Infobox



Oldal letöltve: 1
Eddigi látogatók: 1
A mai oldalletöltés: 0
A mai látogatók: 0

Szponzoraink:
Füzérért Alapítvány Nimród vadászbolt Sátoraljaújhely - Fazekas László vállalkozó Észak-Magyarországi Hadtörténeti Egyesület Abaúj Várvitézei Abaújvár Jövőjéért Egyesület Hercegkút község önkormányzata Erdélyi Kutatócsoport Egyesület Magyar Tartalékosok Országos Szövetsége B-A-Z Megyei Szervezete M.kir.106. Honvéd Tüzér Üteg Zemplén Térségi Katasztrófa és Polgári Védelmi Szövetség Füzéri Várgondnokság


Kultúra

Laczkó Miklósné szül.: Horváth Ilona visszaemlékezései

               

A lakodalom

A háború után kezdtünk fellélegezni újból, igyekeztünk csak jóra emlékezni. Jártunk bálakba, ismerkedtünk, jártunk fonóba.

A legények lassan elfelejtették a háborút.

Nyáron, vasárnap délutánonként a vár alatti diófánál táncoltunk. A legények hozták a helybeli cigányzenészeket. Amikor a zenészek pihentek, mi lányok karikába táncoltunk és énekeltünk, vagy közösen a legényekkel hallgatókat énekeltünk.

1950-ben 12 esküvő volt a faluban /közte a miénk is/. Amikor a lánykérések voltak,az anyósjelölt jött megkérni  fiának, a feleségnek valót a lány szüleitől.

Az esküvő előtt a pároknak kötelező vérvizsgálatra kellett menni Göncre, és amikor lejött az eredmény, és ha jó volt, akkor lehetett a jegyzőnél időpontot kérni a polgári házasságkötésre. Szombati napon volt a polgári házasságkötés Füzérkomlóson /ott volt a jegyzőség/, vasárnap az egyházi szertartás Fűzéren.

Férjem Laczkó Miklós és a bátyám is katonaként szolgált a második világháborúban.

Esküvőnk 1950. május 28-án ikeresküvő volt, mivel egyszerre volt bátyáméval, Horváth Jenőével és menyasszonyáéval, Lukács Mártáéval.

A régi szokásoknak megfelelően engem a szüleim házában búcsúztattak el.

Testvéremmel együtt búcsúztattak szüleinktől, letérdeltünk eléjük - ők ültek – és mindketten megáldottak minket. Keresztet rajzoltak homlokunkra. Együtt sírtunk velük.

 

Nagyon szép volt a búcsúztatóm, a végén ez a vers volt:

Álljatok elémbe, ti híres legények

Kik személyemet oly gyakran szemléltétek

És most sajnáljátok, hogy nem lettem tiétek!

 

Majd ezt a nótát énekelték a lányok:

Amíg leány voltam

Szabad madár voltam

De már asszony leszek

Halálig rab leszek

Amikor elbúcsúztam a szüleimtől, a násznépem párosával, énekelve kísért a templomig. Hosszú, földig érő fehér ruhám volt. A hosszú fátylamat nővéreim gyermekei, Vidrinszky Klári és Rácz Jancsi hozták utánam. A vőfényem Laczkó Emil - a vőlegényem öccse - karonfogva kísért.

Leendő férjemet szintén a szülei házában búcsúztatták és a római katolikus templom előtt kellett találkoznunk, ahol muzsikaszóval vártak. A cintértől a vőlegény kísért és a két násznép együtt vonult be a templomba.

A násznagynak, a vőfénynek és a nyoszolyólányoknak is két-két  kendő, míg a  tanúnak egy kendő volt a vállán keresztül kötve.

Bátyámék a búcsúztató után beültek a hintóba és indultak a filkeházi templomba, mivel az ő menyasszonya görög katolikus volt és mindig a lány után tartották az egyházi esküvőt. A hintó után ment még három bricska tele lányokkal, legényekkel, cigányzenészekkel. A legények kezében borosüveg, a bricskák ki voltak pántlikázva, a kocsis ostorán is pántlika. Még a lovak szemellenzőin is pántlikák és hosszúkendők voltak. Hol énekelve, hol visítva mentek.

Énekelték, hogy

„ Lassan kocsis, hogy a kocsi ne rázzon! Hogy a babám szíve meg ne hasadjon ˝

Esküvő után a vőlegény házához mentünk, ahol a vacsora volt. A ház előtt a híd lánccal el volt kötve. Maskarások táncoltak a tűz körül és pénzt kértek, hogy átengedjenek. A násznagynak kellett alkudozni és fizetni. A ház ajtajában a következő akadály: a szakácsasszonyok baronát tettek az ajtóba és ők is pénzt kértek. A násznagynak megint fizetnie kellett.

A vacsorához a szobákban volt megterítve körbe. A szokások szerint egy tányért kaptunk férjemmel, nekünk abból kellett enni. A sokféle étel után következtek a torták: menyasszonyi torta, nyoszolyótorták, násznagytorta.

A vacsora után tánc, majd éjfél felé a koszorú levétel következett és újra tánc.

 

A menyecskekontyolás – piros babos kendő hátrakötve - hajnal körül,  az alsó szomszédban történt, hogy fölfelé menjen a gazdaság. Báránybőrön kellett kontyolni a menyecskét, hogy göndör hajú legyen a gyerek.

Ezután következett az újasszonytánc, amíg a férj el nem lopta az újasszonyt. A násznép addig mulatott, míg ki nem dőlt: kivilágos virradatig.

A mi szüleink öt gyermeket indítottak el az életbe. A lányokat kistafírozták, abban az időben ez 6 tollas fejpárnát, egy nagydunnát, egy kisebb, takarónak használt dunnát, ágytakarót - ezekre huzatokat is varrtunk angol széllel, 30 méter anyagból varrógéppel - 6 db félpamutos lepedőt /amit kenderfonal és pamut keverékéből magunk szőttünk/ és minden darabot ki is hímeztünk.

6 db konyharuhát, 6 törölközőt, 6 asztalterítőt, 2 szakácskötőt, 2 savanyú káposztás hordóra való abroszt, 3 komakendőt, násznagykendőket, vőfénykendőket, nyoszolyókendőket. Ha gazdálkodóhoz ment a lány férjhez, akkor még 6 vászonzsákot is. Mindent monogrammal ellátva. Ha idegen faluban volt az esküvő a szekérbe fogott lovaknak is hosszúkendőt kellett készíteni, a szemellenzőhöz piros pántlikával volt erősítve.

Esküvőnk után mindketten az Erdőgazdaságnál dolgoztunk. Én a csemetekertbe jártam napszámba, csemetét ápolni. Férjem blokkoló volt, ő írta meg a bárcát arról, hogy ki mennyi fát szállított az erdőből a komlósi állomásra/a faluból a gazdák - kinek milyen igavonó állata volt azzal - szállították a fát./

Még ebben az évben /1950-ben/ az Erdőgazdaság képviselői, Sápi Viktor és Vastag Pál érdeklődtek a faluban olyan embert keresve, aki megbízható és ért a lovakhoz. A férjemet ajánlották. Így kérték fel a fogatbrigád megszervezésére és vezetésére. Keresett 18 embert, akikből lettek a fogatosok. Vettek 18 pár lovat, szekereket, lett kerékgyártó, kovács, udvaros, éjjeliőr. A volt grófi istállóból lett az Erdőgazdaság istállója, szolgálati lakást is kaptunk.

Ezután a fogatosok szállították a fát Komlósra. Így már szervezettebben ment a munka. Férjemnek volt egy találmánya is, a közelítő szánkó. A kovács segítségével a kivitelezése is megtörtént, ezzel könnyebben és gyorsabban lehetett az erdőből, a fák közül kihozni az ölfát és nagyobb mennyiséget egyszerre.

 

 

Lányok a kocsmában

László Imréné.08-07.JPG                1944 volt, mikor egy alkalommal, két barátnőmmel, egy kis csínytevésre kaptunk kedvet, mert ne higgye senki, hogy a régiek nem tudtak viccelni.

Szóval én, Márti és Klári kitaláltuk, hogy fiúnak öltözünk, és egy kicsit mókázunk. Így is tettünk. Én a testvérem, Jenő öltönyét vettem fel, amit Kassán vettek neki, ha haza jön a frontról, legyen szép új ruhája. Ott volt a szobámban a szekrénybe betéve. Este mikor felöltöztem, a gang ablakán bújtam ki. Ott laktunk a vár alatt, ahol aztán Jenőék is laktak.

 

(fotó: Vida Márti gyűjteménye, füzéri legények a kocsma udvaron)

 

A parókia mellett találkoztunk a lányokkal és a cintérre mentünk. Akkor nem volt még közvilágítás, így a sötétben senki nem láthatta, hogy mi vagyunk azok. Még cigarettáztunk is, mint a fiúk. Aztán gondoltunk egyet és átmentünk a kocsmába, akkor Timkó János volt a kocsmáros. A fia Ernő is ott dolgozott, aki udvarolni is akart nekem.

A kocsma ajtaja előtt három lépcső volt és kétfelé nyíló fa ajtaja volt.

A kalapot jól a szemünkbe húztuk, leültünk a sarokba az ajtó mellé.

Odajött Ernő és megkérdezte:

- Mit kérnek?

- Egy liter bort és egy üveg szódát!- válaszoltam, elváltoztatva hangomat.

Nem szólt semmit, csak megfordult és hozta a bort meg a szódát. Letette az asztalra a bort, de a szódával hirtelen lelocsolt engem! Sikítva ugrottunk fel, erre elkiáltotta magát:

-          Fiúk! Ezek lányok!

Úgy szaladtunk ki, hogy a három lépcsőt átugrottam. Szaladtunk a templomhoz, ahol a torony melletti árnyékba bújtunk el.

Ők szaladgáltak körbe és kiáltoztak: Megvannak? Hol vannak?

A szívünk a torkunkban dobogott, aztán egy idő múlva elcsendesedtek, mi meg szaladtunk haza. Bemásztam az ablakon, beakasztottam az öltönyt a szekrénybe és gyorsan lefeküdtem. Reggel bejött édesanyám, és pont azt a szekrényt nyitotta ki, ahol a Jenő ruhája volt. Rögtön látta, hogy a pantalló hajtókája koszos, füves! Kérdezte is, hogy mi lett ezzel? De én nem árultam el. Én nem tudom válaszoltam. Nagyon mérges lett volna, ha elmesélem. Biztos, hogy apám se dicsért volna meg.

 

Eke a csűrtetőn

                Egyik reggel apám - miután előző napon elkészült a szántáshoz - kiment az udvarra, és fel akarta tenni az ekét a szekérre, de nem találta. Kereste mindenfelé, amíg meg nem állt az udvar közepén és fejét az ég felé fordítva, mérgesen a kalapját hátratolta és megvakarta a fejét:

-          Hol lehet az eke?

Hát látja, hogy fel van kötve a csűr tetejére. A huncut legények így tréfálkoztak a lányos gazdákkal abban az időben. Szegény megszenvedett vele, amíg leszedte és az egészért minket hibáztatott Erzsivel, a nővéremmel.

2-ff-34.jpg(fotó: Szakály András-egykori füzéri csűr)

 

Derékszög

                Egyszer trágyahordáshoz készülődtünk, jól megrakta édesapám a szekeret, még fényesre is lapogatta egy deszkával, hogy a rázós úton, szét ne szóródjon a trágya. Aztán befogta a két ökröt a szekér elé és mi lányok – Erzsi és én - is mentünk vele. Mikor odaértünk ahol a Hosszúföldi kereszt áll, apám az árkon át akarta a szekeret a földekre vezetni. Ahogy a szekér eleje beleért az árokba, ostorral odacsapott Bojti és Fickó farára. Azok megrántották a szekeret, az meg kétfelé esett, a trágya mind az árokba szóródott. Apánk eldobta az ostort mi meg szaladtunk, ő meg utánunk dobta még a vidlát is,  úgy szidott minket a legények miatt!

Mert a legények vették ki a derékszöget, ami a szekeret egybe tartotta! Ők meg szembe a kukoricásba hasaltak és onnan lesték a hatást.

 

Tehéngyógyítás

                Az édesapám nagyon értett az állatokhoz. Sokan hozták hozzánk a teheneiket, ha felfújódtak, vagy más bajuk volt. Sosem kért érte semmit, örült, ha segíthetett. A hályogot úgy gyógyította, hogy vett egy zsúpszalmaszálat, odamérte a tehén szeme és orrvégéhez, hogy elég hosszú-e? Majd a tehén orrcimpáján lévő egyik lyukon feldugta a szeméig. A tehenet ez  zavarta,  ezért a nyelvével nyalogatta és az, ahogy mozgott, le is szedte a hályogot róla.

 

Füzéri viselet

Az 1920-as, 30-as években az asszonyok széles, nagyráncos, bő színes, virágos selyemszoknyát fehér csipkés alsószoknyákkal, hosszú, szűk ujjú blúzt, csipkével díszítve hordtak. Selyemrojtos vállkendőt, a nyakból a mellen elől keresztezve és hátul a derékon megkötve. Borítókat télen minden színben és csizmát. Hétköznapra színes kartonruhákat hordtak, hozzá hosszúszárú fűzős cipőt vagy papucsot.

Mail0007.JPGA férfiak fehér, sűrű gombos inget, mellényt, kabátot, bricsesz nadrágot, keményszárú fekete boksz csizmát és kalapot viseltek. Hétköznapra festett vászonnadrágot, vászoninget és bakancsot hordtak.

A II. világháború után következett az egybeszabott egészruha és a borító helyett a nagykabát.

(fotó: Laczkó Ildikó gyűjteménye/ a fotó két oldalán látható balszélen Horváth Ilona, és jobb szélen Urbanovics Ilona)

Nekem volt a faluban először nagykabátom, Kassáról hozták a szüleim.  Urbanovics Ilonnak küldtek Amerikából és így lett kettőnknek.

 

Építkezés

A Füzérkomlósi kőbányából, fehér kőből épült a mi házunk 1958-60-ban.Tölgyfából van és kézzel faragott a gerenda, szarufa, fenyő a léc, amire jött a pala. Belülről plafon mindenütt, a padláson vályogtégla lerakva végig és a teteje letapasztva, hogy melegebb legyen. A vályogot a cigányok vetették.

1963-ban vezették be a faluba a villanyt. Addig mindenki petróleumlámpával világított otthon, az utcán viharlámpával jártak. A szekerek oldalán is viharlámpa világított, ha sötétben mentek valahova. Pl. piacra.

 

Gazdálkodás

    Mindenki a saját földjét művelte, kinek mennyi volt. A nagyobb gazdák lóval, ökörrel a szegényebbek tehénnel szántottak, ők adót nem fizettek a földért. Akinek nem volt földje, az elment a nagyobb gazdákhoz kepésnek és harmadába dolgozott. Megvolt az élelem embernek és állatnak. Vetőmagot a gazda adta és be is szántotta, aratáskor minden harmadik kereszt a kepésé volt, krumpli ásáskor minden harmadik zsák is az övé lett. A gazda haza is szállította a részét.

Aratás után jött a cséplés, amihez legalább 15 ember kellett. Beállt a cséplőgép a csűrbe és ott folyt a munka. Adták a kévéket a dobra, ott vágták el a kötelet és tették a kévét a dobba. A búzaszem jött ki a zsákokba, a szalma ment ki hátul a gépből, ahol emberek irányították és rakták kazalba. László Imréné .08-05.JPGA búzás zsákokat markos legények vitték a hátukon a kamrába és öntötték a szuszokba. A lányok a pelyvát szedték és hordták a csűrbe külön fiókba. Délben nagy ebédek voltak, több tyúkot vágtak levesnek, volt töltelék, krumpli, savanyúság, különböző tészták vagy fánkok. A cséplés befejeztével kezdődött a vacsora, édesapám ilyenkor mindig bárányt vágott.

A búzát Pálházára a malomba vitték őrölni az egész Hegyközből. Két malom volt, egy grófi és egy állami, amit alsó malomnak hívtak. Az alsó malomban volt „küjü”, odavittük a tilolt kendert apróra töretni. A „küjü” egy hatalmas fakalapácsszerű szerkezet volt. Több is volt belőle, sorban. Előtte ültünk és tettük alá a kendert, többször igazgatva, hogy minél apróbbra törje.

Közben a búzából is liszt lett. Első osztályú liszt az a nullás liszt volt, amiből süteményeket, tésztákat gyúrtunk. A másodosztályú liszt a kenyérliszt volt, ebből készült a kenyér. A harmadosztályú az a korpa volt, amit a malac kapott. Árpából lett a dara, hízónak való. Amikor a kendert hazahoztuk, az öcsölővel „kifésültük” belőle a törmeléket és készen volt a fonáshoz.

Édesapám, Horváth Miklós 15 holdon gazdálkodott, jószágokat: lovakat, ökröket, teheneket, disznókat, bárányokat, nyulakat és mindenféle szárnyast is tartott.

A gazdálkodás mellett az 1920-as évektől a háborúig bérelte vadászként a falu vadászterületeit. Birtokosok /pl.: Szalánczy Emil Komoróból/, bankárok, az újhutai báró és még sokan mások jártak ide vadászni szarvasbikára, őzre, vaddisznóra és

szalonkára a Kopoldiba.(fotó: Laczkó Ildikó gyűjteménye, a kép jobb oldalán Horváth Miklós, és fia Horváth Jenő látható)jobbról az első Horváth Miklós,mellette fia Jenő.tif

A szarvasbika agancsát, vaddisznó agyarát Édesapám főzte ki. A bőröket kidolgozta, a húst kimérette a faluban, az érte kapott pénzt a bírónál kellett befizetni.

Édesapám gyerekkorától vitte magával bátyámat az erdőbe és mindenre megtanította. Fővadász lett, bátyám is megtanította mindenre a fiát, aki - biztos vagyok benne - továbbadja tudását kisfiának, aki már a negyedik generáció.

 

Falusi erdőkben gazdálkodás

Együtt ment mindenki, akinek erdeje volt.

A kisbíró kidobolta, hogy mikor milyen munkára kell menni. Kipucolták a legelőt a jószágoknak. Lányok, asszonyok csemeteültetést, ápolást végeztek, a férfiak bokrokat pucoltak, télen ölfát vágtak.

Molnár Miklósné 09-13.JPG (fotó: Vida Márti gyűjteménye)

 

 

Legeltetés

A legelőkön a pásztorok legeltettek, reggel kürtölt és mindenki kihajtotta a tehenet vagy a kondáshoz /az tülkölt/ a disznót.

Nagy ünnepeken lángos járt a pásztornak, kondásnak. Minden háztól kapott, batyuba szedte. Póli volt a libapásztor, sípolt és hajtotta a libákat a legelőre. A libák feje meg volt festve különböző színű festékkel, hogy meglehessen gazdája szerint ismerni őket.

A jószágok legelőre szoktatása úgy történt, hogy a háztól a legelőig pl.: a tehenet sós kenyérrel, a disznót kukoricacsővel csalogatták ki. Az első két nap el is mentek értük, hogy tudja hová kell hazajönnie. Két nap után, amikor a pásztor behajtotta a faluba a csordát vagy a kondát, mindegyik a gazdája kapujában állt meg.

Édesapámnak a 45 bárányhoz külön juhásza volt. Édesanyám gyakran készített juhsajtot.

 

Szüretelés

 A család és a rokonság együtt végezte. Hordókba szedték, szekéren szállították. Nagy élmény volt az üres hordóban utazni gyerekkorunkban a szőlőig. Este zsákba tették a szőlőt és dézsában taposták, nagy edényekbe folyt ki a must, amit tölcséren tölgyfa hordókba töltöttek. Saját termésű tökből volt a lopó, így az Édesapámé is a borszíváshoz.

Amíg forrt a bor nem volt a fadugó a hordóba bedugva, mert elfojtotta volna a forrást.

 

Melyik dűlőben mi  termett

A Szőlőhegy alatt és a Felsőtisztáson krumpli. A Hosszúföldön, a Dombokon minden jól terem. A Vidumancon, Rózsásokon búza. A patak mentén, Rózsáson, Járókon első osztályú téli káposzta termett. Legkeresettebb volt az újhelyi piacon a fűzéri káposzta hordókba télire savanyú káposztának taposták. A gyalult káposztát sózták, taposták, rétegenként raktak bele fejes káposztát, babérlevelet, fokhagymát, vöröshagymát, szemes borsot, almát, az aljára kaprot. A tetejére fedőt tettek, rá egy nagykövet és letakarták /a stafírungba erre a célra is készítettek hímzett abroszt/. Általában a konyhában érleltették a káposztát, kb. két hétig, utána a pincébe tették.

 

Ételek

Leggyakrabban leveseket és hozzá tésztákat (gombóc, derelye, sztrapacska, túrósmetélt tepertővel) készítettek. Főzelékek borsóból, babból, tökből, káposztából készültek. Ünnepi ételek: tyúkhúsleves, kelt tészták, fánkok, töltött káposzta, pörkölt, sült húsok.

Karácsony szenteste gombaleves és mákos guba, húsvétkor túrócska, töltelék, sonka, főtt tojás, kolbász, kalács /ez volt együttes nevén a pászka, amiből szentelni vittek a templomba/ voltak a hagyományos ételek. 

Házimunkák

 Mosás, szapulás hamus lúggal a vászonruhákat, a patakban öblítettük, sulykoltuk. A kenderfonalat és a vásznat is a napon fehérítettük.

Szappanfőzés:

 Disznóhurka zsírból, bárányfaggyúból első osztályú szappan készült a mosáshoz.

Télen szövés, kederfonás. Fonóba jártunk a szülők felügyelete mellett a lányos házaknál, minden este másnál. Jöttek a legények is, ők viccelődtek.

Énekeltünk, fontunk, kézimunkáztunk este 10-ig.

Saját magunk varrtuk, hímeztük a stafírungot.

 

Közigazgatás

 

A bíró a falu vezetője, első embere volt, négy hites /a mai önkormányzati képviselő megfelelője/ dolgozott vele. A Fűzérkomlósi körjegyzőség része volt Fűzér, a körjegyzőséghez öt falu tartozott, a járási székhely Gönc volt. A lakosság számára a hirdetnivalót a kisbíró dobolta ki. Az utcákat járta a nyakába akasztott dobbal, olyan helyen állt meg, ahonnan jól hallhatták, dobolt és kiáltotta: „Közhírré tétetik!˝

1920-ban a trianoni határ a falunkat a templom mellett szelte volna ketté. A templom cseh terület, a temető felé pedig magyar terület lett volna. Anyai nagyapám: Kristóf János, mint bíró és a 4 hites, egyikük az édesapám aláírásokat gyűjtöttek ez ellen a határ ellen. Besúgták őket és deresre húzás lett a következmény. Nagyapám 50, Édesapám és a többi hites is 25-25 botot kapott a kocsma udvaron. Ez vezetett később nagyapám halálához.

Mivel Károlyi gróf egy másik birtokrészt ajánlott fel a fűzéri területért, így maradhatott egyben a falu és a Milicen húzták meg a határt.

 

Valláshoz kapcsolódó

Keresztelő: egy hétre történt a gyerek születése után.

Temetés: a családtagot 1 évig gyászolták.

Keresztkejárás:

Május elején 3 napig / három kereszthez: a Hosszúföldön a Gábor kereszthez, Kovácskán a Mura kereszthez(ma Jassó kereszt, és a Vinyicskék alatti kereszthez/ a reggeli mise után mentünk lobogókkal a határba.

Tavasszal a búzaszentelés a mezőn volt.

Búcsújáróhely:

Máriapócsra, búcsúra napokig mentünk gyalog. A Tiszán csónakkal keltünk át.

Advent:

Rorate mise hajnalban, gyerekek is jártak, a nagy hóban viharlámpával, amíg nem volt villany.

Karácsony:

Előtte 9 napig Szállást keres a Szent Család. Gyertyával, minden este más házához vittük a képet.

Szenteste, kántálás volt, rokonok,gyerekek jártak kántálni. Betlehemesek és „sztari˝ is volt és van máig.

A vacsora gombaleves és mákos guba.

Nagyböjt: szigorú böjt volt, péntekenként nem ettünk húst.

Húsvét:

 Nagypénteken a szentsírnál leventék álltak fapuskákkal őrt, a gyerekek a várról hoztak ibolyát a sírhoz. A nagyszombati feltámadási körmenet alatt erdészek, vadászok álltak a cintéren, és amikor megállt az Oltáriszentséggel a pap, a négy égtáj felé díszlövést adtak le.

Húsvét első napján pászkaszentelés volt és van a mai napig is. Sonka, töltelék, sárgatúró, kolbász, tojás.

Locsolkodás:

(fotó: Laczkó Ildikó gyűjteménye)

5.bmpJöttek a legények, kúti hidegvízzel locsolkodtak.

Az asztalon, pecsenyéstálon a pászka felszeletelve, torma is, cékla is volt hozzá és pálinka, bor, szódavíz, finom sütemények.

Pünkösd:

Májusfa állítás, a legények az erdőből szekérrel hozták a fát, pántlikákkal díszítették és ahhoz a lányos házhoz állították, ahová udvaroltak.

 

Mesterségek, foglalkozások

Állami Hangyaszövetkezet volt a faluban, amiben sokaknak névre szóló részjegyei voltak. Ebben az időben minden faluban volt Hangya. Ez üzemeltette az élelmiszerboltot és a kocsmát. Ezek mellett működött még a Musinszki féle szatócsbolt a Keresztúton, később volt Rohály Jánosnak is boltja és aztán a férjemnek, Laczkó Miklósnak is /még legénykorában/. Hordókban hozta Újhelyből  lovas szekéren az ecetet és a petróleumot, zsákban a sót és a cukrot.

Ezeket aztán kimérte, lehetett kapni élesztőt, amit egy tömbben, üvegbúra alatt tartott és vékony dróttal vágott, dekára mért. Államosították, mindent elvittek, csak az üvegbúra és a mérleg a súlyokkal maradt meg……Akkoriban volt a faluban bíró, hitesek, pap, kántor, harangozó, tanító, postás     /Bődi Gyuri bácsi Pusztafaluból. Lement Füzérkomlósra a postáért, kézbesített Fűzéren, aztán kézbesített Pusztafaluban/. Volt pásztor, libapásztor, kondás, kéményseprő, sírásó, szénégető, kerékgyártó, kovács, asztalos, kádár, szabó, bába, bognár, cipész, erdész, vadász, erdőmérnök.

Pénzkereseti lehetőség volt ebben az időben az is, ha valaki elment szolgálni. Pl. az én nővérem Mari, Vidrinszky Gyuláné szolgált Kassán és Komoróban Szalánczy Emil földbirtokosnál, ahol szakácsnő volt. Szalánczy Emil /Édesapámhoz járt vadászni/ szerette a fűzéri embereket, megbízhatónak tartotta őket, ezért innen a faluból alkalmazott személyzetet. A nővéremen kívül innen volt szobalánya, inasa, kovácsa és mezőőre.

Szolgáltak a faluból még Újhelyben, László tanyán konyhalányként, kocsisként. Ezen kívül dolgoztak az

Erdőgazdaságnál lányok, asszonyok a csemetekertekben.

Iskola

Az iskola a mi gyerekkorunkban is a mostani helyén volt. Palatáblára írtunk palavesszővel, golyós, tologatós számológépünk volt. Siffer Mária volt a tanítónő „Kisasszonynak”kellett szólítani. Első-és második osztályt tanította. Ha rosszul viselkedtünk, mogyoróbottal kaptunk, vagy a sarokba kellett térdepelni. Harmadiktól hatodikig Szatmári László kántortanító tanított. 24 tagú ének-zenekart szervezett. Versenyekre is jártunk, díjakat nyertünk. Sok gyerekkel szerettette meg az éneket és a zenét, pl.: Urbanovics Nándor általa tanult meg orgonálni, kántor lett. A fia Urbanovics Sándor a jelenlegi kántorunk. Az ő gyerekei is mind kiválóan énekelnek és zenélnek. A mai napig is hat Szatmári tanító úr szellemisége. A fűzériek – az idegenek szerint is – szépen énekelnek a templomban és rendezvényeken is.

Akkoriban hat elemi volt a kötelező, ill. kötelező volt utána az úgynevezett „ismétlő”, ami két évig tartott és csak szombati napokon kellett járni. A lányok az iskola veteményeskertjében tanulták a kerti munkát. A fiúk a gyakorló kertben/a vár alatt a Majorkertben / tanulták a fametszést, oltást, permetezést és az ehhez kapcsolódó munkákat.

A hetedik és nyolcadik osztályt /aki akarta/ már felnőtt korunkban, esti iskolában végeztük el.

 

                                                                              Egyéb

Minden zsúpfedeles háznál kötelező volt úgynevezett „kapitányvizet” tartani. Ez azt jelentette, hogy egy hordó vizet,egy kampós – villás rudat és szénvonó rudat kellett tartani tűz esetére. Ha esetleg tűz volt a faluban, félreverték a harangot, ezzel jelezve, hogy menjenek segíteni, oltani.

Nagy vihar, jég ellen is harangoztak három haranggal. Halálozás esetén a lélekharang szólt.

„Gyönyörű a világ

Hej de bármi szép,

Többet ér a kisfalumban egy szál margarét.

A világ csodaszép, mennyi pompa fény

Akáclombos kisfalum nem adlak érte én.

Az estharang, ha kong a néma csendben

Akárhová sodort az életár, szülőfalum emléke kél szívemben

Fölötte reng a méla holdsugár.

Szülőfalum akácvirágos tája, a kisharang terólad énekel.

Szülőfalum, te egyetlen, te drága

Giling-galang te ringass egykor el! ˝

 

Lejegyezte: Laczkó Ildikó

2010-10-05

 

 

 

 



Tesztelve Chrome 40.0, utolsó módosítás: 2015-3-31 20:36