakorlatoztatása folyt most már a király jelenlétében, s ötödikén a had Nándorfehérvárra vonult hol a szent ünnepeket eltöltvén csak az újév első napjaiban indult Szabács felé.

Itt kihasználva a lehetőséget Goszpodi uram keresésére is szántam egy kis időt, de sajnos szomorú hírként ért, hogy 1472-ben megtért őseihez. A város templomában néhány garast adtam a papnak, hogy imádkozzon lelki üdvéért.

A város és a vár nem sokat változott, néhány védőművét kiegészítették, de a leomlott falak kijavításra is sor került, felmentem az egykori őrhelyemre s szívemben kellemes érzéssel emlékeztem egykori ismerős és ismeretlen harcos társaimra kikkel vérünket ontottuk e helyen.

Néhány nap múltán a gyalog és lovas seregek a Dunán, majd a Száván haladó hajóhaddal közösen tették meg az utat, s Boldogasszony havának közepére elértük a Szabácsi erősséget.

Annak a Szávával ellentételes oldalán a had a hajók fedezete alatt tábor kiépítéshez kezdet, a huszárok egy része által lett küldvén a Száván az kifürkészni a szultán szándékait.

A vár s város főleg palánkból készült, a vár a városon belül helyezkedett el, árkaiba a Száva vizét vezették be, a városon belül a várat is vizes árkok vették környest kőrül. A várost négy nagy torony s a kapu védőmű védte, a várnak nyolc nagy tornya s egy külön álló nagy tornya volt, melyek szintén palánkból készültek. A város falai körül a kiásott földből mellvédet képeztek mely a várfalára támaszkodott, s sűrűn teli tűzdelték kihegyezett rudakkal. Mint látszik inkább palánk vár volt ez, sem mint kő vár, a szultán nem vesztegette sarcolt aranyait a drágább kőfalakra.

Királyunk amint a tábor elkészült, megrakatta ágyúkkal s mozsarakkal hajóinkat, majd a folyón feljebb rendelvén őket, fedezetükkel a sereg ostromra kijelölt nagyobb részét átszállította a túloldalra.

Az erődítményben főleg a nemesi hadak maradtak, így mi is által kelvén a folyón a vár körül kijelölt állásainkba helyezkedvén el erős zár alá vettük az erődítményt.

Az átkelést követő második napon az ágyúk és balisták megkezdvén a falak rombolását, s bár a falak, mint említettem palánkból készültek, mégis jobban ellen álltak az ágyúk tűzének, mint bármely kőerősség mit eddig láttam.

Az enyhe idő miatt a Száva vize megemelkedett s hajóink egyben tartását megnehezítette, de harmad naptól már az ott elhelyezett ágyúk s mozsarak is ontották halálos terhüket az oszmánokra.

Az első hét így ostrom ágyúinkra hagyatkozván lassan telt, s mivel az oszmánok felmentő hada sem jelentkezett, unalmas napjainkat beszélgetéssel töltöttük, s vártuk királyunk parancsait. Mint már mondtam sok külhoni zsoldos szolgált a királyi hadban, s az elmúlt hadjáratokban jól működő egységgé formálódtunk, egymás nyelvét kölcsönösen eltanulva, immár tótul, csehül, s német nyelvet is jól beszéltem, de az oszmánt is megértettem.

Testemet annyi sérülés fedte, hogy ha jó anyám élne még meg sem ismert volna, arcomat egy cseh katona vágta meg kardjával, fejemen még az Axamit elleni csatából származó vágás helyén hajam nem nőt, így mindig borotváltattam. Combomat nyílvessző ütötte át mikor Szilágyi uram odaveszett, s több fogamat is elvesztettem mikor nyílvessző ütötte át arcomat.

De lelkem töretlen volt, hittem magamban s abban mit elterveztem véghezviszem, immár harminchatodik évemet éltem s huszonhetet ebből a katonák életét, s sok jó barátom odaveszett. Néha már fájtak tagjaim, a fagy s hőség elvégezte munkáját, de túléltem a dögfene s más járványokat. Ha néha nap elmélkedésre adtam fejem eszembe jutottak régi barátaim, közülük is leginkább Ábel. Vaj merre jár, mint él? Még mindig reméltem, hogy valaha is újra látom, de reméltem ő is megtalálta a maga boldogságát, családját.

Van, aki azt gondolhatná megbántam, hogy ily életre adtam a fejem, de akkor ezeknek csalódást kell okoznom. Ennyi vér s halál után is büszke voltam minden tettemre, álnokul sosem bántottam senkit, igaz öltem, de csak csatában. Nőt gyermeket nem bántottam soha, sőt nem egyszer szedtem ki elvakult katonák kezei közül ártatlan szüzeket.

Katonáimat erős kézzel fogtam, kipróbált lovasok voltak, kik félték nevemet s azt, hogy ennyi csata után, még éltem, mert élni akartam! Sokan kik ott voltak Nándorfehérvárnál, már Dugovics Titusszal boroztak az angyalok társaságában, de én még ráérek ily mulatságra.

A Budai vásáron vettem egy almás deres mént, melynek neve Füzér lett, hogy tudjam mindig, ha nevén szólítom, mi a célom. Erős két éves ló volt mely úgy vágtázott, mint egykori lovam Kese, ki lesántult, s menthetetlen volt a cseh háború végére. Ez lesz az első csatája Füzérnek, s remélem, már hátán teszem meg az utat hazafelé.

De előbb még számos csatában kel részt vennünk, s elsőként e palánk várat kell bevenni!

Az idő telt s az oszmánok is gyakran lövetvén táborunkat sok bosszúságot okoztak királyunknak. Már Böjtelő havát írtuk, annak is második napját, mikor a király hírét vette jön az oszmán felmentő had! Erre nagyszámú hadat Hag Ferenc főkapitány keze alatt hagyván, négyezer gyaloggal, háromezer páncélos lovassal, és háromezer huszárral kivonultunk eléjük.

Mintegy hárommérföldnyire távolodtunk el dél felé mikor az előre küldött huszárok, hozták a hírt, hogy rátaláltak az oszmánokra, kik innen nem messze hadrendben állva várják hadunkat.

A szerémség e része lankás dombokkal szabdalt, s így jól láthatóvá vált hamarosan az oszmán had. Királyunk által tanított módon a hamarjában támadáshoz felsorakoztunk, s vártuk a jelet a támadásra. Ám az oszmánok, nem támadtak, hanem elhagyván a harcmezőt, huszárjaink figyelő szemeivel kísérve visszavonultak s magukra hagyták a vár védőit.

Mi tartottunk tőle, hogy ez valami csel lészen, még kivártunk, aztán Mátyás király parancsára a huszárok szemmel tartották a kontyosokat mi meg visszavonultunk a vár alatti sáncainkba. Sürgetvén az idő s azért a nem túl messze lévő ellenséges sereg miatt is, most már még erősebben lövette azt a király, hogy mielőbb elfoglalhassa.

Ezért még a hajók egy részét is közelebb helyeztette, most már három oldalról lövette a falakat. Hamarosan romlások jelentkeztek s egyre közelebb volt az a nap mikor a gyalogos rohamot meglehet indítani. Napközben több próbálkozás történt a falak elfoglalására, de az oszmánok nagy veszteségeket okoztak ágyúikkal, puskáikkal, nyilaikkal.

Már negyedik hetében jártunk az vár vívásának, mikor egy nap, mielőtt a második őrségváltás megtörtént volna, Hag Ferenc főkapitány vezetésével a cseh gyalogok, kihasználva a figyelmetlen s elalvó katonák adta lehetőséget, csendben a falak alá osontak. A vár, romos falain átjutva, levágták a megriadó oszmánokat s nyomukban ezer katonánk jutott be a falakon túlra. Ekkor királyunk parancsára mi is lovaink nélkül felsorakoztunk, hogy a gyalogaink nyomán a városba siessünk segítségükre.

 Ekkor már gyalogkatonáink a város több pontján támadták őket megosztva erőiket, ezzel is biztosítva gyalogaink sikerét. Már hajnalodott, mikor az erős oszmán ellen támadás hatására lassan kiszorultak gyalogaink, s mivel oly tömegben álltak a falak alatt a mi bevetésünk lehetetlen volt.

Mire a nap elindult égi útján a fagyos reggel, már nem talált életben egyetlen támadó gyalogot sem a városban, teljes vereséget szenvedtek!

Az nap gyász misét celebráltak a táborban lévő papok s Hollós Mátyás személyesen részt vett rajta, kezét arcába temetve imádkozott értük.

Királyunk tanulva a kudarcból tovább folytatta a falak lövetését, s siratta hős főkapitányát Hag Ferencet ki az éji harcban életét áldozta érte. Vele együtt ezerötszáz gyalogunk veszett oda, s köztük számos vezér, kik az első sorokban harcoltak.

Még kilenc napig lövette a falakat e véres éji harc után, s közben saját életét sem kímélve kémlelte a falak gyenge pontját.

Történt ugyanis, hogy egy nap egy keresztény hitű janicsár elhagyva a várat a király elé járult, s Mátyás ki a halált nem félte, csónakba szállt véle, hogy a párás reggelt kihasználva az megmutassa néki a vár gyengeségét.

Az esti tábortűznél királyunkra terelődött a szó, s az napi tettére.

Kevés király ily bátor, mint Mátyás – jegyzete meg a Sándor nevezetű társam – még apja uránál is bátrabb!

Azt mondják olyan közel ment a falakhoz, szinte kézzel érintette – szólaltam meg én is.

Észre is vették az oszmánok s megpróbálták nyilaikkal eltalálni – simogatta meg a lábainknál fekvő napokban hozzánk csapódott eb fejét, Jan.

De nem sikerült, csak az átálló janicsárt ölték meg – s kezével gesztikulálva folytatta – s evezősét nem engedte, hogy partra evezzen, hanem folytatta útját.

Valami ki is fundált, mert holnapra a páncélos lovasok s gyalogok egy része elvonul, mintha feladnánk az ostromot.

Mi meg vele vonulunk hátra, csak gyenge csapatok maradnak itt.

Mi lehet ezzel a célja? - kérdezte egy nem rég nálunk lévő fiatal magyar katona.

Lépre csalja őket komám, s holnap két oldalról támadjuk őket – válaszoltam – de most már készülődjünk mi is a holnapra.

Ezért szerették katonái, nem a sátrából vezette hadait, hanem mindenütt előttünk járt, sokszor veszélyeztetvén éltét, s lelkesítve minket, ha mégis csüggedtünk!

Már az nap délutánra kiadott rendelkezése értelmében, a páncélos lovasság s a gyalogok nagy része azonnást elvonul a falak alól, s az éj alatt megkerülve a várost, túl oldaláról foglalt állást. Minthogy a éjjelre a pára ismét leereszkedett, az oszmán keveset látott hadunk mozgásából, tán csak a hangok jutottak el fülükbe. A kisebb had helyben maradt s sáncárkaiból biztosították elvonulásunkat, estére kelve a táborban csak ők maradtak. Mi is hátrább vonultunk a király páncélos testőrségével s gyalogai nagy részével.

Másnap mielőtt a nap még megkezdhette volna, égi útját, az éjszaka a város túloldalán elhelyezkedő hadaink megtámadták a romos falakat. A talán álmából ébredő oszmánok első meglepetésüket legyőzve rohanvást a falakon teremtek s bátran felvették a harcot, küzdöttek. Ám ekkor Mátyás király vezetésével lovainkat hátra hagyván, a már addig ostromolt várfalak ellen támadtunk, melyeken csak csekély védő maradt.

Én is ott voltam s királyunk vezette a centrumot, gyalogainkkal, mi a jobb szárnyat képező osztagot alkottuk, s különösebb ellen állás nélkül értük el a városfalat azon a részen hol a várral közös fala húzódott.

Amint elértük a falréseket szaporán átmásztunk és hadrendbe sorakoztunk, ebben a pillanatban egy kisebb janicsár egység érkezett a vár valamikori terére, kiket hangos csatakiáltással rohantunk meg, s hamarjában levágtuk őket. Áthaladva a vár udvarán s kiértünk a városba, láttuk, hogy a védők a falakon szorongatott helyzetben voltak s királyunk is kiért a térre testőrségével.

Mi a város kapuja felé indultunk, hogy azt elfoglalva kinyissuk a még kint lévő hadunkat beengedjük. Pajzsainkat magunk előtt tartva futva közeledtünk a kapuhoz, mikor egy szpáhi észrevett minket s hangos kiáltással jelezte a veszélyt a kaputoronyba lévő társainak.

Jan is mellettem loholt, mikor egy eltévedt nyílvessző nyakán eltalálta s arcra bukott, de nem állhattam meg, s tudtam ő sem tenné helyemben. Elérve a kaputornyot, berohantunk a feljáróba s kijutva tetejére lekaszaboltuk az ellenállók.

A várfalakon ádáz küzdelem folyt minden egyes méterért, a falakon küzdő védők ekkor még nem vették észre, hogy mi már a falakon belül állunk.

Két tűz közé kerülve sem tették le a fegyverüket s sok halottunkba került mire megadásra kényszerítettük őket, Mátyás király végig az elsők között harcolt testőrségét vezetve!

Már delelőre állhatott a nap mire a kimerült, s életben maradt oszmánok végre lették a fegyvert s megadták magukat királyunknak!

Az úr 1476. évének Böjtelő havának 15. napja volt.

Hálát adhattam az égieknek, hogy királyunk bár páncélja oly véres volt, hogy egyszerű halandó azt gondolhatta volna, hogy az az, ő vére, mégis sértetlenül élte túl e kemény harcot.

De hol lehet Jan? Lassan lépkedtem a város utcáin fekvő halott védők s ostromlok között, mikor megismertem Jan szőke fürtjeit vértől iszamósan. Letérdeltem mellé s átfordítottam arccal magam felé, halott volt! Szemei üveges tekintettel tekintettek rám, s kifolyt vérétől vörösre színezett hajfürtjei rátapadtak arcára.

Nyugodj békében barátom! Térj meg őseidhez, s találd meg azt a békességet, mely a földön nem adatot meg számodra!

Szemeit lecsuktam s egy romos ház mellet helyeztem el, később visszajöttem érte lovammal s a várostól nem messze fekvő dombok egyikének tövében temettem el.

Sokan nem voltak oly szerencsések, mint én, de a vár s város a mienk volt, hatalmas mennyiségű kincseket szedtünk össze mely nagy részét királyunk a csatát túlélők között osztatott szét.

Az elkövetkező napokban a király Szerbia területére vezette a hadat s ott sok zsákmányt szerezve sikeresen folytatta az előre nyomulást, egészen Szendrőig. Majd a zsoldos had nagy részét Nándorfehérvár térségében hagyva Budára távozott, hogy a pápától további segedelmet szerezvén az oszmán elleni harcot folytatni tudja.

 

 

 

 

 

 

 

Kenyérmezei csata

 

Még ez év során, a szultán serege a Temesi bánságot támadva nagy zsákmánnyal vonult vissza, melyben királyunk meggátolni szándékozván őket, utasította a dél-vidéki hadakat támadásra még mielőtt elhagyják az országot.

Tizenhat év telt el mióta Szilágyi urammal délvidéki portyázó oszmánokat utoljára üldözve, vereséget szenvedtünk, de a sors útja néha kiszámíthatatlan.

Pozazinnál félúton Keve vára és Fehértemplom között értük utol az éket, ki egy magaslaton foglaltak állást, míg csapataink velük szemben lévő magaslat aljában.

A támadást hajnalhasadáskor Vuk rác despota huszárjai kezdték, kiket a szpáhik hamar visszavetettek, erre ő mintha menekülne elhagyta a harcteret. Ezen felbuzdulva a főleg martalócokból álló lovasságuk teljes erejükkel nekünk estek és igyekeztek rést ütni rajtunk, de mi álltuk a sarat. Vuk despota lovasai közben az oldalukba kerülve támadták meg a győzelmet talán már el is hívő kutyákat. Kik e váratlan fordulatra nem számítva, s a felerősödő támadásunk miatt hamar menekülésre fogták, de nem kegyelmeztünk nekik, sokukat a Dunába veszejtettünk, másokat levágtunk, zsákmányukat teljesen megszereztük.

Ezen hadizsákmány egy részét Budára a királyi párnak elküldvén tisztelegtünk Mátyás király házasságának, ki Karácsony havának 22. napján nőül vette Beatrixot a Nápolyi király leányát.

Az úr 1479. évéig több kisebb hadjáratban vettem, részt mely során az ausztriai császár ellen s az oszmánok ellen is sikerrel harcoltunk. Elfoglaltuk alsó Ausztria jó részét, s bosnyák földön visszafoglaltuk Jajca várát, hatalmas hadizsákmányt szerezve sarcoltuk végig a délvidéket, a gazdag ausztriai tartományokat.

Így köszöntött be az úr 1479. éve mely során folytatódtak az oszmán elleni harcaink, a bosnyák hadjáratból haza térve királyunk Kinizsi Pál temesi grófra bízta hadai egy részét, hogy a Szendrő térségében gyülekező szultáni hadakat szemmel tartsa.

Aztán a szultán hadai ismét támadásba lendültek s Báthory István erdélyi vajda ellen indulva, rabolták végig Erdély országot. E közben Kinizsi gróf úr Temesváron összeszedet hadaival segítségére kívánván lenni, megindította délvidéki seregét.

Mindszent havában jártunk, s még nem tudtam ez lesz éltem utolsó csatája, lelkemben és szívemben telve reménnyel, bízva istenben és a sikerben haladtunk a Temes folyó forrásvidéke felé, hogy a Vaskapui hágót elzárjuk az előlük.

Rég voltam Erdély országban, de most nem volt idő arra, hogy megcsodáljam szépségét, sietettet minket az idő el ne késünk a csatából.

Vajon ha tudom, hogy e csata számomra egy új élet felé való rohanás akkor is így száguldottam volna felé? Talán igen talán nem. Én sosem tartottam az újtól, igaz sokszor féltem attól mi vár rám, de az igazi bátor ember tudja mi a félelem, s leküzdeni is képes azt. Ha az ember tudja, a jövőjét meg sem kell születnie, hisz az életből halál lesz, s ha valaki meghal hát valaki talán, épp akkor születik! A jövő varázsa az, hogy nem tudjuk, mit tartogat, mi tervezünk és isten vagy a sors kinek, hogy tetszik majd választ mit ad nekünk. Nem tudósnak születtem, mert annak születni nem lehet, katona lettem, mert az akartam lenni, talán tudós is lehettem volna?

 Ha isten vagy bármi más erő mi tőlem erősebb ezt akarta volna bizton az lettem volna! A sorsom az én kezemben is van, de még sem én döntök mindenről, ez az élet nagy csodája. Küzdünk, de néha nem tudjuk miért! Élünk, de nem alkotunk semmit! Élünk s meghatározzuk, másnak mit tegyen! Ki gazdag ki szegény, de nem a pénz dönti el ki az igazi gazdag s ki az igazi szegény.

Láttam románt ki siratta a magyart ki érte halt meg, harcoltam Jannal ki cseh volt, de különb sok magyar nagyúrnál, szászt ki bekötözte sebem, holott ellene harcoltam, kontyost ki megosztotta velem csekély élelmét mikor legyőztük őket s harcostársam lett.  Sok bajtársamat vesztettem el, de haláluk azt kívánta, hogy éljenek bennem tovább, mi nekik nem sikerülhet már, hát nekem kell teljesítenem.

Útközben ért minket a vajda futárja, hogy az oszmán még Szászváros közelében időzik, s amennyiben egy mód van, rá a Kenyérmezei síkságon megtámadja azokat. Kinizsi gróf azonnást üzent, hogy hadunk felé veszi az irányt, de várja meg a csata kezdéssel. Ekkor, mint egy másfél napi járóföldre voltunk nevezett helytől, s gyalogaink hátra hagyva csak a lovasok vonultak erőltetett tempóban tovább.

Az úr 1479. évének Szent András havának 12. n apján seregünk csatlakozott az erdélyi vajda hadához, másnap az egyesült csapatok együtt érkeztek meg a Kenyérmezőnek nevezett hatalmas fennsíkhoz. E hatalmas területet a Maros folyó szelte ketté amint a havasok lábaitól élesen elkanyarodva, sebesen hömpölyög a Tisza felé.

A vezérek amint megpillantották a hatalmas oszmán tábort, annak közelében a síkot szegélyező erdőkben helyeztek el minket, s annak fedezete alatt a jobb szárnyon mi álltunk fel a gróf vezetésével, a derék hadban az erdélyiek a vajda vezetésével, míg a balszárnyat Vuk despota vezette.

Az így felsorakozott csapataink szép rendben kivonultak az akkora már hadrendben a mezőn várakozó szultániakkal szemben elfoglaltuk helyünket, a mező közepén egy kis patak sietett tova, ha tehette volna bizton elszaladt volna, hogy ne lássa a halál aratását.

Ragyogott a nap az égen, de madarak éneke helyett a halál csöndje ülte meg a két tábort, fegyvercsörgés volt a pacsirta dala helyett, s idegesen toporgó lovak remegő orraikon hangosan fújtak a levegőbe, miközben fejüket rázták és a földet rúgták széjjel, hogy végre vágtázva vigyék lovasaikat.

Amint a két had várta ki teszi meg az első lépést, a velünk szembe lévők közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas, elénk rúgtatott és kihívóan a gróf felé köpött, de a gróf nyugalomra intett minket. Erre látva itt nem jár sikerrel Báthori, vajda, majd a despota előtt is kiköpött a földre, mikor a szászokhoz ért, az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni e becstelen tettet, üldözőbe vette.

A pataknál utolérte, szikráztak a kardok, ahogy a összecsaptak, lovaik egymás felé rúgtak patáikkal próbálva betörni a másik koponyáját. Egyenlő erők harca zajlott több ezer harcos előtt, aztán a szász egy ügyes fordulattal ellenfele vágása elől elhajolt s lovával hirtelen odaugratott s ellenfele mellkasába döfte kardját. A kontyos lova nyakába omlott s onnan a földre hullott, mint egy zsák, a szász lováról leugorva fejét vette s a véres főt felkapva lóra kapott s felénk vágtatott.

Ebben a pillanatban a szultáni sereg, mint felbolydult méhkas mikor medve zavarja meg fészkén, zúgó hanggal indult meg s egyenesen felénk tartott.

Megszólaltak kürtjeink s támadást vezényeltek!

Lovainkat nem kellett ösztökélni tudták dolgukat s fegyvereinket az ellenség torkának szegezve rohamra indultunk, szinte a mező közepén robbant egymásba a két sereg. Pillanatok alatt őrjöngő tömegek osztották a halált s véres testeken keresztül küzdve hol egyik, hol másik került a másik fölé.

A nap már éppen meghaladta zenitjét mikor a csata kezdődött, s jócskán elhagyta azt mikor az erdélyi sereg lassan hátrálni kezdett, majd a bal szárnyunk is hátrább szorult! E közben mi a lovas akindzsikat felmorzsoltuk s fejvesztve menekülni kezdtek előbb kisebb majd mind nagyobb csapatokban.

A gróf látva a vajda szorult helyzetét az üldözés helyett megállította lendületünket, megfújatta a kürtöket, csak úgy harsogott a „Csatarendbe!s  egyetlen négy soros páncélos csapattá fejlődtünk fel, a huszárok mögöttünk, hogy takarva legyenek a kontyosok elől.

 Nem is erős szorítás volt ez, hanem mészárlás, oszmánoktól tarkállót a mező s csak egy kicsiny lovascsapat közepében a vajdával állta velük a harcot.

Ekkora a szászok s egyéb segédhadaink már menekültek a harcból, csak mi álltuk a sarat.

Fáradtak voltunk, s vértől iszamósak, de tudtuk csak mi menthetjük meg a csatát, gyorsan cselekedtünk.

 A  kopjáinkat előre tartva lépésben majd vágtában indultunk hát, s a gróf  két kardját kezébe kapva, erős hangján „Mátyás királyunkért előre!” megindult egyenest a szorongatott vajda felé.

És lován, mint egy bosszúálló arkangyal vágtatott a riadt oszmánokra, egyenesen a még álló kis magyar had felé vezetve a derék hadat. A huszárok követtek minket, majd leérve a csatamezőre élesen elfordultak, és átvágva magukat a szétrebbenő, s rémülten a menekülés útját kereső Allah fiakon, kaszabolták őket, mint tyúkot a gazdasszony.

Voltak, akik a harc hevében észre sem vették, hogy hátba támadtuk őket, mire feleszméltek volna, már a paradicsomba találták magukat.

Amint az első soraikat letiportuk, számosan menekülőre fogták, s akik nem azokat kardélre hánytuk.

Ekkor egy testes agát vettem észre ki lován igyekezett mi hamarabb elhagyni a számára veszélyessé váló mezőt, Füzér zabláján rántva egyet már utána is fordultam s kopjámat  előre tartva üldöztem. Hamar utolérvén kopjámat a hátába döftem, úgy hogy mellkasa közepén bukkant ki s lováról lefordulva, holtan terült el a földön. A gyeplő szárán rántva egyet lovamat hirtelen megállítottam, mire lovam hátsó lábaira ágaskodott. Ekkor   egy akindzsi támadott rám oldalról, melyet csak úgy tudtam védeni, hogy bal kezemben lévő pajzsomat magam elé fordítva lándzsa szúrását hárítám. A következő pillanatban kardomat előrántva, a második szúrását, kardommal ütöttem el, s lovammal mellé ugratva mellkason szúrtam. Pillanatnyi levegőhöz jutva már a következő ellent kerestem, mikor hirtelen egy nyílvessző fúródott pajzsot fogó kezembe. Oly erősen hogy kezemet hozzászegezte a pajzshoz, a fájdalom belehasított átütött kezembe, s bénítólag hatott egész kezemre. Elzsibbadt karom nem volt képes a pajzsot tartani, kardomat hüvelyébe rejtve, megpróbáltan a nyilat kiszedni, de csak úgy sikerült, hogy eltörvén annak tollas szárát, kezemet húztam le róla. De a zsibbadás nem múlt el, ezért Füzért térdeimmel irányítva kifordítottam a harcból, mely már lassan befejeződőt, győzelmes kiáltásokkal telítve a levegőt.

Megvertük őket, s habár megsérültem az gondoltam, majd ez is beforr, mint a többi, de a sors mást akart. Kezemet bekötve az esti ünneplésen még részt vettem, de bal karomat alig éreztem s kézfejem nem akart akaratomnak engedelmeskedni. 

Másnapra még mindig nem múlt fájdalmam, s a Temesvárra visszavonuló haddal én is visszatértem a gróf székhelyére.

Temesváron egy neves kirurgus, megvizsgálta kezemet s azt mondta többet ezt a kézfejemet nem fogom tudni fogásra használni.  Jobb kezemen már hiányzott egy ujjam, de ez még nem akadályozott a harcban, egy kézzel már bajos lett volna dolgom.

Minthogy ekkor már negyvenedik nyaramat is megértem, s katonaként nem élhettem tovább életem, úgy határoztam magamhoz, veszem, Budán lévő aranyaimat s hazatérek.

Megírtam hát kérvényemet Kinizsi gróf úrnak, hogy zsoldom rendezése mellet, egészségem megromlása miatt engedélyezze haza tértemet, s számomra menlevelet adassék ki, valamint egy ajánlást a Perényi Imre úr felé, hogy a füzéri várban szolgálatot biztosíték számomra.

Következő hónapban ezekkel, az irományokkal tarsolyomban, Budára mentem ahol hiánytalanul megszámolhattam aranyaimat. S hogy az út során bántódása ne essék írást, kaptam róla melyet a kassai bankárnál, beválthattam hazaértem után.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mátyás király halála

 

Az úr 1480. évének tavaszán végre folytattam utamat s Pünkösd ünnepe előtt egy nappal feltűnt szemeim előtt a Füzéri vár! Szívem szaporán vert mellkasomban, s meg kellet állnom, hogy erőmet újra összeszedve folytathassam utamat.

Látod sikerült!” szóltam Füzérhez „Haza értem!

Lelkemben víg nótát járt az öröm, hogy újra az ismerős hegyeket s felhőket látom, a ragyogó nap fényében, mint egy glória alatt láttam a várat s völgyeket.

Mily más volt a levegő illata, még a madarak hangja is szebben szólt, mint bárhol ahol eddig megfordultam, poroszkáló lovamat megállítottam a vashegy alatt folyó Bisó patak partján had igyon kedvére sebesen folyó vizéből, hisz már itthon vagyunk, nem sietünk sehova.

A földeken nem dolgoztak a jobbágyok, hisz pünkösd napja volt, így míg a faluba értem útközben nem találkoztam senkivel.

Vajon él a néném?

Ki a várkapitánya?

Sikerül-e felvétetnem magam strázsának?

Hisz itt vagyok, nem lehet már semmi akadálya, hogy újra itt élhessek!

Mikor délebédhez szólalt, meg a falu harangja, kipányváztam lovamat, a templom melletti kis korcsmánál, s beléptem az ivóba.

A csendes félhomályban, csak néhány jobbágy borozgatott, s egy jobb módúnak tetsző nyakas ember.

Adj isten mindenkinek, jó emberek! – köszöntöttem őket.

Fogadj isten, mi járatban erre felé? – kérdezte a nyúlánk őszes bajszú korcsmáros, hasonlóan köszöntöttek a többiek, volt ki csak kalapját bökte meg.

 Hát biz én meginnák egy kupa bort, ha van valami jó féle kendnek.

Itten csak olyant, mérünk, mert Perényi uram lecsapatná fejemet, ha csaláson kapna – válaszolta, s kezébe kapott egy messzely bort, megtöltve egy fakupát belőle.

 Aztán honnét jött? Ha meg nem sértem kérdésemmel, nem láttam még erre felé. – kérdezte felém nyújtva a kupát.

Messzi földekről, napestig mesélhetnék róla, alkalomadtán szerét ejtjük. De, elébb ha kérdezzek én. Van e kiadó szállás hol éjszakára megpihenhetnék? Ki a kapitány a várban? Aztán egy kis földet is vennék, magamnak, ha van eladásra, jó termő, s néhány barmot is. - kerültem ki a válaszadást, nem akartam ajtóstól rontani a házba.

Itten a szomszédban, lakik a Jenő ki ugyan tót, de jóra való ember, nála talál szállást. Földügyben ott ül a falu bírája, vele kell tárgyalni – mutatott a jobb módúnak látszó emberre.

Köszönöm a bort s a jó tanácsokat – ezzel a kifizettem a boromat s kezet nyújtottam néki – András a becsületes nevem, s királyunkat szolgáltam a hadban, de kezem megsutásodott, így haza tértem.

Balázsnak hínak. – szorította meg kezem - Haza? Hát kinek a fia kegyelmed? Én itten nőttem fel s mindenkit ösmerek, váralján. - nézett rám csodálkozva

Apám nevét nem tudom, anyám szülésemben megholt, néném nevelt a várban, ki szakácsné volt s Ica nevén szólították. Tán csak él még? - kérdeztem.

Hely az Ica, de sokat somfordáltam utána én is, míg legény voltam – mosolyodott el bajsza alatt – szegény megholt, tán öt éve is van annak, a dögfene hozzánk is elért! De mindig emlegetett egy András nevű gyermeket ki egyszer megszökött s húga fia volt. Tán csak nem te vonál az? - derült fel az arca.

Hát biz én, s megtértem ide, hogy most már itten éljem le éltemet. - ezzel még egyszer megszorítva kezét kiléptem a korcsmából.

Takaros kis zsúpfedeles ház állt a kocsma melletti telekrészen, udvarán rend s tisztaság, szinte a várhegy oldalában épült. Hatalmas csűr állt egyik végén mellette istálló s kisebb veteményes kert, melyből kettő is volt. Éppen akkor lépett ki egy éltes korú férfi az istállóból villájával a kezében a csűr felé indulva.

Adj isten gazduram – köszöntöttem.

Fogadj isten – fogadta köszönésem, és elém lépve kezét nyújtva, villájára támaszkodott.

Szállást és étket keresek.

Azt talál nálam mindkettőt, ha erszénye nem üres. – fürkészte tekintettem, s lovamra nézve, folytatta – Katona féle?

Csak voltam, megkacskásodott a kezem. Mátyás királyt szolgáltam, arannyal fizettek ki mikor kiszolgáltam – nyújtottam sérült kezemet felé.

Na ha így van, kerüljék beljebb! De ha jól látom becsületes féle, hát szállást és étket nálam kaphat. – mutatott a ház felé – Klári, szentem gyere már ki!

Rakott szoknyás piros pozsgás asszony lépet ki a konyhából, kezét törlőkendőjébe törölgette kedvesen mosolyogva fordult felém.

Szállást s étket kíván az úr - mutatott felém a gazda - szólítson csak Jenőnek, ha kívánsága van hát asszonyom s legkisebb lányom szolgálatára áll.

Nem kívánok, én más egyebet lemosdanék, az út porától aztán pihennék kissé. Lovamat is ellátnám - ezzel egy aranyat vettem ki erszényemből, s a gazda felé nyújtottam.

Majd a lónak én gondját viselem – vette kezébe a gyeplő szárát, az aranytól mosolygósan – maga csak egyék igyék s pihenjék.

Jöjjön nem rég készült el a tik leves, s van egy kis sztrapacska is hozzá – szólított meg a felesége.

Köszönöm szépen asszonyom, farkas éhes vagyok a-nyeltem egyet a rég nem ízlelt étkek ínycsiklandozó emlékének hatására.

Beléptem a félhomályos konyhába, az ajtóval szemben egy kemence foglalata el helyét, a falakon cserépedények s fatálak sorakoztak szép rendben, innen nyílt jobbra s balra egy-egy helység. Ahogy szemem hozzá szokott a benti világossághoz, szemrevaló menyecskét pillantottam meg a kemence oldalában lévő tűzhelynél serénykedni.

Szép jó napot kisasszonyka - fejfedőmet levéve köszöntöttem.

Ej, te lány, hát üdvözöld az urat – szólt rá az anyja látva hogy kissé zavartan áll ott.

Hagyja csak Klári néném – szóltam gyorsan közbe, s visszafordultam a leány felé - nem akartam zavarba hozni, nézze el nekem botorságom.

Nem történt semmi – szólalt meg végre - s isten hozta mi nálunk.

Fürgén az asztalhoz lépett s egy kendővel törölte le róla a nem látható morzsaszemeket is, kissé közelebb került ezzel hozzám s furcsa érzés mozdult meg bennem. Én kerültem most zavarba, s szórakozottan szorongattam kezemben lévő kalpagom.

Üljék hát le – szólt meg újra – vagy állva kívánja elfogyasztani ebédjét.

Köszönöm – nyögtem ki végre s leültem a hokedlire. 

Mi a csuda van veled András? Úgy viselkedsz, mint egy szégyenlős kisfiú! Van valami ebben a lányban, ez más, mint akikkel ezelőtt dolgom volt, no, nézd, már úgy gondolok máris rá mintha a szeretőm lenne. Na, csak lassan a testtel, az is lehet, hogy már párja van, vagy gyerekei, bár nem láttam az udvaron egy purdét sem. Hátha még hajadon? De lehet, hogy neki ilyen nem is jutót eszébe rólam?

E sebes gondolatok közben, melegen gőzölgő tányérban már elém is tett abból a jó fajta Füzéri tik levesből, oromban hosszan ízleltem illatát. Hány éve éreztem ezt az illatot utoljára? Aztán a fakanalat kezembe véve lassan szájamba vettem az első falatot, mi mennyei íz! Mintha több évet repültem volna a múltban s újra gyermek lettem volna, hányszor ültem ki a várfokra kezemben egy tányér friss tik levessel s ábrándoztam a jövőmről, melynek egy része már a múlt.

az életem egy része hozta vissza, drága néném – bókoltam a kemence mellé lehuppanó gazdasszonynak.

Ne bolondozzék vélem - legyintette egyet – bizton főz ily jó félét kelmed asszonya is.

Nincs nékem asszonyom se családom – csúszót le egy újabb falat torkomon – katonának erre nincs ideje!

Hát katonaként szolgált – csillant meg szeme lányának.

Sok hadjáratban vettem részt – kelt remény szívemben látva érdeklődését – megjártam, Erdély országot, cseh s bosnyák földet, ott voltam hol a királyom harcolt.

S mi szél hozta erre? - lépett be a gazda – Lovát kipányváztam a kert végébe ott talál friss füvet.

Az akaratom vagy a sors nem tudom, itt születtem s ide akartam visszatérni.

Hát akkor szerencsés ember, – summázta Jenő gazda – kevés embernek sikerül elérnie éltében mit szeretne.

S a királyt látta? - kérdezte most már láthatóan kíváncsivá tett leányzó.

Már hogy ne látta volna – dorgálta meg apja – nincs jobb dolgod, mint itten sertepertélni!

Láttam bizony, még szólt is hozzánk! - válaszoltam kérdésére ügyet sem vettettem apja ura közbevetésére.

Na, csak egyék sztrapacskát is a lányom készítette -   tette  elém a teli tálat a gazdasszony.

Köszönöm néném, már ha meg nem sértem így szólítanám – nyaltam meg a kanalam, s bőséggel szedtem a vajtól zsírosan csillogó tésztából.

Szaladj, csak lányom hozd fel a pincéből egy kancsó bort, bizton megszomjazott a vitéz uram – intett a lánya felé Jenő gazda.

Máris édesapám, csak kiöblítem a kútkánál. - lépett ki a konyhából.

Gyorsan eltelt az idő így beszélgetve s gyomromban a bor s a finom ételek összekeveredvén követelni kezdte a jussát, hogy pihenéssel segítsem munkáját. Megköszöntem a finom ételt s a gazdától engedelmet kérve leánya nyomában beléptem a konyha melletti vendégszobába hogy álomra hajtsam fejem.

megköszönném, ha jó két óra múltán felébresztene – vettem le a csizmám, miközben ő a párnát igazította meg az ágyon.

Ahogy kívánja – majd megfordulva a szemembe nézett s forróság szaladt végig lábamtól a fejemig ettől a szempártól.

Kék szeme volt, ragyogó kék, mint nyári napon a felhőtlen égbolt, pajkosan csillogott, s szája szegletében hamiskás mosollyal, kezével megigazgatta a barna derekáig érő haját, melyben színes szalagok futották útjukat a hajfonat végén lévő masni felé.

Holnap pünkösdi mulatság lesz a papkertben – jegyezte meg – kend is kijön?

Ha úgy kívánja ott a helyem – vettem bátrabbra a beszédet.

Ott lesz a falu apraja nagyja, hátha talál, valakit ki régről ismer – tért ki a válasz elől.

Ott leszek – dűltem el a megvetett ágyon csak úgy ruhástul, s karomat fejem alá téve szememet lehunytam – már ha megtudom a nevét annak ki meghívott.

Katalin a nevem – s azzal szinte kiszaladt a szobámból.

A leány ugyan kimet a szobából, de míg az álom győzött felettem körülötte forogtak gondolataim.

Könnyed érintésre ébredtem s abba a csodálatosan kék szempárba néztem bele mely álmomban is kísértett, látva ébredésemet felegyenesedett s ruháját lesimítva közölte velem.

Estebédbe hajlik lassan az idő.

Köszönöm -nyújtoztam egyet – szeretnék elmenni a vízimalomhoz, ha még meg van?

Meg van, ha megnézte estére nyulat sütöttem, zsámiskával.

Igyekszem időben itt lenni. Még szokás a májusfa állítás a hajadonok háza elé pünkösd napján?

Csak annak kinek udvarlója akad – pirult el.

Akkor gondolom a legények sorban állnak házuk előtt.

Mulyák ám a legények, inkább a korcsmában ütik el az időt!

Hát magácskának nincs udvarlója?

Fiatal vagyok én még arra, meg aztán apám sem enged akárkit a házunkba. De mennem kell, mielőtt anyám rám szól, az asztalon talál egy kis friss vizet s túrós lepényt, ha éhes lenne. - lépett ki a szobácskából.

Hát akkor van esély komám, gondoltam magamban s serényen felkeltem, beharaptam a lepényből leöblítettem a friss kúti vízzel, s kiléptem a házból.

A nap még uralta az égboltot, bár lassan ereszkedni kezdet a Vashegy mögé arany fénybe borítva a várhegyen emelkedő várat. Gyalogosan indultam el a patak felé, s követne annak folyását elértem a malomhoz, a tó partján leültem s figyeltem a lemenő nap utolsó fényeiben fürdőző halakat, s récéket, libákat amint lassan szelték a víz felszínét.

A malomban sem dolgoztak, a csorgót lezárva találtam, most a víz nem forgatta a hatalmas kereket, hanem a patak mederben csordogált a gátrészen lévő kifolyón keresztül. Innen nézve a vár uralta a földeket, s nem láttam rajta különösebb változásokat, mintha az idő megállt volna. Eszembe jutott az a nap mikor elsurrantam a mise alatt ide a malomhoz, s a sasokat kémlelni a hegyekbe.

Hány sasfióka nőtt fel azóta hogy elhagytam e tájat?

Lassan besötétedett így felkerekedtem s a kocsma felé vettem az irányt, néhány házban gyertyafény mellett vacsorázó családokat láttam, s acsarkodó ebek kísérték utamat.

Ami szembetűnő volt kevesebb szegényházat láttam, mint gyerekkoromban, az emberek is mintha vidámabbak lennének, s sok helyen hallottam a tót szavakat. A kocsmából halk nótaszó hallatszott ki, muzsikos cigányok nyekergették hangszerszámaikat.

Jó estét vitéz uram – köszöntött Balázs a kocsmáros.

Magának is korcsmáros uram – léptem a söntéshez – van e még abból a jó borából?

Tessék – tette elém a kupa bort – hallom sikerült elszállásolni magát.

Köszönöm a jó tanácsot – töröltem meg bajszom a borital után- szívesen fogadtak, s pár napra meg is szállok náluk.

Azt mondta a Jenő szomszéd katona volt kelmed a királynál, hát milyen ember, ami királyunk?

Vitézebb, mint bármelyik ki eddig uralkodott a magyarok felett, s ha kezem bírta volna, sosem hagyom el!

Valóban aranyból van a palotája? - szólalt meg az egyik asztalnál csendben iddogálók egyike.

Akár abból is lehetne – nevettem el magam – de számára a katona virtus többet ér minden aranynál. Velünk aludt a fagyott földön, s ha megsebesült valamelyikünk, hát sebét is ellátta, katonái a halálba is követnék!

Az urak mégis lázadoznak ellene!

Mert féltik hatalmukat, s aranyaikat – magyaráztam – nála nem az számít kinek a fia borja, vagy hanem mit tudsz. Sok nemest lecsukatott és helyükre olyanok kerültek kik szegény sorból emelkedtek fel.

Perényi urunk is ellene fordult már, s újra mellé állt- jegyezte meg a délután már látott nyakas ember ki a falu bírája volt.

Mátyás király nem csak büntetni tud, hanem megbocsátani is. Az udvarban az ármánykodás mindig is sorsokat döntött el, s a királynak hű hívek kellenek, hogy hatalma erős legyen.

De nincs fia ki a trónt s vele az országot örökölje.

Fia van, igaz nem királyi vér, de mégis a fia, Corvin Jánosnak hívják a király apja után. Ám a  királyné fiatal majd szül neki igazi trónörököst!

Meséljen kend arról milyen harcokban vett részt?

Így elmeséltem nekik néhányat a számtalan csatából mikben részt vettem, s már késő éjszaka volt mikor szállásomra indultam. A szobámba belépve az asztalon kendővel letakarva várt a sült s kenyér egy kancsó borral, minthogy a sok beszédtől, megéheztem hamar befaltam pár falatot, aztán nyugovóra tértem.

Másnap korán reggel kéltem, s az esti maradékot elfogyasztva, díszes ruhámat vettem elő melyet még Budán vásároltam, s kiléptem szobámból ahol házigazdáim épp készülődtek.

Pálinkás jó reggelt gazduram – köszöntöttem őket.

Magának is vitéz uram – parolázott velem a gazda – szent misére megyünk velünk tart?

Rám fér isten segedelme, ha megengedik magukkal tartok.

Hát akkor induljunk, mert már fertály órája is elmúlt a második harangszó.

Így együtt mentünk a templom felé, mely a kis korcsma mellett állt, a kis utcát ellepte a  falu népe, családosan sietettek  a misére. Katalin ragyogó arca s díszes viselete kiemelte fiatalos szépségével a többi leányzó közül, az emberek lopva kíváncsian figyeltek minket mikor a beléptünk a templomba.

Én a templom hátsó részében álltam, meg míg Jenő gazda s családja egészen előre ment, alig értek helyükre megszólalt a harang s a szentmise elkezdődött. Latin szertartás szerint zajlott a szent mise, magamban csendesen imádkozva egykori bajtársaimért is imádkoztam, s hálát adtam az úrnak hogy eddig mellettem állt. Egészen a szent mise végéig magamba zárkózva álltam, csak mikor az atya befejezve a szentmisét, latinról magyarra váltva szavait szólalt meg, enyhe bizsergést éreztem a tarkómban.

Mintha ismerném e hangot!

De nem mégis csak a képzeletem csalt meg, pedig mintha Ábel hangját hallottam volna az előbb! Mit keresne ő itt, igaz a barátoknál váltak el útjaink, de azt mondta deák lesz nem pap.

Közben az atya elmondta az elbocsátó imát immár újra latinul s kilépet a sekrestyébe, a falubeliek pedig lassan elhagyták a templomot így én is kiléptem a ragyogó napfényben pompázó cintérre.

Mise után a férfiak a korcsma felé vették az irányt, az asszonyok s gyermekeik pediglen a haza tartó utat választották, így hát én is betértem az ivóba.

Hamar megtelt az ivó s kisebb társaságokban folyt a beszélgetés a várható termésről, az állatok szaporulatáról s az országban folyó eseményekről. Az hamar kiderült, hogy mióta Mátyás hatalma megszilárdult s a huszitákat sikeresen beolvasztotta a seregébe, a felvidéken fejlődésnek indultak a települések. Kassa még nagyobb város lett, s a bányavidékek szép haszonnal  termelték az aranyat ezüstöt a Budai kincstárnak. Néhány aszályos év kivételével bő termést hoztak a földek is, s az urak sem hánytorgatták feleslegesen a pórnépet.

Beszélgetés közben oda keveredtem a falu bíróhoz, s megkínálva egy korsó itallal beszédbe elegyedtem vele.

Ha meg nem sérteném bíró uramat – kezdtem bele mondandómban – fogadjon el tőlem egy korsó jó fajta bort.

Már hogy sértene meg véle – vette el kezemből a korsót – magyar ember bort iszik s nem vizet, azt igyon a szamár!

Hát ebben van igazság – nevettem vele én is.

Hallom strázsa akar lenni a várban?

Minthogy egész életemben katona voltam, így máshoz nem értek. Kezem is kacska nehezen tudnék földet művelni, strázsának még így is jó lennék.

Ha gondolja a provisor jó cimborám, szívesen beajánlom.

Hát, ha nem is erre szerettem volna megkérni, de szívesen veszem segedelmét. - tettem le korsómat – Ami engemet érdekel az a letelepedés, szükségem lenne egy kis házra, s telekre hol élhetnék, na meg, ha asszonyt is találnék, hát az aprónépet is fel kellene nevelnem valahol.

A malomtól nem messze van egy üresen álló ház, két éve hogy meghalt ki benne élt. Kissé ugyan már romos, de télire lakhatóvá lehet tenni.

Gondolom ára is van?

Hát abban a provisorral kell egyezkedni, minthogy Perényi urunk jussa a föld s a ház. Előző lakóit ő telepítette be a pestis után Terebes mellől.

Köszönöm szíves segedelmét, alkalom adtán meghálálom – nyújtottam kezem parolára.

Szívesen segítettem, s a bírói házban bármikor megtalál, ha szüksége van valamire – fogadta el köszönésem.

Mint hogy mára nem terveztem, hogy a várba felmegyek, hát visszasétáltam szállásomra, s kimentem a kert végében legelésző lovamhoz, hogy kilovagoljak a hegyekbe. Csak úgy szőrén ültem meg lovamat s kilovagoltam vele a perecsegi forráshoz, s hagytam igyék kedvére a hűs vízből, majd én is megtöltöttem kulacsom s felpattanva rá a Szőlő hegy felé fordítottam fejét. Végig lovagoltam a hegyeken s völgyeken még az ebédről is elfelejtkeztem, egész délutánba hajlott már az idő mikor eszembe jutott mit is mondott Katalin, a papkerti ünnepségről. Megfordítottam hát lovam fejét és vágtára fogtam, nehogy lekéssek a mulatságról.

Visszaérve lovamat kikötöttem, s friss vízzel megitattam, majd beléptem a házba ahol nem találtam senkit, szobámban megint csak ki volt készítve az étek s hamar ráébredtem, hogy éhes vagyok hát pár falatot juttattam éhes testemnek.

Aztán izzadt ingemet szárazra cseréltem, s neki indultam a papkertnek, hol nagyban tartott mulatság, a legények s lányoknak a cigányok húzták a talpalávalót s az idősebbek is be-beszálltak a táncoló fiatalok közé. Sok országban láttam mulatozó népeket, de mind közül a magyar melynek vérében van a nótaszó s tánc.

Katalin is ott volt, egy termetes legénnyel ropta s arca ragyogót a lemenő napfényében amint pörgette a párja. Szívemben szorító érzést éreztem, tán mégis van babája, de ekkor észrevett engem s szeme villanásából láttam örömét, hogy itt lát. Néhány minutum múlva a zenészek pihenőt tartottak így szerét ejtettem annak, hogy közelébe kerüljek, éppen leány pajtásaival, fejüket összedugva valamin hangosan kacagtak. Mikor megláttak hirtelen elcsendesedtek s szemükben kíváncsi érdeklődéssel néztek rám.

Ha meg nem sérteném önöket, elrabolnám Katalint amennyiben a következő táncot nekem adja!

Azt hittem már el sem jön? - nézett a szemembe azokkal a gyönyörű kék szemeivel.

Ígértem hát itt vagyok – mosolyodtam el - de látom barátos női már el is szaladtak.

Nagyobb a híre kendnek, mint a királynak – mosolygót ős is – de ahogy látom a zenészek már készülődnek, kezdődik a tánc.

Kezemet nyújtottam felé és a tánctérnek kijelölt részhez vezettem, milyen puha s bársonyos volt a keze, pediglen dolgozott vele a földeken, nem puha selyemruhában volt mégis szebb volt számomra, mint egy királyleány!

Azt szerettem volna, ha soha sem ér végett ez a pillanat, s míg táncoltunk csak őt láttam, nem éreztem az idő múlását s észre sem vettem, hogy tüzeket gyújtanak ezek fényében, mint ha egy angyallal táncoltam volna.

És ugyanezt láttam a szemében, éreztem vonzalmam nem egy magányos lovagé, hanem viszonzásra talált s mikor a zene elhallgatott kék a kézben hagytuk el a táncporondot, egymás mellé ültünk le az egyik tűzhöz s halkan beszélgettünk.

Valamikor éjféltájban már csak a halványan pislákoló tüzek fénye világította meg a teret, s az idősebbek már, mint nyugovóra tértek, mi még mindig ültünk s beszélgettünk. Aztán már csak ketten maradtunk, s ekkor Katalin feje a vállamon pihent úgy hallgatta a messzi országokról szóló történeteimet.

haza kéne mennünk, hogy apja urát meg ne sértsem – tértem észhez.

Jaj, bizony még anyám is megráncigálja a hajamat – kapott a fejéhez.

Katalin lenne a feleségem, ha apja ura áldását adja? - fogtam meg két kicsi kezét.

Drága András, még egy év mire eladósorba kerülök, ha addig türelemmel vár, akkor felesége leszek! - bújt a mellkasomhoz.

Életem legboldogabb percét szerezte nekem, drága Katinkám – csókoltam meg selymes haját. 

 Kézen fogva mentünk haza s az ajtajukban csendben elváltunk, mindketten szobánkba mentünk, sokáig nem aludtam el, eszemben sebesen forogtak a gondolatok.

Ez lenne hát a szerelem miről annyit hallottam, de sosem érintett meg egészen a tegnapi napig,  holnap beszélnem kel apjával s mi hamarabb meg vennem a kis lakot a pataknál mit a bíró ajánlott. Jövőre kicsinosítom, s ha a várba felvétetnek strázsának hát a megélhetésre sem lesz gondom, az aranyaim mik Kassán vannak még egy két jószágra is futja.

Hát így másnap a várba vezetett első utam s miután ott szerencsésen elintéztem mindent a provisor levelet fogalmazott Perényi úrnak a szolgálat s a kis ház ügyében. Majd a bírót kerestem meg kivel elmentünk a kis házhoz, alaposan megszemléltem s a bíró papirost állított ki a szükséges faanyag s kő szállításáról.

Már vecserához szólt a harang mire visszatértem szállásomra, s Jenő uram ki nem sokkal előbb ért haza a földekről az asztalnál találtam.

Merre járt, hogy egész nap nem láttuk? - Kérdezte felesége.

A provisornál, ki felvett a strázsákhoz, míg Perényi úr levélben meg nem erősíti, s megnéztem egy lakott hol szeretnék letelepedni – ültem a gazda mellé az asztalhoz.

Hát nem jó Kendnek mi nálunk? - nézett rám Jenő gazda.

De hogy nem jó, s ha már itt tartunk, engedje meg kedves bátyám uram, ha meg nem sértem e szólítással. – fordultam felé, ki igenlően bólintott kérdésemre – Kedves lányuk Katinka igen csak kedvemre való s néha nap szeretnék beszélgetni véle, ha megengedi?

Ha leányomnak nincs kifogása én nem bánom, de csak módjával, nem szeretném, ha a falubeliek megszólnák tisztességes házamat.

Nem fog bennem csalódni!

Egyék hát kedves András – tette elém egy tálban az étel Klári néném – finom dödölle, lekvárral van megtöltve. 

Ha így folytatja kedves néném – vettem elő késemet – még a végén eltunyulok, ennyi finom étket rég nem ettem.

Egyék csak kedvére - mosolyodott el – aztán ha valami finomat akar, bátran szóljon ám!

Te anyjuk hozz egy kis borovicskát is András fiamnak – veregetett vállon Jenő bátyám.

Így hát az első lépést megtettem a felé hogy végérvényesen belopjam a szívükbe magam, este pediglen Katinkával sokat beszélgettünk eljövendő életünkről.

Következő vasárnap ismét elkísértem a családot a szent misére, s csendben imádkoztam, mikor a már említett magyar résznél újra azt az ismerős hangot véltem felfedezni. Mikor kiléptünk a templomból s a korcsma felé vettük az irányt, igencsak furdalta már a kíváncsiság oldalam kinek ilyen a hangja.

Apám uram, ki az, aki celebrálta a szent misét? – kérdeztem, mint hogy csak az atya hangja lehetett.

Pár éve került ide valahonnan a felvidékről az atya, talán tót vagy lengyel. Senki nem tudja, magának való ember.

Holnap megkeresem, gyóntasson meg – határoztam el magam.

Ahogy jónak látod fiam, de miért érdekel ennyire?

Magam sem tudom, de emlékeztet valakire – zártam le a beszélgetést.

Délután Katinkával kilovagoltunk Füzér nyergében a Bodó rétre s miután kipányváztuk, a virágos réten leheveredtünk a fűbe s figyeltük az égen lassan úszó fellegeket s meséltem neki újra a messzi tájakról, Fürjes uramról, Dugovics Tituszról, Janóról, Goszpodi uramról, Vidics uramról kik barátaim voltak s már nem élnek. Meséltem azokról kik nem ismerhették a szerelmet mely megtalált engemet, s azokról az álmaikról melyekről ők meséltek nekem éjszakai őrségeinkben.

Észre sem vettük, hogy az ég lassan beborult, s hirtelen dördülése figyelmeztetett minket mindjárt kitör a vihar! Hamarjában összekaptuk magunkat s nyeregbe szállva indultunk hazafele, de már elkéstünk, alaposan bőrig áztunk, s Katinkám fázósan, de boldogan bújt hozzám, hogy menedéket találjon a hideg zápor elől. Haza érve a melegen doromboló kemence padkára bújtunk s szülei is hozzánk telepedtek, úgy mulattuk beszélgetéssel az időt. Megtudtam, hogy a nem messze lévő Biste faluból költözött ide a család a pestis járvány után, s hamar megszerették az itteni életet.

Másnap felkerestem az atyát a paplakban, hogy gyóntasson meg, belépve a kapun a szakácsnéba botlottam ki eligazított, hogy az atya a szobájában imádkozik, de nyugodtam zörgessek be nála.

Dicsértessék az úristen atyám – léptem be mikor kiszólt.

Áldassék az úr neve, lépj beljebb fiam – invitált beljebb – mi járatban vagy.

Gyónni szeretnék atyám, sok a bűnöm s régóta nem tettem eleget a gyónási kötelezettségemnek – újra éreztem azt a furcsa bizsergés ettől a hangtól testemben.

Hallottam már rólad, mondják harcoltál király urunkkal?

Igen atyám, gyermekként kerültem a hadba, s sokszor öltem, de nem csak ezt kell meggyónnom.

Gyere hát velem fiam, menjünk át a templomba.

Ezzel kiléptünk a szobából s csendben átsétáltunk a templomba, miközben előttem lépdelt figyeltem mozgását s lassan egy emlék kezdet előbújni a rég rejtező zugából.

A sekrestyében felvette stóláját, s belépet a gyóntatószékbe, én letérdeltem a túloldalon s mikor keresztet vettet én is így tettem.

Az atya a fiú s a szent lélek nevében – kezdte el a gyóntatást – milyen bűneid lettek mióta nem járultál isten színe elé.

Sokszor vétettem isten ellen mikor embertársaim életét kioltottam a harcban, de legnagyobb bűnöm az, hogy Ábel testvéremet elhagytam s máig nem találtam meg. Pediglen erős esküvéssel fogadtam, hogy soha el nem hagyom, s ha éltemben rá nem találok, hát isten átka sújtson s lelkem a pokol tűzében senyvedjen, míg a feltámadás el nem jön. Hát ez az én nagy bűnöm atyám s tudom, ez alól még isten sem tud feloldani.

Fiam isten hatalmas s ő mindenkit feloldhat bűnei alól, de talán istenre nincs is szükség hisz én is segítségedre lehetek.

Hogyan atyám?

Mikor Kassán a ferencesek mellet szolgáltam, hallottam egy Ábel nevezetű testvérről ki sokat emlegette pajtását kivel együtt szolgált Perényi urunk hadában. Aztán ez a barát messze délvidékre került, s elszakadtak egymástól, de ő mindig szeretettel beszélt róla a testvéreknek.

S hol találom most Ábelt – szakítottam félbe.

Néz magadba s megtalálod – hirtelen remegővé vált hangja – nem ismersz meg András?

Te lennél az Ábel? A hang melyet hallottam a mise alatt a járás mikor idejöttünk, mind emlékeztetett valamire a múltamból, de nem hittem volna, hogy te lennél!

Pedig én vagyok, mikor elváltak útjaink a papi életet választottam, s mikor lehetőségem lett ide helyeztettem magam. Bíztam istenben, s hogy haza vezérel tégedet, én is itt akartam lenni akkor.

Hogy lehettem ilyen vak, hogy azonnást nem ismertelek meg?

Ne hibáztasd magad, az idő elszállt felettünk, inkább adjunk hálát istennek, hogy újra együtt lehetünk. És most feloldozlak isten nevében bűneid alól, térj hát meg békével s lelkedben költözzék be isten fénye és az ő fiának szeretete. Az atya a fiú és a szentlélek nevében Ámen.

Köszönöm istennek, hogy visszavezérelt hozzád, és remélem, többé nem kell elválnunk egymástól.

Gyere, velem imádkozzunk együtt istenhez, szerencsés hazatérted miatt – ölelt magához kilépve a gyóntatószékből, s az oltár előtt együtt térdeltünk le s halk hangon együtt mondtuk el az imádságot.

Az nap egészen sötétedésig beszélgettünk, s mikor végre haza indulta, hát az udvaron Katinkába botlottam, ki éppen a sajtárral a kezében lépett ki az istállóból.

Látom azért kérte apámuramat, hogy találkozhassunk, hogy egész nap ne lássam kendet?

Drága szerelmetes tubicám, hát emlékszel arra mikor Ábelről meséltem neked?

Már hogy ne emlékeznék – lépett elém s a sajtárt letéve szerelmetes pillantását rám vetette.

Na, hát kicsi galambon – kaptam az ölembe s megszorongattam karcsú derekát – itt van! Itt él a faluban, ő az atya!

Viccel velem? - villantotta rám hófehér fogait.

Nem én! Most jövök tőle, s azért nem láttál, mert vele voltam egész álló nap – csókoltam meg a száját, ki nem ellenkezett, hanem belesimult karomban s hosszan visszacsókolt.

Akkor most már vélem is foglalkozik kissé? - szakította meg csókját.

Hát nem azt teszem?

Így alakult, hogy nem csak a szerelmet, hanem a barátom is megtaláltam, hamar repült az idő s hamarosan megkaptam az engedélyt a kis portára. Ha nem szolgáltam hát ottan töltöttem időm nagy részét, csinosítgattam s ebben segítségemre volt Ábel s Katinkám is, pár hét múlva már ott is laktam.

A következő évben amint apámuram áldását adta rá feleségül vettem Katinkámat s Ábel barátom adta az isteni áldást hozzá. Nem volt fényes királyi menyegző, de a falu apraja nagyja ottan tolongott a templomnál, s virágesőt szórtak ránk lánypajtásai mikor kiléptünk. Katinkám ragyogott, mint a nyári égbolt a zápor után, egyszerű fehér ruhát viselt mit a Kassai vásárban vásároltam néki, mégis álombéli tündérnek tűn.

Apám uram egy egész ökröt húzatott nyársra, s boros hordóit is alaposan kiürítette, vígan mulattunk egész hajnal hasadtig.

Boldog házasemberként éltem éltemet, s drága kicsi feleségem sorban Liliomnak, Fanninak, adott életet kik bearanyozták minden napjaimat.

Távol a világtól s annak harcaitól teltek az évek, s néha ha Kassán jártam ügyeimet intézni, hallottam csak a nagy világi dolgokról. A pénzügyeim is jól alakultak, a kassai pénzember ügyesen forgatta aranyaimat, s némi haszonnal kecsegtető ügylet után már módos embernek mondhattam magam.

Az úr 1487. évében elbocsátásomat kértem a szolgálat alól, s kitanultam a kereskedés fortélyait. Hamarosan én vásároltam fel a váraljai uradalom gyapjú termésének egy részét s szállíttattam a Kassai vásárra. Egyik szokásos utam alkalmával, miközben borozgatás mellett a gyapjú áráról vitatkoztunk, szóba került Mátyás király.

Azt mondják nagy beteg a király, egy stájer kereskedő ki nem rég jött meg Itáliából, hozta e hírt – mondta vendég látom.

Az nem jó, nélküle mi lesz a királysággal, törvényes fia még nincs, s Corvin Jánost az urak s felesége Beatrix sem akarja a trónon látni.

Pedig mikor 1485-ben elfoglalta Bécset mindenki neki hódolt, s a szultánnal kötött béke is az ország javát szolgálta.

Talán épp ezért akarják halála után megszerezni a trónt, hogy az ország kincseire rátegyék a kezüket!

Akkor annak rossz vége lesz, megint a pusztítás és romlás jön az országra.

Sajnos Corvin János nem hasonlít fenséges apjára, inkább osztrák anyja vérét örökölte, Beatrix pedig nem tudod még egy lány gyermeket sem szülni királyunknak!

Gondolod, ha legalább  leánya lenne, az segítene az országon?

Ha sikerült volna jól férjhez adni, akkor igen. A szomszéd királyok mindig is arra vártak s várnak, hogy Mátyás urunk utód nélkül haljon el.

Talán ha a pápa tanácsára hallgat s megbékél Frigyessel másképp is alakulhatott volna.

Lehet, de ne felejtsük el, a pápa nem segítette abban, hogy Dzsem herceget, ki Bajezid szultán ellen segítségére lehetett volna, a harcban kiadják számára a keresztes lovagok.

De Frigyes sem adta meg a béke fejében kialkudott sarcot, így jogosan támadta meg a király s foglalta el Ausztria s Stájer országokat – helyeselt vendég látom.

Sajnos én már vén és gyenge vagyok a harchoz, de szeretnék vele együtt menetelni s harcolni! - sóhajtottam egy nagyot.

Drága barátom én a harchoz nem értek, de azt tudom mióta király lett magyar földön ilyen békében utoljára István király alatt éltek az emberek.

    Gyakran fojt így a beszélgetés és mikor az úr 1490. évében bekövetkezett az, amire mindenki számított jó ideje, mégis villámcsapásként sepert végi az országon.

A király az év elején Bécsbe vitette magát, minthogy betegsége miatt néha járni sem tudod, s mikor Szent György havában virágvasárnapi ünnepségen részt vett onnan megtérve, hirtelen rosszul lett s két napra rá a hatalmas uralkodó kiszenvedett.

Füzérváraljai otthonomban tartózkodtam épen mikor Ábel barátom lépett be hajlékomba s arcán láttam valami nagy baj történt. Katinkám épp harmadik gyermekünket hordozta szíve alatt s a hidegre fordult idő miatt a kemence mellett üldögélve beszélgettünk. Két kisebb gyermekem a belső szobában Katinkám anyjával énekeket tanultak, hogy a születendő kistestvért majd azzal altassák el.

Mi a baj Ábel, mi ez a nagy harangozás?

Baj van, méghozzá nagy meghalt Mátyás király! Mi lesz vélünk szegény magyarokkal?

Hát mégis megtörtént! -  szomorodtam el – Azt hittem én előbb megyek el, mint ő! Láttam apját a nagy hadvezért, testvérét Lászlót, ki vezérségre termet s őt magát kiből király lett, és már nincsenek!

És a fia menekül mostoha anyja összefogott az urakkal, kiket királyunk emelt fel a porból s ellene fordultak. Azt mondja a provisor, ki a lovas futártól az üzenetet vette, még csata is volt Kinizsi Pál legyőzte királya fiát s kincseit elrabolta.

Még ő is ellene fordult, hány csatában harcoltak együtt, hányszor mentette meg életét, nincs igazság a földön!

Ne bánkódjék szívem lelke világa, itt biztonságban vagyunk az urak velünk nem törődnek.

Már hogyne bánkódnék, hát gondolod rend lesz az országban? - futott ráncba homlokom – Hollós Mátyás megfékezte az urakat, de kifogja most már erős kézzel őket? Beatrix, tán, hisz ő csak egy asszony ki nem is magyar.

Igazad van Andris – értett velem egyet Ábel – nem lesz ő sokáig itt királyné! Amint az urak tudják, hát kipenderítik az országból vissza a Nápolyi királyságba.

De mibe is halt meg a király? - szegeztem neki a kérdést.

Azt mondják szélütést kapott – tárta szét kezeit – de azt mondják a királyné tett kárt benne mérgezett fügével!

Mi érdeke lett volna ilyen gazságra – csaptam az asztalra.

Jaj, ne olyan hevesen egészen megijedt a kincsem a szívem alatt – tette kezét domborodó hasára Katikám.

Ne félj kincsem – simogattam meg én is kedves terhét – ha fiú lesz, hát Mátyásnak fogom nevezni királyunk tiszteletére!

Nekem mennem kell, estére gyászmisét tartunk, királyunk emlékére még rendbe kell tennem a templomot – állt fel Ábel.

Veled megyek én is – emelkedtem fel én is a padkáról.

Isten áldjon meg minket, s vigyázza léptünket – köszönt el feleségemtől – látom közel a gyermekáldás.

Hát bizony bármely nap itt lehet – mosolyodott el feleségem.

Együtt hamar feldíszítettük a templomot s haza siettem elő vettem a ládából egykori katona ruhámat, mely szerencsére még illett rám és fekete szalagot kötöttem karomra gyászom jeléül.

A szent mise alatt visszaszaladtam az időben s felelevenedett előttem, azaz idő mikor először találkoztam királyommal s az a sok csata ahol a seregében harcoltam. Jajce, Bosnyákország, Csehország, Moldovai hadjárat, Szabács, mily dicső idők voltak s mily fekete jövő vár reánk nélküle!

Ő most már együtt van vitéz apjával s testvérével Lászlóval, mi nem adatott még életükben, hogy csendben borozva üldögéljenek s beszélgessenek most már örökké tart, míg el nem jön a feltámadás.

Sírtam s sirattam a rég múlt időket, s azokat is sirattam kik nem láthatták e nagy kor nagy királyát, kik nem élhettek uralma alatt!

Mi lesz a holnappal? Nem tudom, az én időm is véges, de gyermekim úgy lesznek nevelve, hogy tudják ki volt Mátyás s mit tett e nemzetért!

Egész éjszaka a templomba maradtan s csendes virrasztással vettem végső búcsút királyomtól!

Reggel haza tértem s fáradtan lefeküdtem csak úgy ruhástul, sikoltásra ébredtem s kiugorva az ágyból szaladtam ki a szobából, hol anyósom állt kezében tiszta gyolccsal ép a másik szobába indult.

Elkezdődött!

Katinkám jól van? - szaladt ki a csipa a szememből.

Ne féltsed, erős asszony, mint az anyja, a bába már itt van kora reggel óta a gyerekeket elvittem Veronkához ottan jó helyen lesznek.

Hát akkor én kint leszek s várok!

Csak légy nyugton fiam jó kezekben vannak.

Kimentem az udvarra s bár lett volna mit tennem, de gondolataim nem engedtek munkámra figyelni, mindig visszatértek feleségemhez, ha néha hallottam hangját hát riadtam siettem az ajtó elé. Nem tudom mennyi idő telt el mikor hirtelen soká tartott már a csend s féltem valami baj történt, majd Katinkám sikoltott s rögtön utána gyerek sírás hallatszott.

Rohantam befelé s az ajtóban anyósomba botlottam ki éppen kilépett a szobából, kérdő tekintetemre tekintetével válaszolt, sugárzó boldogság volt rajta.

Bemehetsz édes fiam – s megcsókolt két oldalról fiad született!

Az isten tartsa meg magát soká kedves édesanyám – öleltem magamhoz s pörgettem meg magam körül.

El ne ejts te bolondos – sikkantott fel – inkább szaladj be hozzájuk.

Észbe kapva gyorsan eleresztettem, s óvatosan benyitottam a szobába, Katinkám csapzottan pihegett a hatalmas kerevetes ágyban s mellén mohón keresve anyja emlőjét feküdt fiam. A bába a sarokban lévő edényben mosta tisztára kezét, s jöttömre feltekintve rám mosolyodott, s csendben kilépett a szobából.

Drága szerelmetes Katinkám – léptem az ágyhoz s feléjük hajoltam, hogy megcsókoljam mindkettőjüket.

Fiad lett én jó uram – nézett rám bágyadtan, csak szemében fénylett a boldogság.

Csak pihenjél – csókoltam meg száját – majd én gondotokat viselem.

Nézze, hogy szopik – simogatta meg a kisded hátát - erős, mint a bivaly!

Az ám, már haja is milyen dús! Mint megígértem Mátyás lészen a neve királyunk emlékére – csókoltam meg a fiam homlokát – de most hagyom pihenni kedvesem.

Felegyenesedtem az ágy mellől, minthogy anyósom s a bába jött vissza, hogy mindent szépen elrendezzenek körülöttük, én pedig elmentem Ábel barátomhoz, hogy meg vigyem a jó hírt.

Erős fiú lett Mátyás még nem volt egy éves s már egyedül járt, beszédet is hamar kitanulta, s ha kilovagoltunk szokásos vasárnapi sétánkra hát hangosan visongva adta tudtul tetszését. Hat éves múlt mikor egy fakardot készítettem neki s az udvaron játszva úgy forgatta mintha igazi harcos lett volna, szívem mélyén örültem ebbéli ügyességének, de szerettem volna, sok mindenre megtanítani mielőtt elköltözöm ebből az árnyékvilágból.

Az országban ugyanis káosz uralkodott, a hatalmas főurak négy részre szakadtak, voltak, akik Corvin Jánost pártolták, mások Miksa német-romai királyt, megint mások Ulászló cseh király, s többek között Perényi urunk Albert János lengyel királyfit.

A hatalmi harcokban végül az urak az ország szempontjából legrosszabbat, de maguk számára a legjobbat választották Ulászlót. Az úr 1490. évében Szent Jakab havának negyedik napján Székesfehérváron királlyá koronázták.

Hely, ha ezt látta volna Mátyás urunk, hogy legádázabb ellenségének adták az urak a trónt kit ő oly sokszor legyőzött!

Szerencsére agg korom miatt már nem sok van, hátra hát nem kell sokká látnom e szégyent, gyermekeim úgy tisztelték egykori királyomat, mint én s Mátyás fiam kivált erős volt ebben.

Most mikor már lassan elmúlok, fiam fejezi be művemet s remélem, megértette olvasom mily szándék vezérelt mikor pennát ragadtam, hogy leírjam éltem történetét.

Én csak egy apró porszem voltam a világban, de hálát adok istennek, hogy láthattam egy hatalmas királyt ki gyermekként lépett trónra, de kiemelte az országot a káoszból, s hatalmassá tett azt. Lehetett volna ő is olyan nagyúr kik a romlásba vitték hazánkat, lehetett volna mulatozó ifiúr, de más akart lenni s milyen szomorú, hogy nem maradt senki ki művét tovább vitte volna!

Édesapám az úr 1500. év Szent György havának első napján elköszönt tőlünk, s megtért királya seregébe! 

Ne feledjük szavait:

 „Nem az számít honnan jöttél, hanem hogy mivé leszel!”                    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szógyűjtemény:

Január                   Boldogasszony hava

Február                 Böjtelő hava

Március                 Böjtmás hava

Április                   Szent György hava

Május                     Pünkösd hava

Június                    Szent Iván hava

Július                     Szent Jakab hava

Augusztus            Kisasszony hava

Szeptember        Szent Mihály hava

Október                Mindszent hava

November             Szent András hava

December             Karácsony hava

janicsár                 gyalogos katona

szpáhi                    íjász lovas katona

akindzsi                 lándzsás lovas katona

topcsi                     tüzér

ja-ja basi              hadrendező

sajka                      evezős kisméretű

 



Tesztelve Chrome 40.0, utolsó módosítás: 2015-3-31 22:36