Infobox



Oldal letöltve: 1
Eddigi látogatók: 1
A mai oldalletöltés: 0
A mai látogatók: 0

Szponzoraink:
Füzérért Alapítvány Nimród vadászbolt Sátoraljaújhely - Fazekas László vállalkozó Észak-Magyarországi Hadtörténeti Egyesület Abaúj Várvitézei Abaújvár Jövőjéért Egyesület Hercegkút község önkormányzata Erdélyi Kutatócsoport Egyesület Magyar Tartalékosok Országos Szövetsége B-A-Z Megyei Szervezete M.kir.106. Honvéd Tüzér Üteg Zemplén Térségi Katasztrófa és Polgári Védelmi Szövetség Füzéri Várgondnokság


Szépirodalmi alkotások

Füzéri Hősök

Kellemes téli napra ébredtek a falu lakói, napok óta várták, hogy mikor éri el a háború a hegyek között megbúvó kicsiny településüket. Szorongás volt a szívükben, néhányan már feketében jártak 1943 tele óta, az orosz télben elvesztették férjüket, apjukat, gyermeküket. Tudták, érezték, hogy nehéz lesz átvészelni az elkövetkező napokat, heteket, sőt hónapokat. Már hetekkel korábban érkeztek menekülők távoli vidékekről a településre, magyarok voltak, akik a visszavonuló magyar katonák előtt elhagyták ősi földjüket nem akartak az oroszok markába kerülni.

Farkas gazda a falu bírója, korán kelt, meg kellett etetni az állatokat, felesége Anci asszony a kemencében rakta a tüzet, egy kis kenyeret akart sütni az elkövetkező napokra, mintha tudta volna erre később nem lesz idő. Hét órakor megszólalt a katolikus templom harangja, figyelmeztetve a lakosokat egy óra múlva térjenek be istentiszteletre uruk színe elé. Bodri kéjesen nyújtózott el az istálló küszöbén, tudta, hogy szombat lévén ma a tegnap levágott öreg tyúkból készül a gazda ebédje, így ma ő csontot ehet.

Az ólkában a két kövér disznó hangosan követelte a reggeli moslékát, nem is gondolva arra, hogy minden falat közelebb hozza végzetüket, hiszen alig egy hónapja még hárman voltak, társuk ma már az állatmennyországban, gazdag, füves réteken keresi a finom gyökereket, gombákat.

-          Te Ancikám, hozd már ki a zsojtárt, meg kéne fejni a Riskát, igen csak dagad a tőgye – lép ki az istállóból a ház ura.

-          Mindjárt hozom, csak ki seprem a pitvart – kiállt bentről a szólított.

Nem sokat szoktak beszélgetni, hisz a dolgos napok után este, ha ágyba bújtak fáradtan a napi munkától, éppen csak elmormogták az esti imát és Ferenc máris hangosan horkolva fordult az ágy másik oldalára.

 

Zsuzsika, a lassan eladó sorba kerülő lányuk, virgoncan lép ki a szobából fejét oldalt hajtva fésüli barna derékig érő haját.

-          Jó reggelt édesanyám – mosolyog rá.

-          Neked is Zsuzsikám, vidd mán ki édesapádnak a zsojtárt, had fejje meg a Riskát!

-          Már is viszem, csak elébb megkötöm evvel a piros szalaggal a hajam.

Avval a tükör elé lépve gyorsan beköti a díszes szalagot és elveszi a zsojtárt a kamra ajtaja mögül, kilépett az udvarra, lábával arrébb hessegetve a szürke macskát, aki már jó előre kéri tejadagját gazdájától, dorombolva bújna mellé.

-          Menj már arrébb Cirmi, még csak most fog apám fejni, te meg már követelőzöl!

Apja éppen utoljára fordul kezében a vasvillával a trágyadombra hajítva a szalmás trágyát, melyre úgy csapnak le a tyúkok, mintha égi manna hullna közéjük, a két éves kakas fennen rikoltva hívja a többi baromfit is a friss csemegére, lábaival kaparja szét a még gőzölgő tehéntrágyát, falatokat keresve tyúkjai számára.

Ekkor hirtelen újra megszólal a falu harangja, de már nem oly békésen, mint az elébb hanem mintha vész, vagy valamely vihar törne a falura és annak békés lakosaira, aztán megszólal a református harang is véknyabb hangjával erősítve meg – valami történik a faluban.

Zsuzsika ijedten áll meg kezében a sajtárral, apja is elboruló tekintettel néz a hang irányába, Anci asszony is hamar kin terem az udvaron.

-          Mi lehet ez? – kérdezi Zsuzsika apjától.

-          Nem tudom, füstöt nem látok, így tán nem ég a ház sehol – tolja hátra zsíros kalapját Ferenc – ti menjetek dolgotokra, Anci fejd meg a Riskát, te meg Zsuzsi vedd ki a hajadból azt a szalagot, inkább rejtsd kendő alá, no meg vegyél fel valami hétköznapibb ruhafélét.

Anci nem kérdez semmit, tudja az ura nyugodt ember, tudja, mit miért mond vagy csinál, elveszi lányától a sajtárt, és megindul az istálló felé. Bodri fülét hegyezve áll, majd látva hogy gazdája kilép az udvarból, a sövénykerítésen lévő lyukon, melyen oly gyakran kiszökve kergette meg a rétről hazatérő teheneket, kibújva szegődik gazdájához.

Ferenc egyenest a templom felé indul, gondolván, ha már valaki félre veri, a harangot az már csak tudja miért teszi, lassan halad a téli latyaktól átázott sáros úton, útközben csatlakozva a már úton lévő többi gazdához. Mindenki csendesen köszönti a másikat, kíváncsian érdeklődve tud-e esetleg valamit, miért szól a harang, mely továbbra is betölti a völgyet-hegyet erős zúgással.

Amint a lassan haladó férfiak csoportja szeme előtt már láthatóvá válik a kisebb dombtetőn álló templom, azt is látják, hogy katonák álldogálnak a templom körül lévő cintéren.

-          Vajon kik ezek? – kérdezi Kovács, az egyik módosabb gazda, akinek, mint szokta mondani szerencséje van, hogy két lánya van, így csak a testvére miatt kell aggódni, aki a fronton szolgál.

-          Úgy látom magyarok, vajon mit akarnak? – gondolkodik el hangosan Ferenc - már a leventének való legényeket is elvitték, csak tán nem minket is akarnak?

-          Mikor pár napja Kassán voltam a vásáron, azt beszélték, aki még bír, azt is behívják sok helyen- teszi hozzá Molnár, aki maga még az előző háborúban szolgálta a császárt, s királyt.

Magas, vékony, fáradt arcú főhadnagy áll katonái mellett, akik csendesen, de szomorú arccal álldogálnak a fegyvereiket kezük ügyében tartva, néhány lovas szekér is van velük, melyeken sebesült vérző bajtársaik fekszenek. Inkább kíváncsian álldogálnak a falubeli férfiak a katonáktól pár lépésre, mintha mindkét fél tartana egymástól, mikor megérkezik a falu bírója plébánosa, kezet fog a falubeliekkel, Farkas bíróval s egyenest a főhadnagyhoz lépnek.

-          Dicsértessék atyám, Tóth Imre főhadnagy vagyok a 19. gyalogezred harccsoportjához tartozó második zászlóalj, 1 századának parancsnoka –tiszteleg és kezét nyújtja a plébánosnak.

-          Békesség veled fiam, Ruzsisznky Gyula, vagyok ennek a falunak a plébánosa - fogadja a kézfogást a falu papja – Ő meg itten Farkas Ferenc, a falu bírája – mutat a mellette állóra a plébános.

-          Adjon Isten, bíró uram - szintén tiszteleg és kezet nyújt a bíró felé.

-          Fogadj Isten, tiszt uram – fogadja el a felé nyújtott jobbot a bíró – mi járatban felénk?

-          Sajnos a hadiszerencse elpártolt mitőlünk, már Erdély óta csak futunk a muszka elől, s ki tudja mikor ér végett hányattatásunk. Most itten kell védenünk a megfogyatkozott hazát, azt a parancsot kaptuk, hogy itt állítsuk meg az ellent, akik már Újhely városát ostromolják.

-          Hát nem lesz ennek sosem vége? – vett keresztet a plébános csontos kezeivel – Miben lehetünk segítségükre, hisz szegény falu a mienk.

-          Igen, igaza van atyám – bólogat a falu elöljárója – már minden erős férfiembert elvittek, csak öregek, gyerekek, és asszonyok vannak viskóikban.

-          Nem kérünk mást csak egy kis meleg helyet, jók lesznek az istállók, vagy csűrök is, meg, ha valaki egy disznót vagy némi baromfit tudna adni, megfizetjük, még van némi pengőnk a legutolsó zsoldfizetésből. Aztán a sérült bajtársainknak egy kis ápolást, ha lenne egy doktor a közelben, nekünk volt, de a harcokban elvesztettük valahol Biste falu környékén.

-          Doktorunk az nincs, de az asszonyok értenek valamit a sebgyógyításhoz, élelmet is valamicskét valahogy csak összeszedünk, de pénzt nem fogadhatunk el, mégis csak magyarok vagyunk. Meg hát, ami fiaink is valahol harcolnak, tán nekik is ad majd valaki szállást, ételt – válaszol a bíró. Mindjárt megtárgyalom, az itt lévő falubeliekkel, ki tud segíteni.

-          Megköszönöm jóságukat – könnyebbül meg a tiszt, tudja, vehetne el erőszakkal is, hiszen háború van, de ki tenne ilyet saját hazájában?

Ezzel a tiszt visszalép katonáihoz, míg a plébános és a bíró az arrébb csendesen várakozó férfiakhoz lépve, egyenként kezet fogva velük köszönti őket.

-          Emberek, az tiszt úr szállást és élelmet kér maga és katonái számára. – kezd bele rögvest – ki tud befogadni és étellel ellátni akár csak egy magyar katonát?

Nem válaszolnak rögtön, csendesen várják vajon ki lesz az első, aki megszólal, nagy felelősség ez, most mikor az idei termés sem volt túl jó, meg, aztán ha jön az orosz, mert hát jön, és azt mondják, azok mindent elharácsolnak, miből fog élni az ember, míg újra béke lesz és jó termés.

            Látja a bíró, hogy nehezen szólalnak meg az emberek, ő is mióta a tiszttel beszélt magában számol, mije s mennyi van még télire, ha csak egy kicsit is ad, aztán félre söpri borús gondolatait, hisz ő is lehetne itt, mint a tiszt úr.

-          Tudom nehezen élünk, de nézzetek rájuk…. nézzetek rájuk, mint saját fiaitokra, akik valahol másutt harcolnak, éheznek, vagy sebesülten fekszenek - mondja, miközben a várakozó katonákra mutat. Én befogadok négy embert, tegyetek így ti is kinek, hogy engedi sora.

Ez jó hatással van a többiekre, lassan sorba szólalnak meg, ki egyet, ki kettőt mond, míg nem marad család, ki nem fogadna szívesen be akár csak egy katonát is. Most már szinte többet is el tudnák fogadni, mint amennyire szükség lenne, ezért a bíró úgy gondolja, legjobb lesz, ha a tiszt úrral közösen döntik el a kérdést. Végül úgy határoznak, hogy szállásnak jó lesz a többségnek az egyházi hatalmas csűr, míg az ételt beosztják, mikor mit tudnak a falubeliek összeadni.

Lassan teltek a következő napok, a falubeliek kezdték megszokni a reggel harsogó trombitaszót, mellyel sorakozóra szólították a katonákat, hogy elvonulnak korán a falu Pusztafaluval határos, valamint a Dobogó irányába eső területre gyakorlatozni, még segítettek is nekik, szekereikkel szállították a rönk fákat, amikkel állásokat erősítettek meg. Már két hete voltak itt a katonák, mikor úgy déltájban teherkocsik zúgó hangja verte fel a délebédhez készülő falubelieket.

 Német katonai teherkocsi érkezett a faluba, rögvest németek ugráltak le róla, körbe fogva az őket szállító járművet, szigorúan tekintve mindenkire és mindenre. Sietve érkezett a főhadnagy az őt értesítő falubeli szavára, ismerte már a német szokásokat, tudta néha úgy bánnak a magyarral, mintha az ellenségük volna.

Szerencsére jól beszél németül, valamikor tanárnak készült, és ha nincs, a háború ma gyerekeket tanít valahol, nem pedig a halált kergeti. Néhány szót vált a németekkel, ebből meg tudja, hogy a hegyivadász dandár tüzér ütege érkezik, mely feladata az ő egységével a Pálháza felől érkező orosz erők feltartoztatása lesz, míg más parancs nem jön.

Az elkövetkező napokban a magyar és német katonák folytatták felkészülésüket a várható harcokra, némely napokon már hallatszott a távolból, robbanások tompa döreje, repülőgépek húztak el időnként a magasban gyilkos terhüket cipelve.

A magyar tiszt sokat mesélt vendéglátóiknak az elmúlt egy évről, arról, hogy nem is igazán érti, miért harcolunk mi magyarok, hisz a német egyetlen ígéretét sem tartotta be. A magyar katona mindig a rossz utakra szorult, ha vonulni kellett valahova, a legrosszabban védhető helyeket osztották ki számukra, sokszor két-háromszoros túlerővel szemben! Igen visszakaptuk a Felvidék, Erdély, Kárpátalja, s a Délvidék magyarlakta területeit, de milyen árat fizetünk érte! Biztos volt benne, hogy hamarosan tovább mennek, és akkor már Magyarországot elhagyva, kiért harcoljanak? A németnek nincs elég ereje arra, hogy megállítsa a muszkát, a románok átálltak, nyugaton törnek előre az amerikaiak az angolokkal! Az olaszok biztos nem tartanak ki, csak mi megyünk tovább a németekkel. Már csak abban bízik, hogy a megmaradt katonáit épségben megtartja, míg véget ér a háború és hazatérhetnek egy új nemzetet, hazát építeni, és életében még egyszer nem lesz háború.

Farkas gazda és családja úgy élte tovább napjait, mit korábban csak a hangulat volt rosszabb, ő már megjárta az előző háborút, sok kedves bajtársa veszett oda Isonzónál, mikor a 34. császári és királyi ezred katonájaként együtt harcoltak. Horváth Miklós is ott volt és Kristóf Miklós, akivel most a szokottnál is többet beszéltek az akkori történésekről. Tudták, ha ideérnek az oroszok lányaikat, asszonyaikat is veszély fenyegeti, Horváth Miklósnak a fia, Jenő is oda van, a háborúban valahol a Hernád völgyében harcol. Mindenkinek volt félteni valója ez még közelebb hozta őket egymáshoz.

December közepét írtak már a naptárak, mikor Farkas gazda úgy döntött, mielőtt az oroszok megkaparintják, inkább maga vágja le disznaját, ezért megkereste a magyar tisztet.

-          Jó napot tiszt úr!– köszöntötte.

-          Jó napot gazda uram! Mi járatban?

-          Úgy gondoltam, bár szűkében vagyunk dolgoknak, de inkább mi együk meg a disznómat, mint a muszka – ül le a székre, mellyel a tiszt kínálja – így holnap levágom az egyiket, a másikat meg hagyom, hátha nem veszlik el, míg a harcok elmúlnak. Van egy rejtekhelyem, ha mégis baj lenne, majd ottan rejtem el a jószágot. S ha már így alakult, egy kis lakomára hívom meg a katonákat, még ha csak szerényre is.

-          Köszönöm jó szándékát,  ígérem nem leszünk telhetetlenek. Holnap ott leszünk.

Reggelre havazott, csípős hideg levegővel érkezett a hó, fagyosan dideregtek a disznóvágásra összegyűlt férfiak az udvaron. Farkas gazda saját főzésű pálinkával kínálta őket körbe, hogy kissé felmelegedjenek, mielőtt a kést a disznó torkába döfik. Horváth Miklós és Kristóf Miklós is eljöttek, hogy segítségére legyenek a fogásnál, mert hát ravasz jószág a disznó, megérzi a vesztét, ádázul tud védekezni, kemény munka, míg lefogják és kivéreztetik. Anci asszony és Zsuzsi lánya már régen sürgölődik, az udvarban edényeket készítenek elő, kell a vért is fogni, hogy sült vérrel ünnepeljék először a disznókoma halálát.

Miután mindenki belsejében érzi a pálinka perzselő melegét, Farkas kezébe véve előző nap már megélesített vékony, de erős kését, megindult a disznó ólka felé, a férfiak pediglen viccelődve követték. Már a disznó koma is készül- hallotta a hangos férfiakat, mintha emlékezne arra mi is történt ezután egykori lakótárásával, nem is olyan régen, egészen bebújik az ólka mélyére.

-          ccc, gyere ki cocácskám – csalogatni próbálja a komát kifelé.

-          Erigy be hozzá, látod, hogy még alszik –nevet az egyik szomszéd.

-          Vagy tán nincs is bent semmi – teszi hozzá a másik.

-          Hozzál néki egy kis pájinkát annak a szagára már csak előbúvik – viccelődnek tovább a segítők.

Nincs mit tenni, be kell hát bújni, ez tényleg veszélyes mulatság, olyan erős az álkapcsa a Cocának, hogy könnyen leharapja a gazda kezét, ami eddig enni adott. A disznó koma nem ismeri azt a mondást, amit a kutya tart, ez biz megharapja a gazdát mi eddig enni adott. Kint a férfiak már várják, s mikor hangos röfögéssel megjelenik az ólka ajtajában már kapják is el mindkét fülét, erős kezek emelik ki házából, majd azonnást földre fordítják. Novák uram, hamar kiugrik, s már meríti a kést torkába, fröccsen a vér, mint a csatornából az esővíz égzengés idején. Anci asszony ott terem egy nagy tállal, tartva a habosan kiömlő vér alá - egy csepp se vesszen kárba. Jól szúrt a gazda, néhány másodperc és elhallgat a coca, utolsókat rángatózik, a férfiak is lazítanak a szorításon, had rúgja ki magából a vért. Már vége is a küzdelemnek, elégedett férfiak veregetik a gazda hátát, dicsérve a disznókomát is latolgatva, mily vastag is lesz a szalonna.

Hamar megisszák az áldomást, hogy a malac koma ne haragudjon, hogy életét vették aztán hazaindulnak, csak Kristóf Miklós marad segédkezni, hisz még a munka java most következik. A már előkészített szalmával betakarják, és égő szalma alatt égetik le a téli vastag szőrzetét. Jó feketére kell pörkölni, miután elparázslik az utolsó szalmaszál, megfordítják a disznót és a másik oldalát is szalma alatt szőrtelenítik. Zsuzsika közben előkészítette már a fürdéshez az edényeket, éles késekkel borotválják le a maradék szőrzetet, majd friss szalmaágyra fektetik a sárgásan virító bőrű disznót. Farkas uram kezében ügyesen mozog a kés és hamar levágja a fejet, majd kikapva a szemet, s kettévágva a fejet még az első s egyben utolsó alkalommal tisztítja ki a fülét. Aztán a fej már megy is a fortyogó üstbe, csak a szalonnát keríti le belőle. Majd a sonkákat is hamar kivágja az meg megy majd a sózóba. Mikor ezzel megvan, a gerince mentén vágja fel és vágja le a szalonnának valót, nem telik bele két óra és Anci asszony és lánya már pucolja is a vékonybeleket, melybe az ízletes hurka és kolbász kerül. Kipucolják a gyomrát is finom belsőségekkel lesz megtöltve, s füstölve a gazda örömére. Szép táblákba vágja a szalonnákat, a leeső részekből majd zsír készül, mire delet harangoznak, az ízletesen elkészített, hurka s kolbász már tepsiben várja, hogy a kemencében megsülhessen.

Megérkezik eddigre a tiszt úr is, magával hozva két katonáját egyiknél rádiós készülék, a másiknál csak a fegyvere.

-          Adjon Isten jó napot, látom jókor jöttem – nyújt kezet a gazdának

-          Fogadj Isten tiszt uram, igen csak jókor – mutat a kemence felé – már éppen most teszi be a nejem a hurka, s kolbász félét a kemencébe, addig igyék egyet, meg egyen egy kis friss sült vért.

-          Az ételt elfogadom, de inni csak egy kupicával, mert hát nincsenek jó hírek. Megindult az orosz Újhelyből, s katonáim is már készülnek, a figyelők már kint is vannak.

-          Az nem jó – rázza fejét Farkas uram – de az isten majd csak megsegít minket.

-          Hát rajtunk már csak az segíthet – ért vele egyet a főhadnagy.

-          Azért a legényekre is gondoljunk, majd készít az asszony nekik is egy kis tepertőt, meg hurkát.

-          Köszönettel veszem szíves jóságát. Ha még élek a háború után meghálálom.

-          Csak vigyázzon magára, no meg a legényekre, jó szívű ember maga nem való halottnak.

Így beszélgettek miközben a gazda folytatta munkáját, hisz már korán sötétedik ez idő tájt, s még az állatokat is el kell látni, közben gondterhelten gondol a következő napokra. Már be is esteledett mire minden a helyére került, a húsok besózva, a hurka kolbász megsülve, friss savanyú káposztával tálalva várta a vendégeket, hogy kedvükre lakmározzanak. Csendesen esznek, nincs muzsikaszó, sem nótázás, mint a régi időkben, a háború rányomja bélyegét az emberek lelkére, ha valaki nótázna biz az is csak szomorú nóta lenne, hát akkor meg minek. Minthogy Farkas uram meghívta a vacsoránál megjelent Ruzsinszky plébános is.

-          Főhadnagy uram, arra gondoltam, úgyis nyakunkon a vész. A ma esti imát a katonák lelki üdvéért mondanám, úgy lenne szép, ha katonáival ott lennének.

-          Köszönöm, hogy gondolt erre atyám, gondom lesz rá, hogy akik nem figyelnek valahol állásaikban, részt vehessenek az esti misén.

-          Meg aztán arra is gondoltam, ha valaki netán itt esne el, jó lenne, ha tudnánk katonái nevét, hogy értesíthessük családjaikat, ha a vész elmúlik, mégis csak magyar földön lesznek eltemetve.

-          Még ma intézkedem, hogy az őrmester megadja önnek ezeket az információkat, én magam ugyan református vagyok, ezért szívesen venném, ha a más felekezeti katonáim is tisztességesen ellenének látva az utolsó kenettel.

-          Majd beszélek a pusztafalui és filkeházai atyákkal is ez ügyben megígérem – válaszolt a plébános – de én már mennék is, hogy kellően felkészüljek az esti misére.

-          Köszönöm a vendéglátást, én is mennék engedelmével – fordul a házigazda felé a főhadnagy – estére még el kell rendeznem az őrségeket.

-          Remélem, jól érezte magát minálunk – nyújtja kezét a bíró – Zsuzsikám, hozd csak a kóstolót tisztelendő urunknak és a főhadnagy úrnak.

-          Máris édesapám – pattan fel a kemence mellől Zsuzsi, s kezébe kapva a papírba csomagolt meleg tepertőt adja át mind kettőjüknek.

Hamar kiürül a ház már csak a gazda és családja maradt, csendesen pakolnak össze a sparhertről levéve a forró vizet, a két nő elmosogatva az edényeket a kemence szélére teszi száradni, ahol a cirmos csendesen dorombolva pihen. Egy kis idő múlva a gazda kalapját fejébe nyomva lép az ajtóhoz.

-          No, én megyek, még benézek a korcsmába mielőtt a mise elkezdődik – megfogja a nehéz faajtó kilincsét, majd csak úgy a válla felett szól oda – ti se késsetek el.

Kilépve az udvarra, szorosabbra fogja ködmönét, a sötét utcán indul el a korcsma felé, mely a templom mellet található. Halványan pislákoló gyertyafények kísérik a házak ablakaiból, lassan mindenki készülődik az esti ájtatosságra. Lesz miért imádkozni, hisz nem csak a katonák lesznek veszélynek kitéve, ilyenkor könnyen vész el a pórnép is, a golyó nem ismeri fel ki a katona, ki nem. A korcsmába betérve sűrű füst fogadja, csendesen pipázva ülnek a férfiak, nőnek ide belépni nem lehet! A söntéshez lépve csak fejbólintással köszönti őket, s a kocsmáros már tölti is pohárba a bort, melyet egy pohárkával mindig elfogyaszt, ha betér ide. Mikor háromnegyedet kongat a templom harangja, felhörpinti az utolsó kortyokat, megtörli bajszát, a pénzt a pultra téve, csak kalapját megemelve köszöni meg a kiszolgálást. A kocsmáros sem köszön másképpen, csak int kezével, tudja sosem volt bő beszédű Farkas uram.

A templomnál lassan gyülekezik a nép, mintha tudnák, a halál ólálkodik a falu körül jobb most Istenhez sietni, remélve nem őt választja majd a kaszás! A Szívgárdisták közben halkan mormolják már bent az imát, a férfiak is levéve kalapjukat, foglalják el helyüket, ki a kóruson ki a padokban. A gyerekek legelöl ülnek, a fiatal asszonyok, és még hajadon lányok a padok közt állnak nekik, itt a helyük, fázósan dugják vállkendőik alá kezüket, s lehajtott fejjel várják a mise kezdetét.

A harangozó, kíváncsian dugja ki a fejét a sekrestye ajtaján, szemével kutatva, vajon mindenki itt van-e, Szatmáry László kántortanító már a helyén, a katonák a főhadnagy úrral a padok mögött levetett sapkával állnak, a padokban egy hely sem szabad. Még egy utolsó összepillantás a kántorral és erősen megrántva az ajtófélfára szerelt csengettyűt, jelt ad a kántornak.

Ebben a pillanatban Szatmáry tanár úr és az ő szervezésben alakult egyházi énekkar elkezdi énekelni az első éneket, mely hangjainak kíséretében Ruzsinszky plébános méltóságteljesen ministránsai körében bevonul és térdet hajtva az oltárkép felé, elfoglalja helyét a szószéknél. Az ének befejeztével a szokásos rend szerint zajlik a szentmise, előbb az olvasmány, majd az evangélium szavait ülteti a hívők lelkébe a plébános, majd ezt követi a prédikáció. A hívők csendben hallgatják Istenük s Jézus szavait, melyeket egykor próféták és apostolok örökítettek meg az utókor számára. A prédikációban ezen mondatok értelmét fejti ki az egyszerű hívők számára a nagy tudással rendelkező plébános, majd végül arra szólítja fel a híveket, hogy imádkozzak ne csak megholt rokonaikért, hanem a Magyarhon e háborúban elveszett katonáinak lelki üdvéért, legyenek bármely felekezet hívei is a megholtak.

Csend, mély csend követi szavait, miközben mindenki fejét lehajtva halk imát mormol a halottak lelki üdvéért. Mikor a plébános fejét felemeli, a kántor rákezd a következő zsoltárra, talán az égig is felhatolnak, e zsoltár szavai, s Istennél meghallgatásra talál e maroknyi magyar reménye, hogy épségben átvészelik a következő borzalmas napokat.

Áhítattal telnek el a mise további része, mindenki az Úr színe elé járul, hogy annak áldozatát magába fogadja.

A szentmise után a nép hamar elhagyja a templomot és siet haza otthona melegébe, még tán a katonák is úgy tekintenek most már e falura, mint második otthonukra. A főhadnagy megvárta a plébánost, hogy még egyszer megköszönje a szép misét, majd sietve távozik, számára végett értek a nyugodt napok.

Katonái már felsorakozva várják, s intésére a törzsőrmester vezényszót ad ki:

-          Menet!

Megindulnak, a bizonytalanságba, ahol nem vár rájuk semmi és senki, csak a már jól ismert halál s pusztulás. Ezt már ismerik s félik, de tudják ki fél, hamarabb vész el. Ezért hát megacélozzák szívüket s keményebben lépnek ki, viszi őket a mellettük lévő bajtárs iránti hűség, hisz a haza már elveszett, tudják, egymás nélkül nem élik túl a harcokat.

 Ma éjszaka már nem alszanak nyugodtan, kitudja mikor lesz megint nyugodt éjszakájuk, az őrségbe beosztott katonák csöndben figyelik az éjszaka neszeit, még beszélgetni sem lehet, csak a váltás halk jelszavai törik meg a csendet, mikor leváltják az átfagyott bajtársat. Lassan pirkad, csillog a hó a lassan eltűnő hold utolsó fényeinél, a nap messze délen kell, ereje kevés ahhoz, hogy felmelegítse az átfagyott talajt.

Hirtelen a távolból mély dörrenés hallatszik, majd újabb és újabb, szinte, mint egy nyári viharban, ha a közelben csap le a ménkű, majd zúgás tölti be az eget. Megindultak az oroszok! A főhadnagy riadót rendel el, sietve, de nem kapkodva készülnek a katonák. Irány a Ligeti állások, nekik ott kell védeni az állásaikat. A Papkertben a németek is készülődnek röpködnek a német szavak,készítik az ágyúkat, hogyha kell lassítsák, vagy megállítsák az orosz hengert.

Mikor a katonák kiérnek, a Ligetbe mindenki tudja mi a dolga az elmúlt napokban begyakoroltak szerint helyezkednek el, innen jó a kilátásuk a Pusztafaluból Pálháza irányába tartó útra. Ha jönnek, csak itt jöhetnek, más út nem vezet a járművek és gyalogkatonák számára a hegyeken át.

Már dél felé közeleg az idő, mikor mintegy tíz orosz katonát észlel a figyelő, lassan közeledve Pusztafalu felől a földúton, a főhadnagy kivár, tudja, ez csak az előőrs a zöme még hátrább van. Megvárja, míg a tisztásra kiérnek, és csak akkor int a mellette lévő szakaszparancsnoknak, hogy lőjenek. Az MG 42-es mély hangja hirtelen, mint egy rejtőzködő kutya ugatása támadás előtt, harsog bele a jeges tájba, az oroszok hirtelen szétszóródnak, de már néhányuknak késő. A géppuskával egy időben megszólalnak a karabélyok, s csatlakozva a géppuskához osztják a halált. Az oroszok sem restek és viszonozzák a tüzet, patthelyzet alakul ki, az oroszok földhöz szegezve, a magyarok állásaikban. A főhadnagy magához inti a rádiósát, ki sietve kúszik mellé és nyomja kezébe az adóvevőt.

-          Van kapcsolat? – kérdi a honvédet.

-          Jelentem alássan, van. A parancsnokság a vonalban.

-          Halló! Itt Tóth főhadnagy, 19/II. zászlóalj, első századától, harcban állunk a szovjet előőrssel, további utasítást kérek.

-          Szervusz Imre, itt Kérész őrnagy, pontosan mekkora erőről van szó?

-          Mint egy tíz fő, egy golyószóróval.

-          Rendben, értettem, egyelőre tartsatok ki, több fronton támadnak, Pálházát már elvesztettük, nektek kell őket megtartani, míg további parancsot kapunk. A német parancsnokság szerint Szilvás irányából egy harckocsi zászlóalj fordult felétek, már tudnak rólatok. A Pálháza – Hollóháza - Szkáros utat tartani kell a biztonságos visszavonulás miatt. Erősítést nem tudunk adni!

-          Rendben, értettem – sóhajt a tiszt – kitartunk, az első szakasz tartja az Őrhegyet, én a másodikkal vagyok a Ligetben, a 3. és a 4. szakasz délről védi a Bodó-rét felé az átjárót. A faluban német tüzérség várja a parancsot.

-          Köszönöm Imre, Isten veled, vége – köszön el Kérész őrnagy.

-          Isten velünk, Őrnagy úr!

Keserű mosollyal fordul a rádiós felé, tudja milyen nehéz lesz, amit elvállalt! A felesége és a családja jut eszébe, de gyorsan arrébb hessegeti borús gondolatait, neki a feladatra kell összpontosítania! Azonnal magához inti a szakaszparancsnokát, már két éve együtt szolgálnak végig küzdötték magukat egészen idáig, hát tudja, rá számíthat.

-          Ferkó, meg kell próbálnunk elnémítani őket, egy rajjal próbáljatok mögéjük kerülni, én a tüzéreinkkel addig a földhöz szegezem őket- ezzel már nyúlt is a távbeszélőhöz.

-          Halló, itt Tóth főhadnagy, záró tüzet kérek a 2 számú terepszakaszra! – adja ki a parancsot.

A német tüzérség és a magyar aknavetősök, már állítják is az irányzékot, az előre megadott irányra, nincs idő belövésre, minden cső egyszerre szólal meg! Az őrmester kipróbált harcos, már rohan is a katonáival a sűrű felé, míg a tüzérek a fekvő oroszoknak még a fejüket sem engedik felemelni, addig kell oldalvást mögéjük kerülni. Már hallatszik is az első mély böffenés, ahogy a Papkertben megszólalnak a 75mm-es ágyúk, majd kissé véknyabb hangjukon a 80 mm-es aknavetők is csatlakoznak a Nyakvágó területéről. A katonák tudják, ha rosszul céloznak a tüzérek, akár őket is baj érheti, ezért a legközelebbi mélyedésbe vetik magukat, ahogy a gránátok becsapódnak, pattannak fel és rohannak tovább, úgy látszik, jól céloznak a tüzérek, pontosan az oroszok előtt csapodnak be a gránátok.

-          100 méterrel előrébb – szól bele a telefonba Tóth főhadnagy.

Már jön is a következő sorozat, pontosan bele az oroszok fekvő tömegének vonalába, füst és sár csapódik fel, ahogy minden egyes gránát becsapódik, nincs idő várni, a levegőben már az újabb gránátok süvítenek. Az őrmester csapatával már az oroszok hátában, csak erre vár, rakétát lő, fel mely jelzi, itt vagyunk!

-          Tüzet szüntess – ordítja a főhadnagy a tüzéreknek, és intésére a golyószóró kivételével minden katona felugrik és rohan át az oroszok felé.

-          Hajrá! – ordít minden torokból a félelmetes kiáltás.

Rohannak, hogy az ellenség azt sem tudja, merre lőjön, de mégis lő! Ketten is holtan esnek össze, mire elérik az oroszok állását. De nincs megállás, aki nem adja meg magát, azt lelövik, csak egy orosz marad életben az is lövést kapott a hasába, orvos nélkül hamar elvérzik és meghal. A vér émelyítő szaga tölti be a levegőt, még a puskapor szagát is elnyomja, hányinger kerülgeti a katonákat, ezt nem lehet megszokni.

A főhadnagy letérdel a haldokló orosz katonához és a harcban ráragadt néhány szót keresi:

-          Kak tyebja  zavut? Hogy hívnak?

-          Szasa ..Jurij – nyögi a haldokló.

-          Szkolko ljudely vi? Mennyien vagytok?

-          nye gavarjú! Nem beszélek!

-          Jeszli bi ti nye gavaris, umirajes! Ha nem beszélsz, meghalsz!

-          Tagda umárju. Akkor is meghalok. – mutat a sebére.

A tiszt benyúl a haldokló zsebébe, és kivesz onnan egy papírba rejtett fényképet.

-          Tvoja zsena? Feleséged?

-          Da. Igen.

-          Szkolko ljudely vi? beru tyebja k vracsu! –Mennyien vagytok? És én doktorhoz viszlek!

-          Dva nyezsexoda batalionov i crusier batalion rezervuara! Két zászlóalj gyalogos és egy zászlóalj harckocsizó! – tört meg a katona.

-          Vigyétek – szól katonáinak a tiszt – szedjétek össze a fegyvereket, két felderítő menjen ki, ellenőrizze, amit az orosz mondott valóban két zászlóalj gyalogos és egy zászlóalj harckocsi tart erre.

Hamar felkapkodják az oroszok fegyvereit és a tartalék lőszereket, akik voltak a Donnál tudják jó fegyverek, igénytelenek és sok lövésre alkalmasak a PPS-ek. Útban visszafele a két halott bajtársukat is felemelik a földről, majd valahol tisztességesen eltemetik őket, az egyik katona a dögcédulát elveszi tőlük és átnyújtja a tisztnek:

-          Isten nyugosztalja őket – szomorúság ül a szemében, akár ő is lehetne most itt halottan.

-          Majd megkérjük Ruzsinszky atyát, tisztességgel temesse el őket – válaszolja a főhadnagy.

-          Gyerünk emberek sietnünk kell, ha nem akarunk mi is itt feküdni holtan! – szólal meg az őrmester.

Amint elérik állásaikat, szekérre teszik az elhunytakat és az orosz katonát, beküldik a faluba úgy is csak teher lenne a csapat számára.

-          Kérem a rádiót – szól a hírkatonának a főhadnagy.

-          Halló, itt Tóth főhadnagy a 19/II. zászlóalj első századától, kérem Kérész őrnagy urat.

-          Főhadnagy úr, Kovács tizedes jelentem, minden tiszt elment, már mi is megyünk, az oroszok elérték Tornyosnémetit, az szkárosi Hernád hídhoz vonulunk vissza, senki nem tudja, mi lesz!

-          Értem tizedes, ha találkozik az őrnaggyal, mondja meg neki, hogy mi kitartunk, az orosz előőrsöt megsemmisítettük, nyelvet is fogtunk. Két zászlóalj gyalogos és egy zászlóalj harckocsizó egység tart felénk, ha egy órán belül nem kapunk parancsot visszavonulunk Szkáros felé! Halló! Halló! Megszakadt! – mondja mérgesen a főhadnagy.

Már nem az első alkalom, hogy a felsőbb vezetés magára hagyja a katonáit, saját irháját jobban félti mindennél! Mi meg maradjunk itt és pusztuljunk, hogy ők éljenek! Mire van esély, semmire, de a becsület még számára mindig fontos! Kezébe kapja a távbeszélőt és sorba hívja a század szakaszait, elkeserítő a helyzet mindenütt támad az orosz. Az Őrhegyről jó a kilátás, özönlik az orosz át Pusztafalu felé, déli irányból már Filkeháza magasságában vannak. Vissza kell vonulni! Ha nem, mind itt pusztulnak! Miért én? Miért nekem kell döntenem? Körülötte még az alig elült csata után fáradt katonái figyelik, vajon mit tesz. Szeretik ezt a városi gyerekből lett kemény embert, ők az egyszerű vidéki legények, akik egy szép lányért birokra keltek bárkivel, bármikor, a főhadnagyért készek meghalni is!

Mielőtt megszólalna, megjönnek felderítők, megerősítik a hírt, harckocsik ellen puskákkal nem lehet harcolni! A terep lelassítja őket, a gyalogosok szeretnek velük mozogni, így van egy kis idő, most kell indulni. Döntésre jutott!

-          Visszavonulunk! – adja ki a parancsot, s nyúl a távbeszélőért, kéri az 1. szakaszt.

-          Halló, itt Tóth főhadnagy beszél – hangja nyugodt, s kimért – önök mostantól kezdve egy órán át maradnak, majd a hegyek között az ún. Ínséges úton kitérnek a Bodó-rét felé, s tovább az szkárosi hídhoz. Megértette!

-          Igen, értettem főhadnagy úr!

-          Rendben, kerüljék az összeütközést az ellennel, csak a szükséges mértékben bocsátkozzanak harcba! Végeztem! Isten legyen magukkal.

A harmadik és negyedik szakasznak szintén meghatározza a visszavonulási útvonalat, a hegyek mögött az első szakasz fedezete alatt alig egy órájuk van, hogy elérjék a Bodó-rétet, onnan talán nyugodtabban ereszkedhetnek le a Hernád völgyébe. Kassa közelsége megvédheti őket a frontális orosz támadástól, a várost egy rohammal még ők sem képesek elfoglalni, előbb a hidakat és az átjárókat kell birtokolni.

Sietve, de nem rohanva hagyják el állásaikat és rendezetten vonulnak a falu felé, de már nem térnek be, a Nyakvágónál átvágnak a magas hegycsúcson álló vár és a falubeliek által Nagy Kopasznak nevezett hegyek között. Leereszkedve a hegyek lábánál kanyargó úton mennek, befagyott vízű patakon kelnek át, s kiérnek a Kerékgyártó Bükk nevezetű hegy lábához. Délután két óra van, tegnap még ilyenkor békésen pihentek a balra alattuk lassan ködbe vesző kisfaluban, vajon mi lesz velük? Az orosz kiszámíthatatlan, rombol, pusztít, s mikor már azt hisszük itt a vég néha, élni enged.

Mikor már azt hitték minden baj nélkül kiérnek a biztos menedéket nyújtó hegyek közül, minden figyelmeztetés nélkül egy orosz golyószóró hangja süvít bele a szürkületbe. A reflexek működnek mindenki harsra veti magát, szétszóródnak az út mentén, de néhányuknak már késő négyen is találatot kaptak. A főhadnagyot is eltalálták, de szerencsére csak a karját fúrta át egy golyó, int az őrmesternek arra fent a fák között van az ellenség. A mellette lévő hírkatona gyorsan előkapja, sebkötözőjét be akarja kötni a főhadnagy karját, de az arrébb löki, erre most nincs idő, pisztolyát elővéve ellenőrzi, be van-e töltve.

Az oroszok tovább lőnek, fényes csíkokat húz a talaj felett a nyomjelzős lövedék, ahogy keresi prédáját, nem tudnak mozdulni a magyar katonák. Óvatosan oldalt kúszva a keskeny erdei út árkában az őrmester próbál kikerülni a golyószóró látószögéből, valahogy meg kell kerülni őket. Szemből támadni egyenlő a halállal! Hirtelen kézigránát robban valahol, s karabély hangja kapcsolódik hozzá, az orosz halálosztó elhallgat! Az őrmester felugrik, s rohan! Rohannak a többiek is, most kell támadni vagy elakadt, vagy elfogyott a lőszerük.

Rohanj! Rohanj! Zúg a vér a fülükben erre a dallamra, tántorogva érnek fel a meredélyre, ahol halott orosz katonák fekszenek a golyószóró mellett, mellettük három magyar halott katona! Ekkor emelkedik fel a földről a többi magyar katona az első szakasz!

Visszavonulásban hallották, a szovjet fegyvert, és látták a földhöz szegezett magyarokat a felső útról, mily szerencse, hogy erre kellett jönniük. Nyolcuknak már késő volt, négyen sebesülten fekszenek az út szélén a második szakaszból, az első szakasz már így is csak fele volt egykori létszámának. A két szakaszból éppen, hogy egy szakaszra való katona maradt!

A főhadnagy most már engedi, hogy bekötözzék sérült karját, a sebesülteket szekérre teszik, a halottakat már nem tudják magukkal vinni, csak a dögcédulát veszik el tőlük. Ők még legalább magyar földön nyugszanak, de mi vajon hol fogunk végső nyugalomra találni?- gondolja a tiszt.

 Elérik a trianoni határt, hamar el is hagyják, már látják Kassa lángolva ég! Repülők zúgnak felette, mint méhek a kas felett, de inkább keselyűkre hasonlítanak a tetemet figyelve, jut e nekik is belőle, ha a földi dögevők jól laktak már!?

Búcsúzunk el tőlük, nem tudjuk, mi lett a sorsuk túlélték-e a háborút, haza térhettek-e valaha? Sokezernyi család vesztette el gyermekét, apját, nagyapját e vészterhes időkben. Soha, de soha ne felejtsük el őket!

 

Szakály András Tamás

 

 

 

Ui: A füzéri harcokban 138 eltűnt katonát tartanak nyilván, név szerint csak hármat:

Jámbor Lajos, Magyar Lajos, Ifj. Espák Márton.




Tesztelve Chrome 40.0, utolsó módosítás: 2015-3-31 20:36