Infobox



Oldal letöltve: 1
Eddigi látogatók: 1
A mai oldalletöltés: 0
A mai látogatók: 0

Szponzoraink:
Füzérért Alapítvány Nimród vadászbolt Sátoraljaújhely - Fazekas László vállalkozó Észak-Magyarországi Hadtörténeti Egyesület Abaúj Várvitézei Abaújvár Jövőjéért Egyesület Hercegkút község önkormányzata Erdélyi Kutatócsoport Egyesület Magyar Tartalékosok Országos Szövetsége B-A-Z Megyei Szervezete M.kir.106. Honvéd Tüzér Üteg Zemplén Térségi Katasztrófa és Polgári Védelmi Szövetség Füzéri Várgondnokság


Kultúra

Laczkó Miklósné szül.: Horváth Ilona visszaemlékezései

               

Gyerekkorom óta nagyon érdekel a politika, hisz az én korosztályom átélte a történelem viharait, ebben nőttünk fel.
1927-ben születtem Fűzéren, a Zemplénben. Az 1931-es parlamenti választásokon a képviselőjelöltek Melczer Lilla és Fekete Lajos voltak ezen a vidéken. Édesapám, Horváth Miklós korteskedett Fekete Lajosnak.
Az udvarunkon boroshordók álltak és az emberek éltették a jelöltet. Még most is előttem a kép, ahogy Apám tölt a töklopóval a poharakba. Én 4 évesen segíteni akartam korteskedni, ezért felmásztam az udvarunk fölötti kertbe, a vároldalra és elszavaltam az általam akkor költött verset: „Éllen Fekete Lalos, hallon Melczer Lilla!”
Nagyon megtapsoltak, vivátoztak.
Sokszor hallottunk testvéreimmel Apánktól az I. világháborúról, amiben õ is katona volt, majd Oroszországban hadifogoly. Isonzót, Doberdót, Oroszországot emlegette, később sokat Trianont.
A trianoni határ a falunkat a templom mellett szelte volna ketté. A templom cseh
terület, a temető felé pedig magyar terület lett volna. Anyai nagyapám, Kristóf János, mint bíró és 4 hites (ami a mai önkormányzati képviselő megfelelője) - egyikük az Édesapám-aláírásokat gyűjtöttek ez ellen a határ ellen. Besúgták őket és deresre húzás lett a következmény. Nagyapám 50, Édesapám és a többi hites is 25-25 botot kapott a kocsma udvaron. Ez vezetett később nagyapám halálához.
Mivel Károlyi gróf egy másik birtokrészt ajánlott fel a füzéri területért, így maradhatott egyben a falu és a Milicen húzták meg a határt.
Trianon emlékére épült a két gesztenyefa közt – a mai alsó buszmegálló helyén – egy sírhant.
A csonka Magyarországot ábrázolta, körben az elszakított országrészekkel, amikbe bele volt írva, hogy
„Nem, Nem, Soha!”
A falutábla akkoriban a Füzéri Pali bácsiék mellett volt a temetőnél.

Az iskolából március 15-én ide jártunk a sírhanthoz ünnepélyt tartani, énekeltük a Szózatot.
Én is szavaltam ott:

„Magyar vagyok, magyar
Magyarnak születtem.
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanított imádkozni Anyám
És szeretni Téged gyönyörű szép Hazám.
Lerajzolta képed szívem közepébe,
Beírta a neved lelkem mélyébe.
Magyar vagyok, magyar
Magyarnak születtem.”

Nyaranta szerettem a teheneinket legeltetni a Dobogónál, amikor a szüleim az ottani szántóföldjükön dolgoztak. Hasonfekve néztem a partoldalról a Kassára énekelve vonuló katonákat. Jöttek huszárok szép lovakon, láttam lovak húzta ágyút, biciklis és motorbiciklis
katonákat is.            
1939-ben nagy ünnep volt az, amikor visszakaptuk Felvidéket, s a Hollóháza fölötti határnál, amikor felemelkedett a sorompó, a hivatalos átadást meg sem várva a hollóházi, komlósi és füzéri iskolás gyerekek – közöttük én is – a magyar katonaság előtt futottunk be Károsra.
Mezítláb! A cseh katonák akkor hagyták el a futóárkot.
A szüleink is jöttek a magyar katonák után, hisz mindenkinek volt Károson rokona vagy ismerőse, akivel együtt szeretett volna örülni, ünnepelni.
Az ottaniak titokban készítették el a gyönyörű virágokkal díszített „Isten hozta!” feliratú, hatalmas díszkaput. Mindenki ünneplőben volt. A károsi legények biciklikkel jöttek a sorompóig, piros-fehér-zöld szalagokkal voltak a küllők befűzve, kalapjuk körül nemzetiszín szalag. A lányok pártában, magyar ruhában.
Ezek után a felemelő élmények után következett nemsokára a tragédia: a II. világháború.
Az ablakokat pokrócokkal kellett betakarni, hogy a fény ki ne szűrődjön este a házakból.
Hallani lehetett a repülők zúgását, messziről az ágyúzást, látni a sztalingyertyát, aminek olyan erős volt a fénye, hogy a fán a levelet meg lehetett volna számolni, Komlós és Nyíri felől katyusával lőttek.

1944 decemberében jöttek be az oroszok a faluba Pusztafalu irányából.
Édesapám korábban az udvaron a partoldalba ásott egy bunkert és mi oda húzódtunk be. Bárányfaggyúból mécsest készített, kanócot tett bele, élelem és víz volt bekészítve.

Azon a decemberi napon hallottuk a vároldal felől a „Hurrá,hurrá!” kiáltásokat és onnan cuppogtak be az udvarunkba a katonák és rohantak tovább. Más katonák az utcákon jöttek és minden udvarba, házba, istállóba berontottak, nem kopogtattak, lábbal rúgták be az ajtót. Mindent átkutattak és rohantak tovább.
Félve, remegve jöttünk ki a bunkerból!

Édesanyánk jól beöltöztetett minket a nővéremmel, fiatalok voltunk és hogy ez ne legyen annyira nyilvánvaló, fekete kendőt adott a fejünkre, borító volt átkötve a hátunkon. Rajtam még a bátyám csizmája is rajtam volt, a térdem is benne.
Miután az oroszok elfoglalták az egész falut, jött a rendfenntartó csapat és azok rendezkedtek be itt.
Hallottuk, hogy miket műveltek.
Édesanyánk annyira féltett minket, lányokat, hogy szilveszterkor beágyazott bennünket az első házban a felvetett ágyba, a dunna közé, alig kaptunk levegőt.
Annyival azért védve voltunk, hogy a mi házunkban alakították ki a rendelőt az oroszok egy orvos ezredes és két ápolónő tartózkodott nálunk.
A bárányainkat így is elhordták, egyenként.
Mindig estefelé jött egy orosz katona, szó nélkül bement a juhakolba, megfogta a bárány két-két lábát, a nyakába vette és vitte. Mi az ablakból néztünk a bárányaink után. Akkor 45 darab bárányunk volt, elvitték mind egy szálig.
Hat hétig volt ez a csapat a faluban, amikor elmentek, jött két lovas kozák szökevények voltak, de sakkban tartották a falut. A várablakon lóhátról néztek ki.
Az oroszok után sok helyen csak rüh és lapostetű maradt.
A háború után a Rákosi korszak következett, jött a beadás. A földek után határozták meg a mértékét, édesapámnak másfél mázsa marhahúst, 8 kg disznózsírt, tojást, tejet kellett beadnia. Ha nem volt annyi zsír, meg kellett venni és azzal kipótolni. Figyelték, hogy kinél ellik a tehén, ki vágott disznót.
Ezután jött a téeszesítés és a Kádár korszak, elvették a földjeinket, az igavonó jószágokat, szerszámokat, munkaeszközöket, elvittek mindent!  
1956-ban egyesek a Tanácsházáról kihordták a könyveket, iratokat, vörös zászlót és a röplabdapályán égették (ahol most a Perényi szobor van) .
Jött egy teherautó és az újhelyi kórháznak gyűjtött élelmiszert.
Ebben az időszakban voltak olyanok, akik hallgatózni jártak mások ablaka alá, hogy hol hallgatják a Szabad Európa rádiót. Ez is a besúgások időszaka volt.
A fuvargazdaságból volt, aki lovakat akart hámmal elvinni, azt gondolva, hogy a
forradalom alkalom a szabad rablásra is. A férjem ezt megakadályozta, mivel felelős volt értük.

Ezeket és még sok más dolgot, jót és rosszat is éltünk át. Nehéz időszakok követték egymást, nehéz körülmények között éltek az emberek, mégis összetartottak, segítették egymást. Együtt voltak jóban, rosszban.

Ma ez sajnos másképp van, ma az emberek az összetartás helyett a széthúzást, az irigységet, az önzést választják. Tisztelet a kivételnek!
A múlt hibáiból végre tanulnunk kellene, hogy ezeket a hibákat még egyszer ne követhessük el.
A bűnösöknek meg kell bocsátani, de felejteni nem lehet.
Örülök, hogy alkalom nyílt ezeket elmondani.

Mindenkinek jó egészséget, összetartást, szeretetet kívánok.
Soha ne felejtsük el, hogy honnan származunk.
12 évesen egy iskolai előadáson, a színpadon Lupis Sanyival énekeltük azt az éneket, amitől
Édesanyám sűrűn törölgette a szemét a nézőtéren, Édesapám erősen tapsolt és én később jutalmul fehér vászonpapucsot kaptam Kassáról, csempészve a hegyen.
Ez az akkori ének a mai napig elkísér:

„Ez a föld az enyém,
Itt élt az Apám.
Itt tanított nótaszóra édes jó Anyám.
Ez a föld, ez a táj
Drága hű barát.
Elkísér egy életen s a nagyvilágon át.
Az estharang, ha kong a néma csendbe n
Akárhová sodort az életár
Szülőfalum emléke kél szívemben,
Fölötte reng a méla holdsugár.

Szülőfalum akácvirágos tája,
A kisharang terólad énekel.
Szülőfalum, te egyetlen, te drága
Giling-galang, te ringass egykor el.”
2011-02-04 20-14-14_0037

 

A lakodalom

A háború után kezdtünk fellélegezni újból, igyekeztünk csak jóra emlékezni. Jártunk bálokba, ismerkedtünk, jártunk fonóba. A legények lassan elfelejtették a háborút.

Nyáron, vasárnap délutánonként a vár alatti diófánál táncoltunk. A legények hozták a helybeli cigányzenészeket. Amikor a zenészek pihentek, mi lányok karikába táncoltunk és énekeltünk, vagy közösen a legényekkel hallgatókat énekeltünk. 1950-ben 12 esküvő volt a faluban - közte a miénk is. Amikor a lánykérések voltak, az anyósjelölt jött megkérni fiának, a feleségnek valót a lány szüleitől.

Az esküvő előtt a pároknak kötelező vérvizsgálatra kellett menni Göncre, és amikor lejött az eredmény, és ha jó volt, akkor lehetett a jegyzőnél időpontot kérni a polgári házasságkötésre. Szombati napon volt a polgári házasságkötés Füzérkomlóson, ott volt a jegyzőség-, vasárnap az egyházi szertartás Fűzéren.

Férjem Laczkó Miklós és a bátyám is katonaként szolgált a második világháborúban.

Esküvőnk 1950. május 28-án ikeresküvő volt, mivel egyszerre volt bátyáméval, Horváth Jenőével és menyasszonyáéval, Lukács Mártáéval.

A régi szokásoknak megfelelően engem a szüleim házában búcsúztattak el.Testvéremmel együtt búcsúztattak szüleinktől, letérdeltünk eléjük - ők ültek – és mindketten megáldottak minket. Keresztet rajzoltak homlokunkra. Együtt sírtunk velük.

Nagyon szép volt a búcsúztatóm, a végén ez a vers volt:

Álljatok elémbe, ti híres legények

Kik személyemet oly gyakran szemléltétek

És most sajnáljátok, hogy nem lettem tiétek!

 

Majd ezt a nótát énekelték a lányok:

Amíg leány voltam

Szabad madár voltam

De már asszony leszek

Halálig rab leszek.



/Fotó: a Horváth család Horváth Rozália esküvőjén/

Amikor elbúcsúztam a szüleimtől, a násznépem párosával, énekelve kísért a templomig. Hosszú, földig érő fehér ruhám volt. A hosszú fátylamat nővéreim gyermekei, Vidrinszky Klári és Rácz Jancsi hozták utánam. A vőfényem Laczkó Emil - a vőlegényem öccse - karonfogva kísért.

Leendő férjemet szintén a szülei házában búcsúztatták és a római katolikus templom előtt kellett találkoznunk, ahol muzsikaszóval vártak. A cintértől a vőlegény kísért és a két násznép együtt vonult be a templomba.

A násznagynak, a vőfénynek és a nyoszolyólányoknak is két-két hosszúkendő/amit előre varrt meg a menyasszony/, míg a tanúnak egy kendő volt a vállán keresztül kötve.

Bátyámék a búcsúztató után beültek a hintóba és indultak a filkeházi templomba, mivel az ő menyasszonya görög katolikus volt és mindig a lány után tartották az egyházi esküvőt. A hintó után ment még három bricska tele lányokkal, legényekkel, cigányzenészekkel. A legények kezében borosüveg, a bricskák ki voltak pántlikázva, a kocsis ostorán is pántlika. Még a lovak szemellenzőin is pántlikák és hosszúkendők voltak. Hol énekelve, hol visítva mentek.

Énekelték, hogy

„ Lassan kocsis, hogy a kocsi ne rázzon! Hogy a babám szíve meg ne hasadjon ˝

Esküvő után a vőlegény házához mentünk, ahol a vacsora volt. A ház előtt a híd lánccal el volt kötve. Maskarások táncoltak a tűz körül és pénzt kértek, hogy átengedjenek. A násznagynak kellett alkudozni és fizetni. A ház ajtajában a következő akadály: a szakácsasszonyok boronát tettek az ajtóba és ők is pénzt kértek. A násznagynak megint fizetnie kellett.

 

A vacsorához a szobákban volt megterítve körbe. A szokások szerint egy tányért kaptunk férjemmel, nekünk abból kellett enni. A sokféle étel után következtek a torták: menyasszonyi torta, nyoszolyótorták, násznagytorta.

A vacsora után tánc, majd éjfél felé a koszorú levétel következett és újra tánc.

A menyecskekontyolás – piros babos kendő hátrakötve - hajnal körül, az alsó szomszédban történt, hogy fölfelé menjen a gazdaság. Báránybőrön kellett kontyolni a menyecskét, hogy göndör hajú legyen a gyerek.

2011-02-04 20-39-55_0045

                        /Laczkó Miklósné szül.:Horváth Ilona és Laczkó Miklós/

 

Ezután következett az újasszonytánc, amíg a férj el nem lopta az újasszonyt. A násznép addig mulatott, míg ki nem dőlt: kivilágos virradatig.

A mi szüleink öt gyermeket indítottak el az életbe.  A lányokat kistafírozták, abban az időben ez 6 tollas fejpárnát, egy nagydunnát, egy kisebb, takarónak használt dunnát, ágytakarót - ezekre huzatokat is varrtunk angol széllel, 30 méter anyagból varrógéppel - 6 db félpamutos /amit kenderfonal és pamut keverékéből magunk szőttünk/ és minden darabot ki is hímeztünk.

                                                                                                                                      

A_Horv__th_csal__d_Roz__lia_esk__v__j__n[2]6 db konyharuhát, 6 törölközőt, 6 asztalterítőt, 2 szakácskötőt, 2 savanyú káposztás hordóra való abroszt, 3 komakendőt, násznagykendőket, vőfénykendőket, nyoszolyókendőket. Ha gazdálkodóhoz ment a lány férjhez, akkor még 6 vászonzsákot is. Mindent monogrammal ellátva. Ha idegen faluban volt az esküvő a szekérbe fogott lovaknak is hosszúkendőt kellett készíteni, a szemellenzőhöz piros pántlikával volt erősítve.

Esküvőnk után mindketten az Erdőgazdaságnál dolgoztunk. Én a csemetekertbe jártam napszámba, csemetét ápolni. Férjem blokkoló volt, ő írta meg a bárcát arról, hogy ki mennyi fát szállított az erdőből a komlósi állomásra/a faluból a gazdák - kinek milyen igavonó állata volt azzal - szállították a fát/.

Még ebben az évben /1950-ben/ az Erdőgazdaság képviseletében, Sápi Viktor és Vastag Pál érdeklődtek a faluban olyan embert keresve, aki megbízható és ért a lovakhoz. A férjemet ajánlották. Így kérték fel a fogatbrigád megszervezésére és vezetésére. Keresett 18 embert, akikből lettek a fogatosok. Vettek 18 pár lovat, szekereket, lett kerékgyártó, kovács, udvaros, éjjeli őr. A volt grófi istállóból lett az Erdőgazdaság istállója.Szolgálati lakást is kaptunk.

Közelítő szánkó/közelítő szánkó/

Ezután a fogatosok szállították a fát Komlósra, így már szervezettebben ment a munka. Férjemnek volt egy találmánya is, a közelítő szánkó. A kovács segítségével a kivitelezése is megtörtént, ezzel könnyebben és gyorsabban lehetett az erdőből, a fák közül kihozni az ölfát és nagyobb mennyiséget egyszerre.

                                              

 

Lányok a kocsmában

                1944 volt, mikor egy alkalommal, két barátnőmmel, egy kis csínytevésre kaptunk kedvet, mert ne higgye senki, hogy a régiek nem tudtak viccelni.

Szóval én, Márti és Klári kitaláltuk, hogy fiúnak öltözünk, és egy kicsit mókázunk, így is tettünk. Én a testvérem, Jenő öltönyét vettem fel, amit Kassán vettek neki, ha haza jön a frontról, legyen szép új ruhája. Ott volt a szobámban a szekrénybe betéve. Este mikor felöltöztem, a gang ablakán bújtam ki. Ott laktunk a vár alatt, ahol aztán Jenőék is laktak.  A parókia mellett találkoztunk a lányokkal és a cintérre mentünk. Akkor nem volt még közvilágítás, így a sötétben senki nem láthatta, hogy mi vagyunk azok. Még cigarettáztunk is, mint a fiúk. Aztán gondoltunk egyet és átmentünk a kocsmába, akkor Timkó János volt a kocsmáros. A fia, Ernő is ott dolgozott, aki udvarolni is akart nekem.

A kocsma ajtaja előtt három lépcső volt és kétfelé nyílott a  fa ajtaja.

A kalapot jól a szemünkbe húztuk, leültünk a sarokba az ajtó mellé.

Odajött Ernő és megkérdezte:

- Mit kérnek?

- Egy liter bort és egy üveg szódát!- válaszoltam, elváltoztatva hangomat.

Nem szólt semmit, csak megfordult és hozta a bort meg a szódát. Letette az asztalra a bort, de a szódával hirtelen lelocsolt engem! Sikítva ugrottunk fel, erre elkiáltotta magát:

-         Fiúk! Ezek lányok!

Úgy szaladtunk ki, hogy a három lépcsőt átugrottam. Szaladtunk a templomhoz, ahol a torony melletti árnyékba bújtunk el.

Ők szaladgáltak körbe és kiáltoztak: Megvannak? Hol vannak?

A szívünk a torkunkban dobogott, aztán egy idő múlva elcsendesedtek, mi meg szaladtunk haza. Bemásztam az ablakon, beakasztottam az öltönyt a szekrénybe és gyorsan lefeküdtem. Reggel bejött Édesanyám és pont azt a szekrényt nyitotta ki, ahol a Jenő ruhája volt. Rögtön látta, hogy a pantalló hajtókája koszos, füves! Kérdezte is, hogy mi lett ezzel? De én nem árultam el. Én nem tudom, válaszoltam. Nagyon mérges lett volna, ha elmesélem. Biztos, hogy apám se dicsért volna meg.

Eke a csűrtetőn

                Egyik reggel apám - miután előző napon elkészült a szántáshoz - kiment az udvarra, és fel akarta tenni az ekét a szekérre, de nem találta. Kereste mindenfelé, amíg meg nem állt az udvar közepén és fejét az ég felé fordítva, mérgesen a kalapját hátratolta és megvakarta a fejét:

-         Hol lehet az eke?

Hát látja, hogy fel van kötve a csűr tetejére. A huncut legények így tréfálkoztak a lányos gazdákkal abban az időben. Szegény megszenvedett vele, amíg leszedte és az egészért minket hibáztatott Erzsivel, a nővéremmel.

Derékszög

                Egyszer trágyahordáshoz készülődtünk, jól megrakta Édesapám a szekeret, még fényesre is lapogatta egy deszkával, hogy a rázós úton, szét ne szóródjon a trágya. Aztán befogta a két ökröt a szekér elé és mi lányok – Erzsi és én - is mentünk vele. Mikor odaértünk ahol a hosszúföldi kereszt áll, apám az árkon át akarta a szekeret a földekre vezetni. Ahogy a szekér eleje beleért az árokba, ostorral odacsapott Bojti és Fickó farára. Azok megrántották a szekeret, az meg kétfelé esett, a trágya mind az árokba szóródott. Apánk eldobta az ostort mi meg szaladtunk, ő meg utánunk dobta még a vidlát is, úgy szidott minket a legények miatt!

Mert a legények vették ki a derékszöget, ami a szekeret egybe tartotta! Ők meg szembe a kukoricásba hasaltak és onnan lesték a hatást.

 

 

Tehéngyógyítás

Családunkban az állat szeretet és a vadászat szeretete apáról fiúra, fiúról unokára és dédunokára száll. Az édesapám nagyon értett az állatokhoz. Sokan hozták hozzánk a teheneiket, ha felfújódtak, vagy más bajuk volt. Sosem kért érte semmit, örült, ha segíthetett. A hályogot úgy gyógyította, hogy vett egy zsúpszalmaszálat, odamérte a tehén szeme és orrvégéhez, hogy elég hosszú-e? Majd a tehén orrcimpáján lévő egyik lyukon feldugta a szeméig. A tehenet ez zavarta, ezért a nyelvével nyalogatta és az, ahogy mozgott, le is szedte a hályogot róla. Ha a tehén felfújódott ahhoz volt olyan tölcsér alakú eszköz, amit pontos helyre szúrt be és így leapadt az oldala és jobban lett a tehén.

A lovakhoz is értett, ott kólikát gyógyította. A borjúkon, a hátukon, ha göb volt, füstölt hájjal lazította és így kifakadt. Malacnak az árpafogát lecsípte. Juhoknak a körmét levágta, ha hosszú volt. Sok állatot gyógyított meg, még a szomszéd falukból is hoztak hozzá állatokat.

A dédunokája, Dr. Laczkó Tímea – az én unokám – pici korától fogva, állatorvos akart lenni, semmi más. Elvégezve az állatorvosi egyetemet, az is lett. Ma a dédnagyapja után ő gyógyítja az állatokat, /Budapesten/ felhasználva hozzá az EKG-t, ultrahangot és egyéb más mai modern eszközt.

Igaz a mondás: „Nem esik messze az alma a fájától!”

                    P1330250 /Dr.Laczkó Tímea/          

 

Füzéri viselet

Az 1920-as, 30-as években az asszonyok széles, nagyráncos, bő, színes, virágos selyemszoknyát fehér csipkés alsószoknyákkal, hosszú, szűk ujjú blúzt, csipkével díszítve hordtak. Selyemrojtos vállkendőt, a nyakból a mellen elől keresztezve és hátul a derékon megkötve.

31

Borítókat télen minden színben és csizmát. Hétköznapra színes kartonruhákat hordtak, hozzá hosszúszárú fűzős cipőt vagy papucsot.

A férfiak fehér, sűrű gombos inget, mellényt, kabátot, bricsesz nadrágot, keményszárú fekete boksz csizmát és kalapot viseltek. Hétköznapra festett vászonnadrágot, vászoninget és bakancsot hordtak.

A II. világháború után következett az egybeszabott egészruha és a borító helyett a nagykabát.

Nekem volt a faluban először nagykabátom, Kassáról hozták a szüleim.  Urbanovics Ilonnak küldtek Amerikából és így lett kettőnknek.

Mail0007  /a kép balszélén Horváth Ilona, jobbszélen Urbanovics Ilona/

 

 

Építkezés

A Füzérkomlósi kőbányából, fehér kőből épült a mi házunk 1958-60-ban.Tölgyfából van és kézzel faragott a gerenda, szarufa, fenyő a léc, amire jött a pala. Belülről plafon mindenütt, a padláson vályogtégla lerakva végig és a teteje letapasztva, hogy melegebb legyen. A vályogot a cigányok vetették.

1963-ban vezették be a faluba a villanyt. Addig mindenki petróleumlámpával világított otthon, az utcán viharlámpával jártak. A szekerek oldalán is viharlámpa világított, ha sötétben mentek valahova, pl. piacra.

 

Gazdálkodás

Mindenki a saját földjét művelte, kinek mennyi volt. A nagyobb gazdák lóval, ökörrel a szegényebbek tehénnel szántottak, ők adót nem fizettek a földért. Akinek nem volt földje, az elment a nagyobb gazdákhoz kepésnek és harmadába dolgozott. Megvolt az élelem embernek és állatnak. Vetőmagot a gazda adta és be is szántotta.

            A gazdálkodó ember, amikor még saját földje volt, minden talpalatnyi helyet kihasznált. Én az édesapámról tudok példát mondani. Szántott, vetett, aratott és vadász volt. Édesanyámmal minden nap hajnalban keltek. Édesanyám sütötte a kenyeret. Apám megetette, megitatta a jószágot, majd elment a legközelebbi erdő szélére, a ligetbe. Ott jöttek ki hajnalban a nyulak a lucernára. Mindig hozott 1-2 nyulat, abból volt az ebéd vagy a vacsora.

Amikor hazajött, megreggeliztek és mentek a mezőre. Mikor milyen idény volt, annak megfelelően végezték a munkát. Apám kaszált, Anyám készítette elő a zöldségnek való földet. Kapálta, fellazította, bevetette minden fontos zöldség magját. Mindig a patak széle mellett volt a káposzta, onnan lehetett locsolni.

Apám szántott, vetett, arattak együtt.15 hold föld volt, azon gazdálkodtak, azután fizették az adót. Egyedül nem lehetett mindet megművelni, ezért édesapám adott ki harmadosba aratni. Édesapám megszántotta, bevetette a földet, vagy krumplit ültetett bele, a harmados művelte tovább és ezért aratáskor minden harmadik búzakereszt vagy krumpli ásáskor minden harmadik zsák krumpli őt illette. Apám házhoz is szállította a részét.

Minden helyet hasznosítottak a földeken, pl. a krumpliföldön a barázdát is kihasználták körül, napraforgót, kukoricát, a kukoricához babot /hogy fusson rá és így jobban termett/ ültettek. A krumpli közé három sor mákot hosszában és tököt is közbe-közbe vetett Édesanyám.

A 30-as 40-es években cigányok is dolgoztak a gazdáknál, még harmadost is vállaltak.

Krumplikapálásért 5-6 zsák krumplit kaptak a gazdától. Így volt egész télirevalójuk. A cigányasszonyok ruhaszárító kötelet csináltak a hullott kendercsöpüből, amit a faluban kaptak. A ruhaszárító kötél erős volt, a faluban adták el. Földből, pelyvából tapasztásra vályogtéglákat készítettek. Kemencét tapasztottak belülről, gyertyával vagy viharlámpával világítva.

Nagyon jó muzsikusok voltak. Volt egy zenekaruk, Prímás volt a Kálmán és az Elemér, a Jani brácsás, a Gyula bőgős, a cimbalmos a Sanyi volt.

Bálakban, lakadalmakban muzsikáltak, szerenádot adtak a lányoknak.

Tavasszal volt az árpa és a zabvetés és akkor vetette az egyikhez Édesapám a lóhere magot, a másikhoz a lucernát is. Így aratás után már nőtt benne a lóhere és a lucerna, amit többször is lehetett kaszálni. Forgattuk, szárítottuk, begyűjtöttük és a padlásra raktuk. A lucernát a szalmával összerázta Édesapám és úgy vágtuk szecskának. Ha alkalmas volt a föld kenderre, akkor abból is vetett a föld végébe. Így volt kihasználva minden talpalatnyi föld.

 

Gyerekként úgy tudtunk szüleinknek segíteni a munkában, hogy pl. az udvaron kiterített nagy ponyván a kiszárított napraforgó fejeket ütöttük bottal és így kihulltak a magjai. A babot leszaggattuk és kifejtettük. A mákot kieresztettük. Édesanyám átmosta és szárította a napon. A napraforgó magot, ha megszáradt rendesen, zsákokba szedtük és édesapám elvitte Göncruszkára. Ott préselték ki és demizsonokba hozta haza a napraforgó olajat.

Nagyon finom volt. Édesanyám abban sütötte a fánkot. Mi gyerekek, kenyérre csurgatva is szerettük.

A szőlőt is együtt szedte a család és a dézsában-zsákban taposta Édesapánk.

Természetesen a savanyú káposztát is együtt készítettük. Mindenki taposta.

Aratás után jött a cséplés, amihez legalább 15 ember kellett. Beállt a cséplőgép a csűrbe és ott folyt a munka. Adták a kévéket a dobra, ott vágták el a kötelet és tették a kévét a dobba. A búzaszem jött ki a zsákokba, a szalma ment ki hátul a gépből, ahol emberek irányították és rakták kazalba. A búzás zsákokat markos legények vitték a hátukon a kamrába és öntötték a szuszokba. A lányok a pelyvát szedték és hordták a csűrbe külön fiókba. /fotó: Timkó Lászlóné/Délben nagy ebédek voltak, több tyúkot vágtak levesnek, volt töltelék, krumpli, savanyúság, különböző tészták vagy fánkok. A cséplés befejeztével kezdődött a vacsora, édesapám ilyenkor mindig bárányt vágott.

A búzát Pálházára a malomba vitték őrölni az egész Hegyközből. Két malom volt, egy grófi és egy állami, amit alsó malomnak hívtak. Az alsó malomban volt „küjü”, odavittük a tilolt kendert apróra töretni. A „küjü” egy hatalmas fakalapácsszerű szerkezet volt. Több is volt belőle, sorban. Előtte ültünk és tettük alá a kendert, többször igazgatva, hogy minél apróbbra törje.

Közben a búzából is liszt lett. Első osztályú liszt az a nullás liszt volt, amiből süteményeket, tésztákat gyúrtunk. A másodosztályú liszt a kenyérliszt volt, ebből készült a kenyér. A harmadosztályú az a korpa volt, amit a malac kapott. Árpából lett a dara, hízónak való.

A háború alatt és utána is egy darabig nem volt liszt – így nem volt kenyér, nem volt levesbe való tészta stb. - , mert nem őröltek a malmok. Édesanyám otthon kis kő malmocskán őrölt saját maga búzából és árpából lisztet. Nehéz munka volt, mert jobb kézzel hajtotta a követ, ballal dobta a szemet a kő belsejébe és hullt a liszt az edénybe. Abból gyúrta Édesanyám a tésztát, sütötte belőle a kenyeret. Sokat kellett szitálni ezt a lisztet, hogy kilehessen szedni a pelyváját.

Sok háznál volt akkoriban ilyen kis kőmalom. A miénk a mai napig is megvan a Nagyapám házában, ami ma a Fűzéren működő tájház.

Amikor a kendert hazahoztuk a küjüből, az öcsölővel „kifésültük” belőle a törmeléket és készen volt a fonáshoz.

jobbról az első Horváth Miklós,mellette fia JenőÉdesapám, Horváth Miklós 15 holdon gazdálkodott, jószágokat: lovakat, ökröket, teheneket, disznókat, bárányokat, nyulakat és mindenféle szárnyast is tartott.

A gazdálkodás mellett az 1920-as évektől a háborúig bérelte vadászként a falu vadászterületeit. Birtokosok /pl.: Szalánczy Emil Komoróból/, bankárok, az újhutai báró és még sokan mások jártak ide vadászni szarvasbikára, őzre, vaddisznóra és szalonkára a Kopoldiba.

 

    /a kép jobbszélén Horváth Miklós, mellette fia Horváth Jenő/

A szarvasbika agancsát, vaddisznó agyarát Édesapám főzte ki. A bőröket kidolgozta, a húst kimérette a faluban, az érte kapott pénzt a bírónál kellett befizetni.

Édesapám gyerekkorától vitte magával bátyámat az erdőbe és mindenre megtanította. Fővadász lett, bátyám is megtanította mindenre a fiát, aki - biztos vagyok benne - továbbadja tudását kisfiának, aki már a negyedik generáció.

 

 

Haszonállatok tartása

 

Minden gazda tartott állatokat. A módosabb gazda tartott egy pár húzólovat, vagy egy pár ökröt, két tehenet, növendék borjúkat. Volt olyan gazda, aki csak egy tehenet tudott tartani.

A füvet az erdőből, a csemeték közül sarlózta ki nyáron. Azon tartotta.

Batyuban hozták az asszonyok. Mint a Zsófi néni is, aki a hátán hozta a batyut. Spóroltak a szénával. Olyan is volt, aki csak kecskét tartott, hogy meg legyen a gyereknek a tej.

Nyáron a főzéshez is az erdőből hozták a rőzsét, a vállukon batyuban.

A gazdasszony tartott malacot, libát, kacsát, tyúkot, pulykát. A gazda az istállóban a váló alatt tartott nyulat ládában. Galamb is volt a padlás alatt, a dúcban. Amit az állatok elhullajtottak, azt ők ették meg. A galambok az istállóból az ablakon jártak ki-be. Ki volt nekik hagyva egy szem az ablakon.

A liba ha kitojta magát, nem érzett magában tojást, leült és négy hétig költötte a kislibát. Tíz darabtojást tettünk alá. A pulyka is költött, alá 30 db tyúktojást lehetett tenni. Az kiköltötte a pulykát is és a csirkét is. Átbírta melegíteni a nagy testével a tojásokat. A tyúk alá 19 vagy 21 tojást tettünk.

Kiválasztottuk a legfrissebb tojásokat, lámpánál átnéztem, hogy van-e benne szem. Átlátszik a tojás héján annak, aki tudja, mit keressen.

Három hétig ül a tojásokon a tyúk. A harmadik hét vége felé langyos vízzel óvatosan meglocsoltuk a tojásokat, hogy ha ráül a tyúk és melegíti a tojást, puhuljon és így könnyebben tudja áttörni a kiscsirke. A tyúk költötte ki a kacsatojást is, azon négy hétig ült. Megtörtént, hogy a kotlós lejött a tojásról, mert sütötte vagy megunta. Féltünk, hogy kihűl a tojás, pálinkával megitattuk és így nyugodtan ült tovább.

A tyúkanyó vízhez is vitte a kiskacsákat. Azok belementek a vízbe, ő meg a parton ült, vigyázott a kiskacsákra. Ha a magasban meglátta a sast, rikoltozni kezdett, a kiskacsák szaladtak ki a vízből, beültek az anyjuk alá, kidugták a fejüket és úgy figyelték az eseményeket.

Húsáért tartották a nyulat, galambot.

A kispulykára vigyázni kell, ha bemegy a csenálba, görcs húzza a lábát, ilyenkor ecetes vízzel mostuk, attól múlt el. A libát vittük a Kenderföldre a patakba úszkálni és a fűre legeltetni.

Etetésük:

a kislibának, kacsának friss csenalat,salátalevéllel,kukoricadarával keverünk. Edényből vagy vályúból etetjük. A kis pulykát túróval és kukoricadarával etetjük. Később a szemet is megeszi úgy mint a tyúk. Tudni kell, hogy melyik jószágnak mit adhatunk enni.

Gabonafélék:

Búza, gabona, árpa, zab, kukorica. Ezeket hívják egyben gabonaféléknek. Ezeket mind külön kell vetni. Búzából lesz a liszt süteménynek, kenyérnek, levestésztáknak. Gabonának a lisztje értékes kenyérnek, a zsúpszalmája is érték, azzal fedték a házakat, pajtákat, szalmakötelet kézi aratáshoz /amivel a kévét kötötték be/ csavartak belőle. Árpadara tehénnek, malacnak, hízónak való. Zab a lónak. A kukorica darája minden állatnak jó, lisztjével süthetünk is. Ezeket minden gazdálkodó ismerte és ismeri, most már ilyenekkel nem sokan foglalkoznak. Mindez már a múlté.

Aki még a házhoz tartozik: az a fecske. Ő saját maga készíti az anyagot a fészekrakáshoz. A fészket az eresz alá rakja, oda rakja a tojásait. Ahol állat van, ott légy is van. A fecske ezen segít, saját maga fogja meg az élelmét, ezért hasznos madár.

A veréb is madár! Bokrokba rakja a fészkét. Az elhullott szemet szedi fel, így egy szem sem vész kárba.

 

Falusi erdőkben gazdálkodás

Együtt ment mindenki, akinek erdeje volt.A kisbíró kidobolta, hogy mikor, milyen munkára kell menni. Kipucolták a legelőt a jószágoknak. Lányok, asszonyok csemeteültetést, ápolást végeztek, a férfiak bokrokat pucoltak, télen ölfát vágtak.

/fotó: Vida Márti/

Legeltetés

A legelőkön a pásztorok legeltettek, reggel kürtölt és mindenki kihajtotta a tehenet vagy a kondáshoz /az tülkölt/ a disznót.

Nagy ünnepeken lángos járt a pásztornak, kondásnak. Minden háztól kapott, batyuba szedte. Póli volt a libapásztor, sípolt és hajtotta a libákat a legelőre. A libák feje meg volt festve különböző színű festékkel, hogy meglehessen gazdája szerint ismerni őket.

A jószágok legelőre szoktatása úgy történt, hogy a háztól a legelőig, pl.: a tehenet sós kenyérrel, a disznót kukoricacsővel csalogatták ki. Az első két nap el is mentek értük, hogy tudja hová kell hazajönnie. Két nap után, amikor a pásztor behajtotta a faluba a csordát vagy a kondát, mindegyik a gazdája kapujában állt meg.

Édesapámnak a 45 bárányhoz külön juhásza volt. Édesanyám gyakran készített juhsajtot.

 

Szüretelés

            A család és a rokonság együtt végezte. Hordókba szedték, szekéren szállították. Nagy élmény volt az üres hordóban utazni gyerekkorunkban a szőlőig. Este zsákba tették a szőlőt és dézsában taposták, nagy edényekbe folyt ki a must, amit tölcséren tölgyfa hordókba töltöttek. Saját termésű tökből volt a lopó, így az Édesapámé is a borszíváshoz.

Amíg forrt a bor nem volt a fadugó a hordóba bedugva, mert elfojtotta volna a forrást.

 

Melyik dűlőben mi  termett

A Szőlőhegy alatt és a Felsőtisztáson krumpli. A Hosszúföldön, a Dombokon minden jól terem. A Vidumancon, Rózsásokon búza. A patak mentén, Rózsáson, Járókon első osztályú téli káposzta termett. Legkeresettebb volt az újhelyi piacon a fűzéri káposzta hordókba télire savanyú káposztának taposták. A gyalult káposztát sózták, taposták, rétegenként raktak bele fejes káposztát, babérlevelet, fokhagymát, vöröshagymát, szemes borsot, almát, az aljára kaprot. A tetejére fedőt tettek ,  rá egy nagykövet és letakarták./A stafírungba erre a célra is  készítettek hímzett  abroszt/. Általában a konyhában érleltették a káposztát, kb. két hétig, utána a pincébe tették.

 

Ételek

Leggyakrabban leveseket és hozzá tésztákat (gombóc, derelye, sztrapacska, túrósmetélt tepertővel) készítettek. Főzelékek borsóból, babból, tökből, káposztából készültek. Ünnepi ételek: tyúkhúsleves, kelt tészták, fánkok, töltött káposzta, pörkölt, sült húsok.

Karácsony szenteste gombaleves és mákos guba, húsvétkor túrócska, töltelék, sonka, főtt tojás, kolbász, kalács /ez volt együttes nevén a pászka, amiből szentelni vittek a templomba/ voltak a hagyományos ételek. 

 

Kenyérsütés

Ahány kenyeret akartunk sütni, annyi szakajtó lisztet szitáltunk a kenyérsütő teknőbe. Az egyik végén csináltunk a lisztbe egy mélyedést, ebbe 5 dkg élesztőt langyos vízzel, fakanállal kevertünk össze. A tetejére lisztet szórtunk, ez lett a kovász, amikor megkelt, elkezdett a teteje repedezni és akkor már lehetett dagasztani.

Főtt krumplit összetörve vagy krumplinyomóval kinyomva teszünk bele, sózzuk, langyos vízzel közepes keménységűre dagasztjuk. Két kézzel, jobbal, ballal emelgetve jól szaggatjuk.

Két-háromszor átdagasztjuk, tetejét elsimítjuk, lisztezzük, betakarjuk. Amikor jól megkelt, akkor cipókat szakítunk belőle, jól kidolgozzuk, és lisztezett szakajtóba tesszük. Konyharuhával letakarjuk, meleg helyen kelesztjük. A kemencét előre befűtjük, ha kész a kemence, a hamut kiseperjük, a parázs a kemenceajtóban marad. A sütőlapátot meglisztezzük, ráborítjuk a szakajtóból a kenyeret, a tetejét vizes kézzel megsimítjuk és a kemence leghátulján óvatosan letesszük a lapátról.

Amikor a kenyér tetejét már megfogta a meleg, kihúzzuk a parazsat, mind a két ajtót rázárjuk. Kb. egy óra múlva kész a kenyér. Kiszedjük a kenyereket, leseperjük a hamutól, az asztalra rakjuk, letakarjuk.

A kenyérsütő teknőt kikaparjuk, az így összegyűjtött tésztát egy gombóccá formáljuk, kiszárítjuk. Következő kenyérsütésnél ez lesz a kovász, akkor majd langyos vízbe kell áztatni és az élesztővel együtt elmosni, így lesz kovász belőle. Így finomabb és magasabb lett a kenyér.

A háború alatt nem lehetett se cukrot, se élesztőt kapni. A cukor helyett melaszt főztek /cukorrépát reszeltek és addig főzték, míg besűrűsödött/, az élesztőt komló főzetével pótolták. A melasszal süteményt is sütöttek. A gyerekek kenyérre kenve is szerették.

A kenyér tésztájából édesanyám mindig hagyott lángosra. A kenyerek után, az ajtó elé rakta be a lángosokat, hamar megsültek. Amikor kiszedte vajjal, tejföllel, ha kértük lekvárral is megkente.

Mielőtt iskolába mentünk már ettük a lángost, mert hajnalban már dagasztotta édesanyám a kenyereket és mire felkeltünk már készen volt. Nagyon szerettük, vártuk mindig a kenyérsütést. Több napig volt a családnak finom kenyere.

Ha a mezőre mentek a szüleim dolgozni, vagy kaszálni, édesapám mindig elkészített ennivalónak fél kenyeret konyharuhába csavarva, mellé zsírpapírba csomagolva kolbászt, szalonnát, hagymát és egy korsó vizet - ahol nem volt forrás -.

 

Szokás volt gyerekkoromban az is, hogy ha valaki bejött a házba az volt az első, hogy:

„Isten hozta! Foglaljon helyet, szeljen a kenyerünkből!”

Az asztalon, az abrosz alatt volt egy kenyér. Most is látom, ahogy Édesanyám odavitte a vendégnek egy késsel, aki vágott egy pici darabot a kenyérből, megköszönte és megette.

 

Ha leesett véletlenül egy darab kenyér, akkor fel kellett venni, megcsókolni és aztán oda adni a jószágnak.

Az egész kenyeret mielőtt megszegték, a késsel keresztet rajzoltak a kenyér hátára.

 

Disznóvágás

Karácsony és újév tájékán voltak általában a disznóvágások. Kora reggel jöttek a szomszéd emberek megfogni a 180-200 kilós disznót. Először ittak egy kis pálinkát, hogy bátrabbak legyenek. A disznó fülét, farkát kellett megfogni, hogy meg ne szökjön. Egy gazda úgy járt egyszer, hogy sűrű poháremelgetések után kezdték a disznóvágást. Amikor már meg volt a disznó szúrva és elkezdték a pörzsölést, a kábult disznó magához tért és a rárakott, égő szalmával elfutott. Egyenesen a szalmakazal felé……Végül az alkalmi  böllérek utolérték és kolbászként végezte ez a disznó is. Azóta is emlegetik a történetet disznóvágásokon.  Ahogy szúrták a disznót, egy tálba kellett a vért fogni és hagymás zsírral reggelire megsütni. Ezután kezdődött a pörzsölés.

Akkoriban még szalmával pörzsöltek – gáznak még híre sem volt-. Két - három ember csinálta. Végigpörzsölték, majd bekenték a szalma meleg hamujával. Tiszta fekete lett a disznó, ezt vakarták le késsel. Folyamatosan önteni kellett a késre a vizet, amíg szép fehér nem lett a disznó bőre.  Mikor kész volt, tiszta fehér volt, a kerti kiskapura ráfordították és kezdődött a disznó bontása. A fejét levágták. A hasát kettévágták a farkáig, kiszedték a belet és kivették a belsőséget. A tüdőt, szívet, májat mindjárt be kellet vinni a fazékba megfőzni.A bélről még melegen szedtük le a hurkazsírt. Amikor kimostuk a belet, utána fakanálra húztuk és kifordítottuk. Fokhagymahéj és só keverékével kentük be és állni hagytuk, majd a kés fokával slájmoltuk /tisztítottuk, vakartuk le/. Többször átmostuk, vízben áztattuk, amíg nem töltöttük. A fejből kivették a velőt, a nyelvet, a nyelvet a belsőséggel együtt főztük, a májat félig kellett főzni, hogy ne legyen kemény. Előre megfőzött, átmosott rizzsel, szalonnával, fűszerekkel külön csináltuk a véres hurkát. A tüdő, a máj és a zsíros fejhúsból, pofaszalonnából is ment a májas hurkába. A sajt úgy készült, hogy a gyomrot megtisztítottuk, a belső bőrét lehúztuk, így ment bele a nyelv, szív, bőrök, fül, zsíros hús, fokhagyma, só, fűszerek. Vékonyra vágtuk, nem daráltuk, bevarrtuk és megfőztük. Amikor megfőtt, akkor asztalra tettük, rá deszkát és arra nehezéket, hogy lenyomja. Másnap reggel átkötöztük zsineggel és füstre tettük.

A kolbászba tiszta hús, szalonna ment, paprika, ízlés szerint, fokhagyma, só. Rögtön töltöttük a kolbászt, majd hideg vízbe, vajlingba tettük, hogy lemossa a vért. Utána rúdra csavartuk fel, hogy a víz lecsöpögjön, másnap tettük a hideg füstre. A szalonnát feldaraboltuk a vastag szalonna ment zsírnak, kockára vágtuk és fazékba tettük sülni. Mielőtt kész lett volna, édes tejet tettünk bele, hogy jó ízű legyen a zsír és a tepertő. Jól kisütöttük a zsírt és bödönökbe szűrtük le. A tepertőt öt literes üvegbe raktam, lekötöttem és még nyárig is elállt.

Két hétig állt nagyteknőben, sóban a szalonna és a sonka. Minden nap megmostuk a sós lében, két hét után a szalonnát füstre tettük –a húsos vékony szalonnát előtte még fokhagymáztuk, paprikáztuk - , a sonkát még két hétre külön páclébe tettük. Patikában kapható fenyőmagos pácot készítettünk, két hét után lecsorgattuk és a füstre tettük. Olyan puha lett, hogy az ujjunk belement. A körömből, bőrökből kocsonyát készítettünk.

A karmonádli egy részét füstöltük, a másik részét meghagytuk frissen, akkoriban nem volt még hűtőszekrény, ezért a hideg pincében vagy a kamrában állt. Édesapám csanálba becsavarta és rostával letakarta, hogy a legyek ne férjenek hozzá. Így tároltuk, amíg el nem fogyott.

Volt Nádasdról (ma Szlovákia), rokonoktól egy nagy fazék, amihez csatos üvegek voltak. A húst megcsináltam pörköltnek, rendesen, finoman befűszerezve és forrón beraktam ezekbe az üvegekbe. Az üvegeket betettem a fazékba, amiben volt egy rács, ez alatt víz forrt és így dunsztolódott az üvegekben a hús. Ezután a kamrában,  a polcon elállt nyárig is.  Az a fazék most is meg van valahol a csűrben. Nagyon jó megoldás volt, mert akár nyáron is elővettük készen, csak meg kellett melegíteni.

            Amikor disznóvágás volt akkor mindig egy kis hurkát, húst, szalonnát a rokonoknak, szomszédoknak elosztogattunk, ha ők vágtak, akkor ők is hoztak kóstolót.

 

Házimunkák

 Mosás, szapulás hamus lúggal a vászonruhákat, a patakban öblítettük, sulykoltuk. A kenderfonalat és a vásznat is a napon fehérítettük.

 

Szappanfőzés:

 Disznóhurka zsírból, bárányfaggyúból első osztályú szappan készült a mosáshoz.

Télen szövés, kederfonás. Fonóba jártunk a szülők felügyelete mellett a lányos házaknál, minden este másnál. Jöttek a legények is, ők viccelődtek.

Énekeltünk, fontunk, kézimunkáztunk este 10-ig.

Saját magunk varrtuk, hímeztük a stafírungot.

 

 

Közigazgatás

 

A bíró a falu vezetője, első embere volt, négy hites /a mai önkormányzati képviselő megfelelője/ dolgozott vele. A Fűzérkomlósi körjegyzőség része volt Fűzér, a körjegyzőséghez öt falu tartozott, a járási székhely Gönc volt. A lakosság számára a hirdetnivalót a kisbíró dobolta ki. Az utcákat járta a nyakába akasztott dobbal, olyan helyen állt meg, ahonnan jól hallhatták, dobolt és kiáltotta: „Közhírré tétetik!˝

1920-ban a trianoni határ a falunkat a templom mellett szelte volna ketté. A templom cseh terület, a temető felé pedig magyar terület lett volna. Anyai nagyapám: Kristóf János, mint bíró és a 4 hites, egyikük az édesapám aláírásokat gyűjtöttek ez ellen a határ ellen. Besúgták őket és deresre húzás lett a következmény. Nagyapám 50, Édesapám és a többi hites is 25-25 botot kapott a kocsma udvaron. Ez vezetett később nagyapám halálához.

Mivel Károlyi gróf egy másik birtokrészt ajánlott fel a fűzéri területért, így maradhatott egyben a falu és a Milicen húzták meg a határt.

 

Valláshoz kapcsolódó

Keresztelő: egy hétre történt a gyerek születése után.

Temetés: a családtagot 1 évig gyászolták.

Keresztkejárás:

Május elején 3 napig  a három kereszthez: a Hosszúföldön a Gábor kereszthez, Kovácskán a Mura kereszthez és a Vinyicskék alatti kereszthez, a reggeli mise után mentünk lobogókkal a határba.

Tavasszal a búzaszentelés a mezőn volt.

Búcsújáróhely:

Máriapócsra, búcsúra napokig mentünk gyalog. A Tiszán csónakkal keltünk át.

Advent:

Rorate mise hajnalban, gyerekek is jártak, a nagy hóban viharlámpával, amíg nem volt villany.

 

 

Karácsony:

Előtte 9 napig Szállást keres a Szent Család. Gyertyával, minden este más házához vittük a képet.

Szenteste, kántálás volt, rokonok, gyerekek jártak kántálni. Betlehemesek és „sztari˝ is volt és van máig.

A vacsora gombaleves és mákos guba.

Nagyböjt: szigorú böjt volt, péntekenként nem ettünk húst.

Húsvét:

 Nagypénteken a szentsírnál leventék álltak fapuskákkal őrt, a gyerekek a várról hoztak ibolyát a sírhoz. A nagyszombati feltámadási körmenet alatt erdészek, vadászok álltak a cintéren, és amikor megállt az Oltáriszentséggel a pap, a négy égtáj felé díszlövést adtak le.

Húsvét első napján pászkaszentelés volt és van a mai napig is. Sonka, töltelék, sárgatúró, kolbász, tojás.

Locsolkodás:

Jöttek a legények, kúti hidegvízzel locsolkodtak.

Az asztalon, pecsenyéstálon a pászka felszeletelve, torma is, cékla is volt hozzá és pálinka, bor, szódavíz, finom sütemények.

Pünkösd:

Májusfa állítás, a legények az erdőből szekérrel hozták a fát, pántlikákkal díszítették és ahhoz a lányos házhoz állították, ahová udvaroltak.

 

Mesterségek, foglalkozások

2011-03-16 20-43-49_0056Állami Hangyaszövetkezet volt a faluban, amiben sokaknak névre szóló részjegyei voltak. Ebben az időben minden faluban volt Hangya. Ez üzemeltette az élelmiszerboltot és a kocsmát. Ezek mellett működött még a Musinszki féle szatócsbolt a Keresztúton, később volt Rohály Jánosnak is boltja és aztán a férjemnek, Laczkó Miklósnak is /még legénykorában/. Hordókban hozta Újhelyből  lovas szekéren az ecetet és a petróleumot, zsákban a sót és a cukrot.                                                      

Ezeket aztán kimérte, lehetett kapni élesztőt, amit egy tömbben, üvegbúra alatttartott és vékony dróttal vágott, dekára mért. Államosították, mindent elvittek, csak az üvegbúra és a mérleg a súlyokkal maradt meg……Akkoriban volt a faluban bíró, hitesek, pap, kántor, harangozó, tanító, postás./Bődi Gyuri bácsi Pusztafaluból. Lement Füzérkomlósra a postáért, kézbesített Fűzéren, aztán kézbesített Pusztafaluban/. Volt pásztor, libapásztor, kondás, kéményseprő, sírásó, szénégető, kerékgyártó, kovács, asztalos, kádár, szabó, bába, bognár, cipész, erdész, vadász, erdőmérnök.

Pénzkereseti lehetőség volt ebben az időben az is, ha valaki elment szolgálni. Pl. az én nővérem Mari, Vidrinszky Gyuláné szolgált Kassán és Komoróban Szalánczy Emil földbirtokosnál, ahol szakácsnő volt. Szalánczy Emil /Édesapámhoz járt vadászni/ szerette a fűzéri embereket, megbízhatónak tartotta őket, ezért innen a faluból alkalmazott személyzetet. A nővéremen kívül innen volt szobalánya, inasa, kovácsa és mezőőre.

Szolgáltak a faluból még Újhelyben, László tanyán konyhalányként, kocsisként. Ezen kívül dolgoztak az Erdőgazdaságnál lányok, asszonyok a csemetekertekben.

 

Iskola

Az iskola a mi gyerekkorunkban is a mostani helyén volt. Palatáblára írtunk palavesszővel, golyós, tologatós számológépünk volt. Siffer Mária volt a tanítónő „Kisasszonynak”kellett szólítani. Első-és második osztályt tanította. Ha rosszul viselkedtünk, mogyoróbottal kaptunk, vagy a sarokba kellett térdepelni. Harmadiktól hatodikig Szatmári László kántortanító tanított. 24 tagú ének-zenekart szervezett. Versenyekre is jártunk, díjakat nyertünk. Sok gyerekkel szerettette meg az éneket és a zenét, pl.: Urbanovics Nándor általa tanult meg orgonálni, kántor lett. A fia Urbanovics Sándor a jelenlegi kántorunk. Az ő gyerekei is mind kiválóan énekelnek és zenélnek. A mai napig is hat Szatmári tanító úr szellemisége. A fűzériek – az idegenek szerint is – szépen énekelnek a templomban és rendezvényeken is.

Szatmári László és tanítványai

/Szatmári László és tanítványai/

 

Bizonyítvány2Bizonyítvány8

 

Akkoriban hat elemi volt a kötelező, ill. kötelező volt utána az úgynevezett „ismétlő”, ami két évig tartott és csak szombati napokon kellett járni. A lányok az iskola veteményeskertjében tanulták a kerti munkát. A fiúk a gyakorló kertben/a vár alatt a Majorkertben / tanulták a fametszést, oltást, permetezést és az ehhez kapcsolódó munkákat.

A hetedik és nyolcadik osztályt /aki akarta/ már felnőtt korunkban, esti iskolában végeztük el.

                                                              

Egyéb

Minden zsúpfedeles háznál kötelező volt úgynevezett „kapitányvizet” tartani. Ez azt jelentette, hogy egy hordó vizet,egy kampós – villás rudat és szénvonó rudat kellett tartani tűz esetére. Ha esetleg tűz volt a faluban, félreverték a harangot, ezzel jelezve, hogy menjenek segíteni, oltani.

Nagy vihar, jég ellen is harangoztak három haranggal. Halálozás esetén a lélekharang szólt.

„Gyönyörű a világ

Hej de bármi szép,

Többet ér a kisfalumban egy szál margarét.

A világ csodaszép, mennyi pompa fény

Akáclombos kisfalum nem adlak érte én.

Az estharang, ha kong a néma csendben

Akárhová sodort az életár, szülőfalum emléke kél szívemben

Fölötte reng a méla holdsugár.

Szülőfalum akácvirágos tája, a kisharang terólad énekel.

Szülőfalum, te egyetlen, te drága

Giling-galang te ringass egykor el! ˝

 

 

 

Fűzéri időjárás előrejelzés

Ha a vár zúg, szél lesz. A Vashegy zúg, tartós eső lesz. Piros az ég alja, szél lesz.

Kanda bérc felől borul, futó eső várható. Radvány felől sötét felhők jönnek, nagy eső lesz.

Milic felől tornyosuló felhők, nem lesz tartós eső, Pusztafalu fele megy.

Nyáron sok a menydörgés, mert lehúzzák az erdők.

Kaszát nem lehet vinni mennydörgéskor.

Ha sok hangya vonul a földön, eső lesz. A fecskék össze-vissza repülnek, keringenek, eső lesz. Ha a fecskék gyülekeznek a drótra, készülnek elrepülni, jön az ősz.

A vadlibák csapatokban húznak nyugat fele, jön az ősz.

Ha a békák hangosan brekegnek, eső lesz.

Az első nyári zengés, ha Gönctől jön, a falhoz nyomd oda jól a hátad, nem fog fájni a derekad!

 

Megtörtént Füzéri humoros történetek

Én magam sem maradtam adósa annak, aki engem megviccelt. A fuvargazdaság udvarba jöttek minden nap a fogatosok dolgozni. Szóltak, köszöntek, de a Brunáczki Ignác /Gruzin/ mindig kötekedett. Megkérdezte, hogy vagyok, közben el akart lábasolni, vagy csenállal a lábamat csipkedte. Mondtam neki, hogy egyszer még visszakapod.

Azt tudni kell, hogy akkor a Fuvargazdaság udvarán lévő szolgálati lakásban laktunk és az udvaron sorakoztak szépen egymás mellett a szekerek, így tudtam, hogy melyik kié.

Egy alkalommal halat pucoltam, pontyot és abban jó nagy, furcsa alakú hólyag van.

Mindjárt arra gondoltam, hogy ezt továbbítom.

Reggel a férjem,  /aki tudott a tervemről/ munka eligazítást tartott  abrakoltatás  közben -  hogy melyik fogat hová menjen, honnan szállítsák  le az ölfát – húzta az időt, én ez alatt az Ignác szekerén,  a lovak porciója melletti tarisznyájába, a kenyere és a szalonnája közé odatettem a halhólyagot. Szépen visszacsavartam az ebédjét a kiskendőbe, az egészet betettem a széna közepébe, a porcióba.

A kocsisok befogták a lovakat, felültek a szekérre, rá a porcióra és elmentek. Délben a Senyánszki réten leült egyszerre a tíz ember ebédelni. Kibontotta a Gruzin is  a kiskendőjét és nagyot nézett, amikor látta, hogy a kenyere közepébe egy nagy halhólyag van belefúródva.

 „Hát ez ki volt? Ez csak az Ilon lehetett. Na, majd adok én neki!”

A többiek enni nem bírtak, annyira nevettek.

Amikor visszajöttek a munkából, nem is voltam az udvaron. Messzire elkerültem őket egy darabig, de még  téma volt sokáig a halhólyag.

 

Egy alkalommal egy csapat zarándok ment Máriapócsra gyalog. Előre megbeszélték, hogy korán reggel indulnak. Reggel bekiabált emberünknek a szomszéd: „Gyere Józsi, mert indulunk!” Gyorsan felöltözött, felkapta a batyut, amit a felesége este elkészített és ment. A Bodrognál megálltak megpihenni és enni. Kibontotta emberünk a batyuját és nagyot nézett, mert azt a batyut hozta el tele babbal, amit a felesége az esti babfejtés után kötött össze. Így vissza kellett fordulnia.

 

Rózi néni ment a csapra vízért, a kis Évi épp ott szedte a vizet.

-          Te Évi nem tudod, ki lopja a Partról a tyúkot?

-          Jaj, Rózi néni, én nem tudom! Az biztos, hogy az én apám nem lopi a tyúkot! Tudja, hogy az én apám milyen? Olyan, hogy ha hoz egy csöpp cserepet a gyárból, úgy recsket a bucson, hogy nem tud rágyújtani!

 

Az egyik cigányasszony egy szép napsütéses nyári napon elment a szénaverési patakba mosni. A tóban mosott szappannal és tiszta vízben öblített, amikor kész volt, kiterítette a bokrokra száradni a ruhát. Akkor vette észre, hogy a zsebébe maradt a nyugdíj, amit pont előtte hozott a postás és azt is kimosta a ruhával, kiteregette a százasokat is a rétre szárítani.

Hazament és otthon jutott eszébe, hogy a százasok ott maradtak a füvön! Sietett vissza és szerencséjére a pénz még mindig ott száradt, úgy volt, ahogy hagyta, nem járt arra senki.

 

Egy alkalommal, amikor volt egy halott a Parton, a cigányoknál – akik evéssel, ivással, mulatsággal ülik a tort, egy vicces ember az Alvégről gondolta, hogy megtréfálja őket. Felvett magára egy nagy fehér lepedőt és egy kaszát a vállára, így ment fel a Partra késő este. Benézett az ablakon és látta, hogy nagyon isznak és mulatnak a gyászolók. Fogott egy nagykövet és elkezdte vele a falat dörzsölni, ez olyan hangot adott, mintha zengett volna.

Megijedt bent mindenki azt mondja egyszer csak az egyik cigányember:

„ Ne féljetek, menjünk csak ki, nézzük meg mi az! „ Meghallotta ezt a vicces ember, és uccu, neki, futott le a Partról vállán a kaszával. Ha utolérik, nagyon megjárta volna. Így futamodott meg a halál.

Az 1930-as 40-es években ószeres járta a falukat. Mi gyerekek összeszedtünk minden rongyot és vittük becserélni. A gyékénnyel befedett szekeret kerestük, amiről kiabálta az árus:

„ Itt a cukor, itt a méz. Itt a törökméz, fele cukor fele méz.”

„Rongyot, vasat veszek!”

Volt olyan gyerek, aki otthonról a zsákokat vitte becserélni, gyűrűt kapott érte. Volt, hogy a gyerek az ekéről is levette az ekevasat, fütyülőt adott érte a bácsi. Amikor hazajöttek a szülők, a gyerekek rögtön eldicsekedtek, hogy mit kaptak. A szülőktől is megkapták persze a magukét! Volt nagy sírás, ígérték, hogy többet ilyet nem csinálnak.

 

 

Nagyon rég volt, mint a mesében, de ez igaz volt. A 40-es években volt egyszer a faluban egy nagy lagzi. Nagyon sok ember volt, nagy vacsora volt, sok étel volt, egy idősebb asszony már előre készült. Gondolva a családjára is, a ruhája alá jó nagy zsebes kötényt vett fel. A lakodalomban, ha alkalmas helyzet volt, az asztalról a jó falatokat, a töltött káposztát rakta a kötény zsebeibe. Mindezt figyelte egy fiatalember elment a cigányzenészekhez és friss, ropogós csárdást húzatott, felkérte táncolni ezt az asszonyt és erősen forgatta. Ahogy forgatta, pörgött pörgött nagyon az asszony szoknyája és hulltak ki egymás után a zsebekből a töltött káposzták és gurultak a földön szanaszét. Volt csodálkozás és nagy nevetés az idősebbek a mai napig emlegetik a történetet.  

 

Egy alkalommal lopták a tyúkokat a faluban. Bejelentették a bírónak, kijöttek a csendőrök és keresték a tolvajt. Fölmentek a Partra és keresték az illetőt, akit feljelentettek, bementek a házába. A cigányasszony feküdt az ágyban dunnával betakarózva, igen ám, de egy fej és négy láb látszódott ki.

Kérdezi a csendőr, hogy:„Hol az ember? “

Halljak meg, nem tudom!

Akkor majd én megkeresem!”

Fogta a csendőr felhajtotta a dunnát, ami alatt a cigányasszony feküdt egy akkora nagy vászon hálóingben, amibe az ember is belefért, onnan lógott ki a négy láb.

Elvitték a cigányembert a csendőrök a bíróhoz kihallgatni az úton ment végig utánuk az asszony hangosan jajgatva, sírva, kiabálva. Amikor odaértek, mondták a cigányasszonynak, hogy nem mehet be csak akkor, ha csendben marad, megígérte, így bemehetett ő is és beültették az asztal alá. A gyanúsított nem akart vallani, ezért kapott egy pofont, amikor elcsattant a pofon, a cigányasszony hangosan fölnyögött. Ahány pofont kapott az ura, annyiszor nyögött föl az asztal alatt az asszony.

Ez is a falu emlékezetes történeteinek egyike.

„Ahol az én bölcsőm ringott, szebb a vidék, szebb a termő róna.

Emléke még mindig kísér, minden éjjel álmodozom róla.

Ott nevelt az Édesanyám, féltő gonddal tanított a jóra.

Este mikor elringatott, szépen szólt az altatgató nóta.”

Lejegyezte: Laczkó Ildikó

 



Tesztelve Chrome 40.0, utolsó módosítás: 2015-3-31 20:36