Füzéri történetek

Laczkó Miklósné (Horváth Ilona) emlékei:

Átélt történelem




Gyerekkorom óta nagyon érdekel a politika,hisz az én korosztályom átélte a történelem viharait, ebben nőttünk fel.
1927-ben születtem. Az 1931-es parlamenti választásokon a képviselőjelöltek Melczer Lilla és Fekete Lajos voltak ezen a vidéken. Édesapám: Horváth Miklós korteskedett Fekete Lajosnak.
Az udvarunkon boroshordók álltak és az emberek éltették a jelöltet. Még most is előttem a kép, ahogy Apám tölt a töklopóval a poharakba. Én 4 évesen segíteni akartam korteskedni, ezért felmásztam az udvarunk fölötti kertbe, a vároldalra és elszavaltam az általam akkor költött verset:

„Éllen Fekete Lalos, hallon MelczerLilla!”

Nagyon megtapsoltak, vivátoztak.

Sokszor hallottunk testvéreimmel Apánktól az I. világháborúról, amiben õ is katona volt, majd Oroszországban hadifogoly,Isonzót, Doberdót, Oroszországot emlegette, később sokat Trianont.
A trianoni határ a falunkat a templom mellett szelte volna ketté. A templom cseh terület, a temető felé pedig magyar-terület lett volna. Anyai nagyapám: Kristóf János, mint bíró és 4 hites (ami a mai önkormányzati képviselő megfelelője) egyikük az Édesapám, aláírásokat gyűjtöttek ez ellen a határ ellen. Besúgták őket és deresre húzás lett a következmény.Nagyapám 50, Édesapám és a többi hites is 25-25 botot kapott a kocsma udvaron.Ez vezetett később nagyapám halálához.
Mivel Károlyi gróf egy másik birtokrészt ajánlott fel a füzéri területért, így maradhatott egyben a falu és a Milicenhúzták meg a határt.
Trianon emlékére épült a két gesztenyefaközt – a mai alsó buszmegálló helyén – egy sírhant.
A csonka Magyarországot ábrázolta, körben az elszakított országrészekkel, amikbe bele volt írva, hogy
„Nem, Nem, Soha!”

A falutábla akkoriban a Füzéri Palibácsiék mellett volt a temetőnél.
Az iskolából március 15.-én ide jártunk a sírhanthoz ünnepélyt tartani. Énekeltük a Szózatot.
Én is szavaltam ott:

„Magyar vagyok, magyar
Magyarnak születtem.
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanított imádkozni Anyám
És szeretni Téged gyönyörű szép Hazám.
Lerajzolta képed szívem közepébe,
Beírta a neved lelkem mélyébe.
Magyar vagyok, magyar
Magyarnak születtem.”

Nyaranta szerettem a teheneinket legeltetni a Dobogónál, amikor a szüleim az ottani szántóföldjükön dolgoztak. Hason fekve néztem a partoldalról a Kassára énekelve vonuló katonákat. Jöttek huszárok szép lovakon, láttam lovak húzta ágyút, biciklis és motorbiciklis
katonákat is.
                   
1939-ben nagy ünnep volt az, amikor visszakaptuk Felvidéket, s a Hollóháza fölötti határnál, amikor felemelkedett a sorompó, a hivatalos átadást meg sem várva a hollóházi, komlósi és füzéri iskolás gyerekek – közöttük én is – a magyar katonaság előtt futottunk be Károsra.
Mezítláb! A cseh katonák akkor hagyták el a futóárkot.
A szülők is jöttek a magyar katonák után,hisz mindenkinek volt Károson rokona vagy ismerőse, akivel együtt szeretett volna örülni, ünnepelni.
Az ottaniak titokban készítették el a gyönyör virágokkal díszített „Isten hozta!” feliratú, hatalmas díszkaput,mindenki ünneplőben volt. A károsi legények biciklikkel jöttek a sorompóig,piros-fehér-zöld szalagokkal voltak a küllők befűzve, kalapjuk körül nemzetiszín szalag a lányok pártában, magyar ruhában.


Ezek után a felemelő élmények után következett nemsokára a tragédia: a II. világháború.


Az ablakokat pokrócokkal kellett betakarni,hogy a fény ki ne szűrődjön este a házakból.Hallani lehetett a repülők zúgását,messziről az ágyúzást, látni a sztalingyertyát, aminek olyan erős volt a fénye,hogy a fán a levelet meg lehetett volna számolni, Komlós és Nyíri felől katyusával lőttek.
1944 decemberében jöttek be az oroszok a faluba Pusztafalu irányából.
Édesapám korábban az udvaron a partoldalba ásott egy bunkert és mi oda húzódtunk be, bárányfaggyúból mécsest készített,kanócot tett bele, élelem és víz volt bekészítve.
Azon a decemberi napon hallottuk a vároldal felől a „Hurrá,hurrá!” Kiáltásokat és onnan cuppogtak be az udvarunkba a katonák és rohantak tovább. Más katonák az utcákon jöttek és minden udvarba,házba, istállóba berontottak, nem kopogtattak, lábbal rúgták be az ajtót.Mindent átkutattak és rohantak tovább.
Félve, remegve jöttünk ki a bunkerból!
Édesanyánk jól beöltöztetett minket a nővéremmel,fiatalok voltunk és hogy ez ne legyen annyira nyilvánvaló, fekete kendőt adott a fejünkre, borító volt átkötve a hátunkon. Rajtam még a bátyám csizmája is rajtam volt, a térdem is benne.
Miután az oroszok elfoglalták az egész falut, jött a rendfenntartó csapat és azok rendezkedtek be itt.
Hallottuk, hogy miket műveltek.
Édesanyánk annyira féltett minket,lányokat, hogy szilveszterkor beágyazott bennünket az első házban a felvetett ágyba, a dunna közé, alig kaptunk levegőt.
Annyival azért védve voltunk, hogy a mi házunkban alakították ki a rendelőt az oroszok egy orvos ezredes és két ápolónő tartózkodott nálunk. A bárányainkat így is elhordták,egyenként.
Mindig estefelé jött egy orosz katona, szó nélkül bement a juhakolba, megfogta a bárány két-két lábát, a nyakába vette és vitte, mi az ablakból néztünk a bárányaink után. Akkor 45 darab 
bárányunk volt, elvitték mind egy szálig.
Hat hétig volt ez a csapat a faluban,amikor elmentek, jött két lovas kozák-szökevények voltak-, de sakkban tartották a falut. A várablakon lóhátról néztek ki.
Az oroszok után sok helyen csak rüh és lapostetű maradt.
A háború után a Rákosi korszak következett, jött a beadás. A földek után határozták meg a mértékét,édesapámnak másfél mázsa marhahúst, 8 kg disznózsírt, tojást, tejet kellett beadnia.
Ha nem volt annyi zsír, meg kellett venni és azzal kipótolni. Figyelték, hogy kinél ellik a tehén, ki vágott disznót.
Ezután jött a téeszesítés és a Kádárkorszak, elvették a földjeinket, az igavonó jószágokat, szerszámokat,munkaeszközöket, elvittek mindent!  

1956-ban egyesek a Tanácsházáról kihordták a könyveket, iratokat, vörös zászlót és a röplabdapályán égették./Ahol most aPerényi szobor van./ 
Jött egy teherautó és az újhelyi kórháznak gyűjtött élelmiszert.
Ebben az időszakban voltak olyanok, akik hallgatózni jártak mások ablaka alá, hogy hol hallgatják a Szabad Európa rádiót.Ez is a besúgások időszaka volt. A fuvargazdaságból volt, aki lovakat akart hámmal elvinni, azt gondolva, hogy a forradalom alkalom a szabad rablásra is. A férjem ezt megakadályozta, mivel felelős volt értük.

Ezeket és még sok más dolgot, jót és rosszat is éltünk át. Nehéz időszakok követték egymást, nehéz körülmények között éltek az emberek, mégis összetartottak, segítették egymást.
Együtt voltak jóban, rosszban.
Ma ez sajnos másképp van, ma az emberek az összetartás helyett a széthúzást, az irigységet, az önzést választják.Tisztelet a kivételnek!
A múlt hibáiból végre tanulnunk kellene,hogy ezeket a hibákat még egyszer ne követhessük el.
A bűnösöknek meg kell bocsátani, de felejteni nem lehet.
Örülök, hogy alkalom nyílt ezeket elmondani.
Mindenkinek jó egészséget, összetartást,szeretetet kívánok.
Soha ne felejtsük el, hogy honnan származunk.
12 évesen egy iskolai előadáson, a színpadon Lupis Sanyival énekeltük azt az éneket, amitől
Édesanyám sűrűn törölgette a szemét a nézőtéren,Édesapám erősen tapsolt és én később jutalmul fehér vászonpapucsot kaptam Kassáról, csempészve a hegyen.
Ez az akkori ének a mai napig elkísér:

„Ez a föld az enyém,
Itt élt az Apám.
Itt tanított nótaszóra édes jó Anyám.
Ez a föld, ez a táj
Drága hű barát.
Elkísér egy életen s a nagyvilágon át.
Az estharang, ha kong a néma csendben
Akárhová sodort az életár
Szülőfalum emléke kél szívemben,
Fölötte reng a méla holdsugár.
Szülőfalum akácvirágos tája,
A kisharang terólad énekel.
Szülőfalum, te egyetlen, te drága
Giling-galang, te ringass egykor el.”




                                                                                                 Laczkó Miklósné
                                                                                               Szül: Horváth Ilona

Füzér,2009.november 6.

A lakodalom:

Férjem Laczkó Miklós katonaként szolgált a második világháborúban, miután hazakerült esküvőjük, 1950. május-án volt egyszerre testvérével, Horváth Jenővel.

„ Nagyon boldog voltam azon napon, gyönyörű hófehér ruhám volt, fátyollal napok óta izgatottan vártam ezt a napot. A régi szokásoknak megfelelően engemet az apai-házban búcsúztattak el a vőfényem Laczkó Emil volt, a páromat a szülei házában búcsúztatták és a római-katolikus templom előtt kellet találkoznunk. A násznagynak egy kendő, a vőfénynek kettő kendő volt által a vállán.

Nagyon szép volt a búcsúztató, a végén ez a vers volt:

Álljatok elémbe ti híres legények

Kik személyemet oly gyakran szemléltétek

És most sajnáljátok, hogy nem lettem tiétek!

Majd ezt a nótát énekelték:

Amíg leány voltam

Szabad madár voltam

De már asszony leszek

Halálig rab leszek

Mivel testvéremmel egy napon volt a mi lagzink is, így őt is ekkor búcsúztatták el.Aztán ők beültek a hintóba és indultak a Filkeházai templomba, mivel az ő felesége görög volt és mindig a leány után kellet tartani az egyházi esküvést.Én ekkor kissé szomorú lettem mivel a testvérem barátai és munkatársai (erdészvolt), itt maradtak, de sok füzéri ment Filkeházára. Mikor kiléptünk az udvarra váratlanul az orrom vére eleredt, nagyon megijedtem, hogy a ruhám véres lesz,de hál istennek hamar elállt és a ruhám is tiszta maradt. Amint elindultunk a református templom előtt ismét vérezni kezdett az orrom, ezért megint megálltunk, már rég a templomnál kellett volna lennünk! Aztán csak oda értünk,Miklós már nagyon mérges volt megfogta a karom, és csak azt hajtogatta: – hol voltál olyan sokáig, nézd meg a kabátom milyen rövid! Rövid az ujja és a nadrágom szára is milyen rövid! – Ugyanis ekkor még nem volt divat a mai öltönykészítés,ő csak aznap kapta meg a ruhát és kicsi lett.

Persze én nem mertem szólni semmit, de amikor beléptünk a templomba-eszembe jutott, hogy az esketés alatt mikor az esküt mondom, rá kell lépnem a lábára jó erősen, hogy én viseljem majd a kalapot ne ő! De nem mertem rálépni, mer még kaptam volna egyet amilyen ideges volt, inkább örültem, hogy végre itt vagyunk az isten színe előtt.

…Aztán a legény házához mentünk ahol a vacsora volt, ekkor ott laktak ahol ma a Sáfárék,a szobákban volt megterítve körbe, szokás szerint egy tányért kaptunk férjemmel. Amikor a levest enni kezdtük volna újra eleredt az orrom vére, ölben vittek ki s mire újra bejöttünk már le is ment a vacsora, de még a torta is elfogyott. Hát mi éhen maradtunk, aztán mulattunk mikor reggel tájt, szólt apósom: meg kéne etetni a lovakat. Így a férjemmel befogtuk az ökröket és kimentünk lóherét kaszálni, majd mikor visszaértünk és megetettük őket,mindenütt aludtak a részeg emberek. Nekünk sem volt más hely, mint a csűr odafeküdtünk le.” Hát így volt az én lakodalmam.

Lányok a kocsmában

                1944 volt, mikor egy alkalommal,két barátnőmmel, egy kis csínytevésre kaptunk kedvet, mert ne higgye senki,hogy a régiek nem tudtak viccelni. Szóval én, Márti és Klári kitaláltuk, hogy fiúnak öltözünk, és egy kicsit mókázunk, így is tettünk. Én a testvérem Jenő ruháját vettem fel, melyet Kassán vettek neki, ha haza jön, a frontról legyen szép új ruhája, ott volt a szobámban a szekrénybe betéve. Este mikor felöltöztem, a kis ablakon kibújtam, ott laktunk a vár alatt ahol aztán Jenőék is laktak.

A parókia mellett találkoztunk és a cintérre mentünk akkor nem volt még közvilágítás így a sötétben senki nem láthatta, hogy mi vagyunk azok, még cigarettáztunk is.Aztán gondoltunk egyet és átmentünk a korcsmába, akkor a Timkó János volt a korcsmáros, volt egy fia az Ernő, aki udvarolni is akart nekem. Három lépcsővolt a korcsma ajtaja előtt és olyan kétfelé nyíló fa ajtaja volt, a kalapot jól a szemünkbe húztuk és leültünk a sarokba az ajtó mellé.

Oda jött az Ernő és megkérdezte:

– Mit innának?

– Egy liter bort és egy üveg szódát!- válaszoltam, elváltoztatva a hangomat.

Nem szólt az semmit csak megfordult és hozta a bort meg a szódát, letette az asztalra a bort, de a szódával hirtelen lelocsolt minket! Sikítva ugrottunk fel, erre elkiáltotta magát:

  • Lányok vannak a korcsmában!

Úgy szaladtunk ki, hogy a lépcsőtis átugrottam, szaladtunk a templomhoz, ahol a torony melletti árnyékba bújtunk el, ők meg szaladgáltak körbe meg kiáltoztak: Meg vannak? Hol vannak? A szívem a torkomban dobogott, aztán elcsendesedtek, mi meg szaladtunk haza, bemásztam az ablakon, és gyorsan lefeküdtem. Reggel bejött édesanyám, és pont azt a szekrényt nyitotta ki ahol a Jenő ruhája volt, rögtön látta, hogy koszos, füves!Kérdezte is mi lett ezzel, de én nem árultam el, még tán jól elvert volna apám,ha megtudja.

Eke a csűrtetőn

                Egyik reggel apám miután elkészülődött előző napon a szántáshoz, kiment az udvarra,és fel akarta tenni az ekét a szekérre, de nem találta, szegény kereste mindenfelé, míg meg nem állt az udvar közepén és fejét az ég felé fordítva,kalapját hátratolva fejét megvakarta:

-Hol lehet az eke?

Hát látja ám ebben a minutában, hogy biz az fel van húzva a csűr tetejébe, mert hát a huncut legények így tréfálkoztak a lányos gazdákkal abban az időben. Szegény megszenvedett vele míg leszedte, és az egészért minket hibáztatott.

Járomszög

                Egyszer trágyahordáshoz készülődtünk, jól megrakta édesapám a szekeret, még fényesre is lapogatta, hogy a rázós úton, szét ne szóródjon a trágya, aztán befogta a két ökröt a szekér elé és mi lányok is mentünk vele. Mikor odaértünk ahol a kereszt áll a falu alatt, apám az árkon át akarta a kocsit a földekre átvezetni, amint a szekér eleje beleért, ostorral odacsapott Bojti és Fickó farára. Azok megrántották a szekeret, az meg kétfelé esett, a trágya mind az árokba szóródott, apánk eldobta az ostort mi megszaladtunk ő meg utánunk dobta még a villát is úgy szidott minket a legények miatt!

                Mert hát a legények kivették a járomszöget, ami a kocsit egybe tartotta!

Tehéngyógyítás

                A férjem nagyon értet az állatokhoz, sokan hozták hozzánk a teheneket, ha felfújódtak, vagy más bajuk volt, sosem kért érte semmit, örült, ha segíthetett. A tályogot úgy gyógyította, hogy vett egy zsúpszalma szálat,odamérte a tehén szeme és orrvégéhez, hogy elég hosszú-e? Majd a tehén orra alatt lévő lyukon feldugta a szeméig, persze a tehént zavarta ezért nyelvével nyalogatta azt, de mire elnyalta, már le is szedte a tályogot róla.

Megtörtént Füzéri humoros történetek

Én magam sem maradtam adósa annak, aki engem megviccelt. A fuvargazdaság udvarba jöttek minden nap a fogatosok dolgozni. Szóltak, köszöntek, de a Brunáczki Ignác /Gruzin/ mindig kötekedett. Megkérdezte, hogy vagyok, közben el akart lábasolni, vagy csenállal a lábamat csipkedte. Mondtam neki, hogy egyszer még visszakapod.

Azt tudni kell, hogy akkor a Fuvargazdaság udvarán lévőszolgálati lakásban laktunk és az udvaron sorakoztak szépen egymás mellett a szekerek, így tudtam, hogy melyik kié.

Egy alkalommal halat pucoltam, pontyot és abban jó nagy, furcsa alakú hólyag van.

Mindjárt arra gondoltam, hogy ezt továbbítom.

Reggel a férjem,  /aki tudott a tervemről/ munka eligazítást tartott  abrakoltatás  közben – hogy melyik fogat hová menjen, honnan szállítsák  le az ölfát – húzta az időt, én ez alatt az Ignác szekerén,  a lovak porciója melletti tarisznyájába, a kenyere és a szalonnája közé odatettem a halhólyagot.Szépen visszacsavartam az ebédjét a kis-kendőbe, az egészet betettem a szénaközepébe, a porcióba.

A kocsisok befogták a lovakat,felültek a szekérre, rá a porcióra és elmentek. Délben a Senyánszki réten leült egyszerre a tíz ember ebédelni. Kibontotta a Gruzin is  a kis-kendőjét és nagyot nézett, amikor látta,hogy a kenyere közepébe egy nagy halhólyag van belefúródva.

 „Hát ez ki volt? Ez csak az Ilon lehetett. Na, majd adok én neki!”

A többiek enni nem bírtak, annyira nevettek.

Amikor visszajöttek a munkából, nem is voltam az udvaron. Messzire elkerültem őket egy darabig, de még  téma volt sokáig a halhólyag.

Egy alkalommal egy csapat zarándok ment Máriapócsra gyalog. Előre megbeszélték, hogy korán reggel indulnak. Reggel bekiabált emberünknek a szomszéd: „Gyere Józsi, mert indulunk!” Gyorsan felöltözött, felkapta a batyut, amit a felesége este elkészített és ment. A Bodrognál megálltak megpihenni és enni. Kibontotta emberünk a batyuját és nagyot nézett, mert azt a batyut hozta el tele babbal, amit a felesége az esti babfejtés után kötött össze. Így vissza kellett fordulnia.

Az egyik cigány asszony egy szép napsütéses nyári napon elment a szénaverési patakba mosni. A tóban mosott szappannal és tiszta vízben öblített, amikor kész volt, kiterítette a bokrokra száradni a ruhát. Akkor vette észre, hogy a zsebébe maradt a nyugdíj, amit pont előtte hozott a postás és azt is kimosta a ruhával, kiteregette a százasokat is a rétre szárítani.

Hazament és otthon jutott eszébe, hogy a százasok ottmaradtak a füvön! Sietett vissza és szerencséjére a pénz még mindig ott száradt, úgy volt, ahogy hagyta, nem járt arra senki.

Egy alkalommal, amikor volt egy halott a Parton, a cigányoknál – akik evéssel, ivással, mulatsággal ülik a tort,egy vicces ember az Alvégről gondolta, hogy megtréfálja őket. Felvett magára egy nagy fehér lepedőt és egy kaszát a vállára, így ment fel a Partra későeste. Benézett az ablakon és látta, hogy nagyon isznak és mulatnak a gyászolók.Fogott egy nagykövet és elkezdte vele a falat dörzsölni, ez olyan hangot adott,mintha zengett volna.

Megijedt bent mindenki azt mondja egyszer csak az egyik cigányember:

„ Ne féljetek, menjünk csak ki,nézzük meg mi az! „ Meghallotta ezt a vicces ember, és uccu, neki, futott le a Partról vállán a kaszával. Ha utolérik, nagyon megjárta volna. Így futamodott meg a halál.

Az 1930-as 40-es években ószeres járta a falukat. Mi gyerekek összeszedtünk minden rongyot és vittük becserélni.A gyékénnyel befedett szekeret kerestük, amiről kiabálta az árus:

„ Itt a cukor, itt a méz. Itt a törökméz, fele cukor fele méz.”

„Rongyot, vasat veszek!”

Volt olyan gyerek, aki otthonról a zsákokat vitte becserélni, gyűrűt kapott érte. Volt, hogy a gyerek az ekéről is levette az ekevasat, fütyülőt adott érte a bácsi. Amikor hazajöttek a szülők, a gyerekek rögtön eldicsekedtek, hogy mit kaptak. A szülőktől is megkapták persze a magukét!Volt nagy sírás, ígérték hogy többet ilyet nem csinálnak.

Rózi néni ment a csapra vízért, a kis Évi épp ott szedte a vizet.

  • Te Évi nem tudod, ki lopja a Partról a tyúkot?
  • Jaj, Rózi néni, én nem tudom! Az biztos, hogy az én apám nem lopi a tyúkot!Tudja, hogy az én apám milyen?Olyan, hogy ha hoz egy csöp cserepet a gyárból, úgy recsket a bucson, hogy nem tud rágyújtani!

Nagyon rég volt, mint a mesében,de ez igaz volt a 40-es években volt egyszer a faluban egy nagy lagzi. Nagyon sok ember volt, nagy vacsora volt, sok étel volt, egy idősebb asszony már előrekészült. Gondolva a családjára is,a ruhája alá jó nagy zsebes kötényt vett fel.A lakodalomban, ha alkalmas helyzet volt, az asztalról a jó falatokat, a töltött káposztát rakta a kötény zsebeibe. Mindezt figyelte egy fiatalember elment a cigányzenészekhez és friss, ropogós csárdást húzatott, felkérte táncolni ezt az asszonyt és erősen forgatta. Ahogy forgatta, pörgött pörgött nagyon az asszony szoknyája és hulltak ki egymás után a zsebekből a töltött káposzták és gurultak a földön szanaszét. Volt csodálkozás és nagy nevetés az idősebbek a mai napig emlegetik a történetet.   

Egy alkalommal lopták a tyúkokat a faluban. Bejelentették a bírónak, kijöttek a csendőrök és keresték a tolvajt. Fölmentek a Partra és keresték az illetőt, akit feljelentettek, bementek a házába. A cigány asszony feküdt az ágyban dunnával betakarózva, igen ám, de egy fej és négy láb látszódott ki.

Kérdezi a csendőr, hogy:„Hol az ember? “

Halljak meg, nem tudom!

Akkor majd én megkeresem!”

Fogta a csendőr felhajtotta a dunnát, ami alatt a cigány asszony feküdt egy akkora nagy vászon hálóingben, amibe az ember is belefért, onnan lógott ki a négy láb.

Elvitték a cigány embert a csendőrök a bíróhoz kihallgatni az úton ment végig utánuk az asszony hangosan jajgatva, sírva, kiabálva. Amikor odaértek, mondták a cigány asszonynak, hogy nem mehet be csak akkor, ha csendben marad, megígérte, így bemehetett ő is és beültették az asztal alá.

A gyanúsított nem akart vallani, ezért kapott egy pofont, amikor elcsattant a pofon, a cigány asszony hangosan fölnyögött. Ahány pofont kapott a zura, annyiszor nyögött föl az asztal alatt az asszony.

Ez is a falu emlékezetes történeteinek egyike.