Füzériek a II. Világháborúban

Brunáczki Bandi bácsi így emlékezik vissza:
    1943 tavaszán vonultam be Kassára, ahol a 10,5 cm Göring ágyúra kaptam meg a kiképzést, nyáron Hajmáskérre mentünk egy szakaszvezető parancsnoksága alatt, hogy gyakorlaton vegyünk részt. Összesen kb. 600 fő voltkülönböző alakulatoktól, mi ütegenként 16 fővel mentünk, összesen három üteg. A lövegeket nem vittük magunkkal, csak úgy vonattal mentünk.
    Mikor az egyik kiképzési napon egy karpaszományos zászlós tartotta a kiképzést, én nem nagyon figyeltem oda, a Göring nagyon jó ágyúvolt, lehetett oldalban és magasságban is irányozni, ezeket viszont csak a durva irányzókarral, lehetett irányozni oldalban. Egyszer csak oda szólt a zászlós úr: „ Na, maga lépjen be!” s látom, rám mutat. Gondoltam megy ez nekem,de látom, jobbra oldalt kinn van a cél, tekerem az oldalirányzó kart, hát megakad, visszább tekerem, majd újra hát megint megakad. Nézem mi a baj, nézek hátra, látom ám ott áll a kezelő a durva irányzó mellett. Mondom neki jobbra, erre rám szól, a zászlós nem úgy van az, ha jobbra akarom a talpszárat,akkor jobb kézzel, ha balra, akkor bal kézzel intsek. Ha sok kell, akkor teljes tenyérrel, ha kevés, akkor csak egy újjal jelezzek, hát így tettem, de megfogadtam, hogy ezt nagyon megtanulom. Ezek után intett menjek a helyemre, s másokat léptetett ki.

Néhány napig így gyakoroltunk, majd mondták másnap már lőni is fogunk, ugyan úgy álltunk fel, mint múltkor egy löveg mögött 100 ember alakzatban, a zászlós úr megint engem léptetet be a löveghez. Tudni kell akkor már tudtam mi a villa, mi a fő löveg, így célra irányoztam s lőttem egyet, pont a cél elé ahova akartam, majd újra irányoztam, s a cél mögött robbant a gránát. Hallottam, hogy a zászlós azt mondja: „Na, lőjék még egyet!”, s én így tettem a célt telibe találtam, ekkor a zászlós úr visszaléptetett a helyemre és oda szólt a szakaszvezető úrnak: „Írja fel a honvéd nevét.”

Mikor eljött az utolsó nap, a laktanyaudvaron álló emelvény elé sorakoztunk, majd egy tiszt úr állt ki és közölte velünk, hogy az őrnagy úr fog beszédet tartani majd jutalmat oszt ki. Nem gondoltam én még akkor semmire, ekkor jött a szakaszvezető, akinek a nevemet fel kellet írni és állt mellettem meg nézett minket, majd megszólalt: „Csak tudnám melyik volt, akinek a nevét fel kellett írni.”, erre megszólaltam:”Szakaszvezető úr jelentem az enyémet Brunáczki Andrásét.”. Erre azt válaszolta: „Na idefigyeljen honvéd, ha kiszólítják ki megy, de nem lépésben, hanem futólépésben, s mikor oda ér vigyázba áll tiszteleg, s mikor az őrnagy úr gratulál, kezet nyújt maga kezet fog vele. Majd választ egy ajándékot, de a karórát válassza ám!” Így is történt, nagyon szép karóra volt, díszdobozban volt betéve, mikor vége volt a sorakozónak, mindenkinek elmondták hogyan szállítanak minket haza, ekkor egy asszonyság jött a parancsnoki felől, és megkérdezte: „Ki a Brunáczki honvéd?”, mondtam, hogy én, erre azt mondta: „Jöjjön velem.” És elindult az épület felé vissza, én meg mögötte. Mikor beléptem az irodába ott ült egy tiszt, akinek jelentkeztem, majd az átadott nekem 40 pengőt, hogy ez még az enyém. Nagyon boldog voltam, most majd meghívom a többieket egy italra gondoltam, még aznap vonatra szálltunk egészen Kelenföldig meg sem álltunk.

A vonaton történt, hogy beültem egy fülkébe, mikor megjelent a Szakaszvezető és így szólt: „Maga Vaddisznó, azaz én helyem!”, így át kellet adnom a helyem és álltam egész úton, Kelenföldön mikor megállt a vonat engedélyezték, hogy mindenki ihat egy sört, bort, vagy pálinkát. Mikor beálltam volna a sorba a szakaszvezető nem engedte ezt, hanem elküldött, nem tudom miért tette, így nem fizettem senkinek sem. Kassáig állnom kellet, ott leszálltunk és a kaszárnyába vonultunk, másnap volt a kihallgatás, ott álltunk a szakaszvezető, két tizedes meg én.

A tiszt úr megkérdezte a szakaszvezetőt, minden jó volt-e, majd a tizedeseket, akik azt válaszolták jó volt minden, majd engem is megkérdezet, mire azt válaszoltam: „Jelentem nyertem egy órát!”  Mire ő a többiekhez fordult: „Hát maguk mit nyertek?”, erre persze nem tudtak válaszolni, úgyhogy a tiszt úr elküldte őket, engem meg áthívott az írnokhoz és mondta neki írjon papírt öt nap azonnali szabadságról, meg negyven pengőről. Nagyon boldog voltam, mivel ekkor egy tehénke 60 pengőbe került, amikor a szabadságról visszaérkeztem megint kiutaltak 40 pengőt. Az órának is meg volt a története, mivel akkor nem sokaknak volt órája így a szolgálatosok mindig elkérték, ezt megneszelte a hadnagy úr és egyszer megállított, megkérdezte mennyi az idő, hát nem tudtam megmondani neki. Azt mondta nekem: „ meg ne halljam még egyszer, hogy másnak odaadja az órát mert fogdára küldöm!” Nagyon megijedtem ezért nem adtam én oda senkinek, pedig nekik is kihirdette, ők meg úgy csinálták, hogy nem mondták, de elém álltak és várták, hogy magamtól odaadjam. Aztán egy pesti gyerek azt mondta nekem fizet érte 400 pengőt, csak adjam neki, hát gondoltam egyet és neki eladtam. Később kétszázért vettem egy hasonló órát, a többit meg elraktam, hát így történt ez az eset.

Részvétel a harcokban:

Mikor végett ért a kiképzés a Göringeknél lettem először őrvezető, majd tizedes, én voltam a fél-szakasz parancsnok, nekem adta ki az üteg parancsnok a parancsot mire és hova kell lőni. A frontra 1944-ben tavaszán kerültünk ki, pontos dátumra nem emlékszem, csak arra, hogy mikor a Kárpátokon túl voltunk és én a Botondban, mint jármű parancsnok ültem, vettem észre, hogy az utat javító katonák között a Mundér Gusztávot látom, aki falubeli volt. Nagyon megörültem neki, mert nem nagyon találkoztam egyébként falubeliekkel, ráköszöntem ő visszaköszönt, de megállni nem lehetet. Sajnos mikor legközelebb láttam, már súlyosan sebesült volt, Valahol Hudurovnál (valószínűleg Hodorenka) egy erdőben voltak, mikor megtámadták őket és éppen arra hozták hordágyon. Oda mentem hozzá, és megismert: „Látod én, már hogy jártam?”, felhajtotta a sátorlapot, az inge szét volt szakítva, s hasa teljesen vérben a belei kint voltak, nem tudtam mit mondani neki….

Nem sokára vonultunk a parancs szerinti állásokhoz, ahol letettük a Göringeket, de nem lőttünk, visszavontak minket újra, megindultunk a találkozási helyre, ekkor egyszer csak gránát találatot kaptunk a kocsi felborult, pont az én oldalamra fordult a jármű, a sofőr rám zuhant, nekem eltört a vállam, a jobb combomon felszakadt a bőr a hús, sokkot kaptam, a sofőr meghalt. Hudurovba kerültem a korházba, nem tudom meddig feküdtem, de mikor már észhez tértem jött egy pap, aki megkérdezte, hogy ki vagyok, mondtam neki a nevem, meg hogy Abaújból, Füzérről való vagyok. Megkérdezte ismerem-e a Mundér Gusztávot, mondtam, hogy igen, erre azt kérdezte meg akarom-e nézni a sírját? Nem tudtam, hogy meghalt ám úgy éreztem legalább ennyit meg kell tennem. A pap segített kimenni a sírhoz, az épület mellet volt egy füves rész itt voltak a s írok, a fakereszten egy katona fényképe volt felragasztva, csendesen imádkoztunk érte.

Később átkerültem egy másik korházba, majd már Nyíregyházára ahonnan az orvos beteg szabadságra még haza is engedett, mikor felépültem elmenten Kassára jelentkezni a póthadosztályba, pontosan ennek időpontjára sem emlékszem, de már szeptember vége lehetet. Itt a kaszárnya előtt már csak az őrök voltak, akik mondták, hogy már elmentek innen egy hete, délben ők is mennek tovább. Azt mondták menjek át a hadtest-parancsnokságra, így tettem, innen kerültem Jászladányra ahol az 1.; 2.; 3.;4.; 5.;6. tábori póthadosztályok voltak, vagyis csak öt, mivel ha jól emlékszem a harmadik hiányzott. Itt a helyi iskolában volt a kiképzés, de harcokban nem vettünk részt, innen kerültünk át később Kőszegre, és onnan Ausztriába. A hadnagy úr azt mondta úgy akar minket hazaengedni, ahogy eljöttünk otthonról ezért sokszor úton voltunk, itt Ausztriában estünk hadifogságba, pontosabban, ha jól emlékszem Fehring környékén, 1945 tél vége volt.

Hadifogságom:

Innen gyalog menetben küldtek minket Bécsbe, amikor Bécs felé mentünk egyik nap esni kezdet az eső, este csak úgy az út mentén próbáltunk aludni, egyik jó pajtásommal összebujtunk a sátorlap alá, éjszaka éreztem, hogy jó meleg van hát örültem neki. Reggel arra ébredtünk, hogy jó vastagon betakart a hó, hát ezért lett melegünk. Mikor Bécsbe értünk, hamarosan Sopronba irányítottak minket, mivel szakaszvezető voltam, rám bíztak száz embert, mivel sokan próbálkoztak olyannal, hogy kétszer-háromszor álltak sorba ételért így a végének nem jutott. Ezen idő alatt nem tudtuk mi lesz a sorsunk, nem mondták, hogy hova kell mennünk, aztán Sopronban bevagoníroztak minket, alig kaptunk vizet, vagy élelmet. Romániában állt meg csak a vonat, ott egy nagy mezőre tereltek minket levegőzni, én a vagonban felejtettem a zubbonyom, abban volt a szakaszvezetői fényképen és levelek, a vagonba beszálló örök ezt elszedték.

Aztán újra vagonba tereltek minket és Odesszába vittek minket itt dolgoztunk, építettünk, 16 000 ember volt itt és a környéken, de csak 600-an értünk haza! Odesszában történt az, hogy a táborparancsnoknak egy romos kastély tégláit pucoltuk, mikor azt mondta az öröknek engedjenek minket megfürödni a Fekete-tengerben, ott volt az út túloldalán. Az örök megmutatták meddig lehet bemenni a tengerbe, hát én gondoltam bemegyek addig, amint így tettem és beértem arra a helyre, hirtelen elsüllyedtem, azt gondoltam most meghalok. Valahogy elkezdtem csapkodni a karommal és kievickéltem a sekélyesebbre, onnan ki a partra többet még a közelébe sem menten a tengernek!

Aztán Odesszából átvittek minket Murmanszkba, ahol szintén építkezéseken dolgoztunk, onnan kerültünk arra a részre, amit a Finnektől vettek el az oroszok, házakat építethetünk. Nagyon jó házakban laktunk a fa gerendák két sorban voltak, köztük faforgács volt, amitől olyan meleg volt benne még télen is, egyszer az egyik leéget, mivel a bolhákat égették ki annyi volt, hogy néha fekete volt a fal tőlük, és az egyik házban a gerenda közti faforgács begyulladt.

Mivel én tudtam tótul, ezért én szlováknak adtam ki magam, így tettek sokan, akik tudtak tótul, nekem nem volt rossz sorom volt mit ennem, sokan eladták dohányért az ételt, a barátom, aki boncorvos volt a háború előtt egyszer azt mondta olyan a halottak bele, mint a húsvéti sonka annyira kiszáradt amiatt, hogy nem ettek. Füzériek nem voltak velem egyik helyen sem, egy-egy Hollóházi, Regmeci, Bózsvai, akikkel később otthon is találkozgattam, de már meghaltak.

1946-ban bevagoníroztak minket és Szlovákiába küldtek, mikor a vonat Tőketerebesen állt én megszöktem, azt mondták, hogy a Vonat Pozsonyig megy, én már oda nem akartam menni. Kozmán sikerült egy házba bemenni, ahol ruhát adtak és másnap átkísértek a határon Pusztafalunál, itt a határőrök elfogtak.

A határőrőrsön kikérdeztek, mikor mondtam, hogy Szovjetunióból jövök és füzéri vagyok kezet fogtak velem és elengedtek, de azt mondta az egyik: „Bolond ez!” Ma sem tudom mire értette igazán, de én haza akartam jönni.

Vasárnap értem haza a népek éppen templomba mentek, vagyis a Marcsa volt, aki meglátott,akkor még a Vidrinszkiékkel szemben a Lupis házban laktunk, édesanyám éppen a ruhásládában keresett valamit rá köszöntem: „Jó napot! Dicsértessék!” Először nem ismert meg.

Lupis Elek bácsi így emlékezik vissza:

Ekkor füzér a Gönci járáshoz tartozott,amióta az országot megcsonkították, ezért én Göncre vonultam be. Én húszas voltam, füzérről egyedül vonultam, komlósról jött a Szabó Feri, hollóházáról az Angyal Feri, meg egy Gáspár nevezetű és a Kovács István.

Lovas szekeren mentünk, majd Göncről Hernádcsányra onnan vonattal Kassára a nagyállomásra, itten tisztesek vártak, zöld kufferokat fehér felirattal kaptunk és a Szent István laktanyába a Fő utca végére elmentünk, október 4-e volt (1943), mindig negyedikén volt bevonulás tavasszal május 4-én.

Sok ablaka s ajtója volt a laktanyának, az udvaron osztottak el minket, harmincan maradtunk a végére, meg tífusz ellen is oltottak minket.

A tisztesek mondták álljunk ide meg ide, két fele osztottak minket, kérdeztem:- Tizedes úr melyik laktanyába megyünk? Mondta, hogy a Görgeybe, én ezt ismertem, mert májusban, voltam itt a testvéremnél a Lupis Miklósnál, aki szabó volt. Ő készítette a katonai ruhákat, őrnagyi volt a legnagyobb, amit készített.

Az Angyal meg a Szabó is velem volt, de nem egy századba voltunk, én páncéltörő voltam, 37-es ágyúk voltam, de azt mondták 40-es lesz.

A század parancsnok Fraknai Miklós százados úr volt, aki Miskolci volt úgy tudom, a zászlós úrnak már nem tudom a nevét. Ez a zászlós minden reggel nyolc órakor kilovagolt a laktanya kapun gyakorlatozásra velünk, reggel elébb torna volt, majd reggeli ezt mindig századonként váltva naponta.

Egyszer nem sikerült a nóta az aknavetősöknek, mindig kürtszóra kellett nótázni, ezért felvezényelték őket a fára leszedni a sárga leveleket. Ezt kellet nótázni:”Jegenye fa tetejében fészket rak a Csóka…”

A 37-ek fogatosak voltak, kilenc hétig voltam ott, amikor Kassa visszacsatolásának ötödik évfordulója volt, minket nem engedtek ki az ünnepre, hanem az öregek voltak kint.

Az Angyal fogatos volt, meg ott volt a Kristóf Miklós, aki cipész volt, meg a másik laktanyában a tüzéreknél az Estók András, több füzérit nem láttam ott.

December 8-án indultunk vonattal Miskolcon át Sátoraljaújhely, Csap, Beregszász, Nagyszöllös, Husztra, majd onnan kocsival Ökörmező a 2. hegyi dandár 10 zászlóalj, 3 századába kerültem.

A 10. zászlóaljban 1.;2.;3. század volt, az 1.század főleg pesti tisztekkel volt, mikor kimentünk Fülöp alezredes volt a parancsnok a zászlóaljban.

1. század Ökörmezőn, a 2. század Kelecsényben, a 3. század Királymezőn volt, a 3. század parancsnoka Horváth János.

Voltak egyéb szakaszok is velünk a nehézfegyveresek is, öszvéreken vittük az ágyút, szétszedtük és úgy vittük, olyan magas hegyeken hogy kötéllel tartottuk, nehogy leessenek a szakadékba.

Karácsonykor beneveztek kilenc nap szabadságra, de én újévkor akartam hazajönni, két nap volt az út, vonattal újhelyig, onnan vicinálissal (kisvonat) komlósig onnan meg gyalog jöttem haza.

Újévkor szolgálatra mentem vissza, négyen voltunk egy szobában ők bácskaiak voltak ők 21 napot kaptak, mivel ők kedvezményt kaptak a visszacsatolás miatt. Ahogy ők is visszajöttek kiadták nekünk a hegyi felszerelést, síléc, bot, lábbeli, és királymezőről, ökörmezőre kerültünk, majd tisztesi iskolára mentünk.

Ez tisztesi század volt, januártól voltunk ott, a parancsnok az 1. század parancsnoka Toldi László főhadnagy úr volt. két hónap volt az iskola, kihelyeztek minket Felsőbisztrába itt volt az iskola, majd visszahelyeztek minket a századainkba.

Az iskolában minden nap volt céllövészet, de a két hónap alatt délig síeltünk, délután fegyverhasználati gyakorlat, ebéd után 43 M ismétlőpuskával gyakoroltunk. Barakkokban laktunk, a hegyoldalban volt ez szerpentin vezetett a barakkokhoz, a bejáratnál volt egy nagy nyírfa kapu, a kapu homlokán középen hegyi gyopár volt. A sapkánkon volt a kürt, benne a tízes szám, másik oldalán a hegyi gyopár volt rögzítve. A falu (Felsőbisztra) közepén egy utca volt, német lakosság volt, a templomban németül imádkoztak, aztán királymezőnél, három falu volt, Oroszmokra, Németmokra és Királymező.

Aztán, mikor már visszahelyeztek minket a századunkba, kiosztották a felszerelést, 120 éles lőszert, két gránátot, ásót (31M), gázálarcot ilyen fémhengerben, kb. délben indultunk el.

A második faluban mikor megérkeztünk éjszakára elszállásoltunk, innen indultunk másnap nagy hóviharban a Légió-hágó felé, olyan hó vihar volt, hogy kézben vittük a ládákat,Alsószinevéren éjszakáztunk, innen szerpentinen mentünk tovább a huszárok itt voltak elakadva, de mi tovább mentünk, olyan szekerünk volt, ami télen a hóban szánkóvá lehetett átalakítani. A küllőket tettük át s mindjárt szánkó lett, ez volt a Toronyai-hágó, lementünk a hegylábához, ahol sok faépület volt, teljesen üres volt a falu. Úgy, mint a Nagypadon, füzéren olyan volt a terület, két lövészállás volt, az oroszok csinálták, de még hamarabb, most üres volt.

Tára községnél keletre fordultunk, egy hegy lábánál régi tömegsír volt, onnan északra Jablonica felé két oldalt olajkutak voltak. Emlékszem valamilyen ünnep volt a görög-keleti vallásúaknak, sok német kocsi volt itt kilőve, jött egy ilyen csónak formájú német kocsi és felborult a katonákkal.

Egész éjjel mentünk, hajnalban értünk Delatinyba, ott fordul a Prut folyó észak-kelet felé, első község Borotka, második Tartu, harmadik Mihalocsiny, Jerencse vonalban voltunk.

Mihalocsinyban volt egy leszakadt fahíd azon mentünk át ügyesen, így érkeztünk a vonalba csatlakoztunk a többiekhez. Itt történt, hogy öten beszélgettünk, mikor elkezdtek aknázni, én beugrottam egy gödörbe, míg a többiek szétszaladtak, az akna elnyírt egy fát, ami rám szakadt, de nem lett bajom, az egyik meghalt a másiknak a lába, a harmadiknak a feje sérült meg.

Majd Kuty város peremén voltunk, egy hónapig félkörben voltunk állásban, a város előtt, baloldalon a nehéz szakasz, jobb oldalon a tüzérek, a kertekben volt egy helyen a melléképület. A tiszt észrevette, hogy kopog a bakancs az utca kövén ezért fenyőgallyakat szoratott rá, az étkezés volt rendesen. Csikós Nagy László őrnagy volt a zászlóaljparancsnok, egy magas fa tetején volt egy deszkafigyelő onnan figyeltük az oroszokat. Augusztusig voltunk itt, egy szakasz volt vagy két-három katona a huszárságtól mellettünk, nappal nem tudtunk mozogni mivel az ellenség oda tüzelt, azt mondják dum-dum golyó volt ahova ez becsapódik, egy kis robbanás történik, nem volt szabad de használták. Az egyik kis távolságra tőlem fúródott be a gyepbe, a hegygerincbe.

A hegyek közt a réten mentünk. Gyalog mentünk nem volt emelkedő, palánkolt út is volt a Tatár-hágó részén, egész nap gyalog mentünk és úgy tértünk le Körös mezőre, szeptember első napjaiban. Ott egy éccakát aludtunk a 2. zászlóaljnak az  állomás helye volt béke időben, ezek mint a Fejti Béla, Fejti Pál, Gergely Ferenc,  ezek mind együtt voltak. Ezek mind Füzériek voltak úgy tudom a kettesek hegyiek voltak itt előttünk.  Ők királymezőn vonultak hátra, azt mondták itt a németek felgyújtották ezt a falut, én itt voltam előtte decemberben kiképzésen.

Ott voltunk augusztusban, majd parancs jött este el kell vonulni! Augusztus utolsó napján talán abba lett hagyva a front ezen a részen, lementünk, mert a tizedes tudta hol kell lemenni Mikulicinbe, jöttünk le a Tatát-hágó felé ott pihentünk két napig.  Ott fertőtlenítettek minket, volt egy fertőtlenítő vonat ott, lefürödtünk, ruhát leadtuk, majd felszereltek minket, és visszamentünk a frontra, hajnalban értünk oda.

Mikor állásban voltunk, a Barta Károly őrvezető a rajparancsnok helyettes, Nyírbátori volt, elküldött hátra a tiszti bunkerba, ami vagy 100 méterre volt tőlünk hátra, hogy egy kulacs bort vigyek el. Mikor épp odaértem aknázni kezdtek az oroszok, én beugrottam a fedezék mögé, mikor elmúlt beadtam a bort, indultam vissza mikor hozták az őrvezetőt hordágyon, nem tudom mi lett vele, ha nem küld el tán én sem élek már. Néha a mieink is lőttek ránk, rosszul mértek biztos, volt egy tiszt féle, aki nálunk volt s ő adta nekik hova lőjenek.

Mikor a románok beengedték az oroszokat, mi a Tatár-hágónál pihentünk két napig, majd elindultunk Körösmező felett, Vorotkából, a hegyek között a réten, de volt palánkolt út is. így mentünk északi irányba, majd a faluban ott aludtunk, a 2. hegyi zászlóalj állomása volt ez, itt volt a Fejti Béla,Fejti Pali, Gergely Ferenc füzériek, de ekkor már üres volt. Másnap irány Csap vonattal, ahol majdnem lebombáztak, minket, de a mozdonyvezető kivitte a vonatot az állomásról, amit bombáztak.

Másnap szeptember 5-én, vagy 6-án a vonat délkörül indult és Turka városánál szálltunk ki, egész éjjel vonultunk be a vonalba, ahol a németeket váltottuk. De csak akkor indultunk a frontra mikor már alkonyat volt, gyalog és hajnalban értünk ki a vonalba, egész éjjel mentünk.

            Ott történt, hogy az őrmester elküldött hátra a segélyhelyre, míg ott voltam riadót adtak ki, éjfél előtt tizenegy órakor, és én többet nem találkoztam a csapatommal. Bekerültem az Ungvári korházba, onnan két héten belül Bogácsra kerültem a pótzászlóaljhoz, mikor Mezőkövesden mentünk át ott mondta egy fiatalasszony, hogy a kormányzó lemondott. A falu végén felvett egy szekér, és azzal értem Bogácsra, addig gyalogoltam. Októberben mindent feltettek szekérre és mentünk nyugatra tovább, de Budapesten nem voltam, Noszvaj, Verpelét, így mentünk fegyverünk sem volt, legalábbis nem láttam. Pozsonyig mentünk, de megálltunk Csalóköznél is, Párkányon is átmentünk, akkor még Garamkövesd volt. Végig mentünk így a Duna felett, majd 44 év, november vagy december volt mikor megálltunk. Karácsony után már Nagymegyerren voltunk, Érsekújvártól nem messze, négy napig voltunk Érsekújváron, itt voltunk karácsonykor is. 1945 január 07-én Szenc községben voltunk,azt mondták már csak tiz kilométer Pozsony,innen mentünk be Pozsonyba, közben én megint korházban voltam, gyalog mentem át Pozsonyon, egészen Kilitiig, egészen közel volt az osztrák határ. Reggel indultunk Pozsony ligetfalu, Rajka, és úgy Dunakiliti, itt nem tudom mennyi időt voltunk, itt jártam takarmányért a szomszéd falu, meg ástuk a lövészárkot. Magyaroknak ástuk ezeket, német az kevés volt, Pálfi grófnak volt itt kastélya abban voltak a németek.

            Ott voltunk 45 év tavaszáig egy tanya volt ott a grófnak, szolga emberek is voltak, mink is voltunk elszállásolva.

            Már húsvét volt mikor fogságba estünk, második nap volt mikor az oroszok elég nagy erőkkel bevonultak nem is volt ellenállás. Már este volt mikor odajött egy orosz tiszt, a mosoni Dunánál voltunk, hatan heten, és azt mondta:” Bemegyünk Budapestre, és kapunk fölszerelést és elmegyünk harcolni a germán ellen.” Én fordítottam a többieknek, később egy óra múlva jöttek gépkocsival és minket kihajtottak hidat építeni, de nem volt egy száll fa sem. Egy másik tiszt, és kérdezte ki érti, amit mondta, én jelentkeztem, azt mondta: „Menjetek haza, anyátokhoz-feleségetekhez!”. És mi elindultunk, ahogy mentek ki a faluból az övéik, kocsival, szekérrel, de nem lőttek minket, a harcoló egységek már elmentek, ezek a rend fenntartok voltak. Aznap este ott aludtunk Kilitiben, innen indultunk másnap, a negyedik községben aztán oroszok kisérték a magyar katonákat, mi eddig mezei utakon mentünk. Volt ott két méter magas fonott sövény, mögötte egy nagy csűr, nem láttuk a sövény miatt mi van ott. Így szaladtunk bele a csőbe, mert oroszok voltak ott, akik kisérték a magyar hadifoglyokat! Nekünk ez jutott! Nem voltunk talán tízen sem! Árpilis másodikán volt ez!

Onnan lekísértek minket Győrbe ott voltunk öt hónapig a laktanyába, itt találkoztam Balogh Miklóssal, volt egy hársfa az volt ráírva, itt találkoznak a hegyköziek. Az Orosz Lászlóné bátyjával, nem tudom haza került el, Hollóháziak voltak hárman, meg füzériek, is a Takács István, meg a Majernyik András. Egy kis szobában aludtunk hárman, innen irányítottak Budapestre, Héderváron aludtunk. Budapesten a Hungária körútnál a kenyérgyár közelében a lovassági laktanyában voltunk. Azt mondták húszezren vagyunk foglyok. Egy este nagy lövések voltak, azt hittük betörtek a németek, de azt mondták vége lett a háborúnak!

            Májusban Cegléd, Kecskemét, Kétegyházán vittek minket vonaton Arad felé, nem mondták hova visznek minket, már Erdélyben voltunk Brassó irányában vittek ki minket magyar területről. Délelőtt Kazanyba értünk kaptunk egy kis hal adagot rizzsel, majd beértünk az Ural hegységbe, egy vasúti gócpontba ahonnan Szibéria és északra vezet a vasút. A szabad vagonokba jeget pakoltak egy nagy tó látszott a vagonból, innen északra vittek minket. A füzériek közül a Takács volt velem a többieket nem hozták, mivel osztályoztak minket pesten, én egyes voltam meg ő is, a többiek kikerültek és haza jöhettek, mivel harmadosztályúak voltak. Teljesen meztelenül vizsgáltak meg minket, a Hollóháziak is maradtak, nem volt szerencsém.

            Volt vagy kétezer kilométerre innen a tábor, voltunk vagy kétezren, este tiz órakor értünk oda, egy kis városban álltunk meg, innen gyalog mentünk a Jaja folyón túl volt a tábor. Egy nagy fenyőerdő mellett volt ez a tábor, megérkezés után négy nappal osztottak el minket 500-500 főként. Mivel tudtam tolmácsolni, így én tolmácsoltam, tizenöten voltunk egy csapatban talpfákat faragtunk a sínek alá.

            Volt ott egy cári tiszt, a forradalomkor került oda, széles szakálla volt, a járása igazi tiszt volt, egy szép tarka tehene volt a családjával élt ott.

A várostól a táborig kellet megcsinálni a síneket, ki voltak rohadva a talpfák, száraz fenyőfából faragtuk ki őket. Aztán teljesen új síneket csináltunk, nekem tiz méter volt kimérve, amit meg kellet csinálni sablon szerint normára. Nekem kellet az árkot a töltést megcsinálni ebben a tiz méterben, mikor jól bent voltunk az erdőben elágazásokat kellet csinálni közelítésbe, az erdőbe, hogy egyből lehessen a fát kocsira tenni. A Takács bent volt láger tolmács, én meg, kint de dolgoznom is kellet, ő csak néha jött ki a munkára a tiszt úrral, ezt Lotyikonak hívták, főhadnagy volt.

            Minden reggel adat olvasás volt, nem mertem még hátra nézni sem, ha valamit ott felejtettem a táborban nem lehetett vissza menni. Oda-vissza név szerint ellenőriztek minket, nem hiányozhatott senki, aki kiment dolgozni. Fiatalok voltunk, ki bírta ki nem bírta a munkát meg a fogságot, volt egy református püspöknek a fia ottan, egy zászlós volt, őt kiváltotta a magyar állam. Negyven tiszt volt ott, de ők külön dolgoztak, az egyik főhadnagy Kecskeméten volt városi bíró, ő rendezte kinek mennyi kenyér jár, ki mennyi munkát végzett feljegyezte, ha jól dolgozott húsz deka, aki nem kevesebbet kapott.

Az őrök figyeltek minket, mindig ott voltak körülöttünk, nem lehetett szökni meg hova is szöktünk volna. Mindennap dolgoztunk, csak vasárnap volt a pihenő, nem volt karácsony sem, ha nem vasárnapra esett. Ha mégis így volt csak akkor kaptunk javított ebédet, ha a szakácsok előtte megspórolták. Pap nem volt, ha valaki meghalt kapott egy karót, egy számot, és akik kivitték azok imádkoztak érte, ott halt meg vágásról az egyik levente volt. Mikor beteg voltam, három hónapig, voltam a lágerben hasmenésem volt, nem voltam fekvőbeteg, nekem kellett az őrségnek fát vágni, vizet vinni. Éjfélig én vigyáztam a tűzre nehogy kigyulladjon a barakk, éjfél után a vágási fiú volt, ő nagyon megfázott azért halt meg, járni kellett a barakkokat.

            Gyümölcs nem volt, csak ami az erdőben termet, áfonya, csipke, ezt ehettük nem szóltak érte, én jártam vasárnap gombázni fegyveres őrrel, szedni nekik.

Voltak olyan alkalmazottak, akik nem voltak katonák, ők ott dolgoztak, valami iratokat vezettek.

De volt nekünk parancsnokunk bent a táborban Iglói Pál, budapesti volt és valami vasúti alkalmazott volt a háború előtt, fekete parolinos volt. Ha jól emlékszem szakaszvezető volt, ő figyelt arra, hogy rend legyen, meg fegyelem, három évig volt a parancsnokunk. Két évig voltunk itt, majd egy évig a papírgyár mellet voltunk kinti munkások, majd a gyárban voltunk, gépeket javítottunk, szereltünk be. A vízen is szállították ide a fát az Urálból, itt kellett kiszedni, lócán jártunk egy négyméteres rúddal kellet az elevátorhoz lökni a fát, ez kapta ki a vízből a fenyő rönköt. Vagonokon más féle fát hoztak, két méterben kellet összerakni, aztán ezzel is fűtöttek, meg papírt csináltak belőle.

Itt jobban telt az idő, mert civilek is voltak mellettünk, de sokat nem lehetett beszélgetni, mert dolgozni kellet. Az erdőben nem volt senki csak azok a nagy fák meg az őrök, meg a többiek. Ekkor már levelezhettünk haza, kilenc hónap után írhattam haza a vöröskereszten keresztül, de otthonról írták édesapámnak, aki Kanadában élt ő onnan írt nekem. A városban minden fából készült, mi is építettünk egy hosszú utcát, egy konyha, egy szoba, és végig egybe volt építve.

1948. június huszonötödikén értem haza, nem tudom mennyi volt az út, de biztos volt vagy három hét. Először Máramaros szigetén voltunk fertőtlenítve, onnan vittek minket Debrecenbe, itt is fertőtlenítettek, mindenki elmondta a baját az orvosnak. Kaptunk ebédet, meg húsz forintot, és jöhettünk haza, a Takács István később jött, mert ábécé szerint engedtek el minket.

            A háború után, már a bátyám a Miklós itthon volt, ő nem volt hadifogságban a határőrségnél volt. Amikor itt voltak a faluban az oroszok neki kellett vezetni őket a hegyekben, mivel ismerte az utakat.

            A mikor haza kerültem, még meg volt a sebem a lágerben mondta a német orvos:”Poslo damo, nada operáciú”! Így is volt megműtettem, ma sincs vele bajom. A lövészárokban vagy ülők a hidegben-vízben, sárban, úgy mertem magam alól ki, vagy felállok és lelőnek! Ezért lettem beteg és kerültem korházba.

            Mikor már jól voltam, a földeken gazdálkodtunk, meg az erdőn, csemetéket ültettünk az erdőn, szinte mindegyiknél ott voltam a füzéri erdőkben. Ez már akkor volt, mikor a földeket államosították, én írtam össze ki mennyit dolgozót egy hónapban és a Bacsónak adtam le, de én is dolgoztam. Húsz dara földem volt, kaszálni, vetni, aratni sok munka volt vele.

Nyugdíjig itt dolgoztam a Tsz-nél, erdészetnél, én csak gyalog munkás voltam, pedig mehettem volna Budapestre a Közlekedési Múzeumba is mivel hívtak oda dolgozni a Mészáros úrék, de én nem mentem szeretem a falunkat! Ezek itt voltak két hónapig, mivel a gyerek beteges volt és járták a hegyeket, itt olyan a levegő, mint a felvidéken, hiába itt a határ.

Szeretem nagyon figyelni az időjárást, mert a szabadban dolgoztam így az ég alatt dolgozva következtettem arra mi várható. Az újhold mindig nedves napokat hoz nálunk, mikor kezdődik a sarló, már enyhül is az idő mindegy hogy tél vagy nyár.

Sokat dolgoztam az erdőn, tisztítás kellett csinálni, ha lett volt vágva a vastag erdő, a haszontalan fákat ki kellett irtani, hogy a hasznos fa nőjön. Tizenkét fogat volt a faluban, lófogat azok jártak szántani, mert nem volt traktor, hatvanban mikor ilyen esős idő volt, mint most karácsonykor vetettük a búzát kézzel a lovas kocsisok meg boronáltak. A háború után öt-hat évig kézzel arattunk, csak eztán lettek gépek, a füzéri földek jók, a község igen jó helyen van! Van legelő, szántó, erdők, vízfolyások, források, ezek ihatók, nincs szennyeződés!

Legalább tiz iható forrásvizet tudok a hegyekben, Kandabércen hármat, Hidegkúton, van kettő, meg másút is, csak vigyázni kell mindenre, hogy jusson és maradjon! Nem csak nekünk, hanem a következő nemzedékeknek!

Forrás: Az egyesület saját gyűjtése.