Hadtörténelmi írások
2009. december 5-én két hősi halált halt magyar katona sírjánál emlékeztünk a második világháború magyarországi eseményeire. Nézzük tehát, mi is történt 1944. december 17-18-án, Füzéren.
Mint sokan tudjuk, 1943 végére Németország és szövetségeseinek csapatai (köztük Magyarország) a sorozatos kudarcok eredményeként mindjobban visszaszorultak a Kárpátok előterébe. A magyar katonai és politikai vezetők ekkor már reálisan láthatták, hogy hamarosan hazánk területén is sor kerülhet a harcra. A Horthy Miklós vezette országnak egy irreális megoldás nyújthatott volna lehetőséget a háború befejezésére, a szembenálló szövetséges hatalmak (USA, Anglia) esetleges balkáni partraszállása. Mint tudjuk, ez hiú ábránd maradt és nem csak ez. A magyar vezetés már 1940-től a visszacsatolt terülteken is több helyen kijelölte azokat a védelmi állásokat, vonalakat, ahol úgy gondolták, a szovjet csapatok inkább a megállást választják, mint a frontális harcot.
Hitler ennek is tudatában volt, így a magyar csapatokat és a hadvezetést a német hadvezetés alárendeltségébe kívánta vonni, a legkisebb önállóság nélkül. Ennek tudható be, hogy azon magyar kérést is elutasította, hogy a Galíciai fronton lévő magyar megszálló erők a Kárpátok vonalába történő visszavonása megtörténjen.
A német csapatok Hitler utasítására, 1944. március 19-én puskalövés nélkül foglalták el a stratégia pontokat Magyarországon, megakadályozva az átállást. Ezzel együtt azt is megakadályozták, hogy az időközben mozgósított csapatainkat a Kárpátokban lévő védelmi állásaikat elfoglalják.
Ez a késedelem később kedvezőtlenül befolyásolta a magyarországi védelmi harcokat, mivel a németek hozzáállása a nyár folyamán sem változott meg. Ezt betetőzve a román vezetés augusztusi sikeres kiválása a német szövetségből rést nyitott a védelmi vonalakban. A román kormánynak ezzel a lépésével a szovjetek tálcán kapták a lehetőséget, a román kézen lévő átkelőkön a magyar és német csapatok hátába kerülést.
Az események felgyorsultak. A sikertelen Tordai csata és a keleti Kárpátokban teret nyerő szovjet offenzíva hatására, ennek során kelepcébe jutottak. Az Erdélyben harcoló magyar-német csapatoknak csak egy merész húzással sikerült kijutniuk a Tisza vonalába.
A Tisza védelmi vonalába zajló harcokat nagyban befolyásolta az, hogy az ekkorra már az alföldön harcoló szovjet csapatok fokozatosan számolták fel a védelmi vonalakat. Északon a Csap-Ungvár- Vihorlát területén harcoló magyar és német csapatok súlyos vereséget szenvedtek és szintén visszavonultak vagy beolvadtak más egységekbe. Ebben az időben már napi szinten változott a csapatok alárendeltsége és állomány összetétele is, így a Tisza menti védelmi vonalban harcolók is sok esetben azt sem tudták ki vagy milyen egység harcol mellettük.
A német hadvezetés sokszor akár zászlóalj erejű magyar csapatokat, úgymond anya egységük nélkül rendelte alá a német csapatoknak, sok esetben megalázó körülményekre kényszerítve őket.
Miskolc és Sátoraljaújhely 1944. december 3-án elesett. Ezzel a szovjetek kijutottak a Sajó, a Hernád, a Bódva és a Ronyva folyók völgyébe. Északon a szovjetek elérték Kassa környékét, így a Zempléni ún. Róza állásokban harcoló katonák számára csak egy irány, a Szkárosi átkelő maradt a szabadon a felvidékre vezető visszavonuláshoz.
Miközben a 24. gyalog.ho csapatai már 15-én Forró térségében harcoltak és visszavonultak a Trianoni határra, 1944. december 17-18-án a Sátoraljaújhelyből, és Terebes irányából meginduló, valamint a Hernád völgyében teret nyerő szovjet támadás bekerítéssel fenyegette a Róza állás Bózsva – Pálháza –Regmec terepszakaszokon, így a Füzéren lévő harccsoportot is.
Ezzel el is értünk a fő részéhez, vagyis a füzéri eseményekhez.
1944. december hónap első napjaiban munkaszolgálatosok érkeztek Füzérre, akik a katonai előírások értelmében a szükséges védőművek, járható utak kiépítésében vettek részt.
Ezekhez a munkálatokhoz a helyi lakosokat is bevonták, elsősorban igavonó állataik és szekereik beszolgáltatásával.
Eddigi ismereteink szerint, a két itt eltemetett katona adatai alapján a 19. gye.e. második zászlóaljának 6. százada kaphatta feladatául a Pusztafalu - Filkeháza - Füzérkomlós terepszakasz zárását, Füzér központtal. Bár ennek tényét az előbbiekben említett német alárendeltség miatt nem lehet tényként kezelni.
A század kiegészülve a német egységgel, a Pusztafalu dél terepszakasz irányban található ún. Ligetes részen, onnan a várhegy felé a Kopaszka hegy oldalában, a várhegy nyergében gyalogsági állásokat. A mai vár utcában 81 mm-es aknavetők, a pap kertben német (valószínűleg 75 mm-es) hegyi ágyúk, a falu egykori alsó végén gyalogsági állásokat, az ún. Szénaverés - Bodórét felőli részén gyalogsági állásokat, támpontokat építettek ki, melyek nyomai még ma is felfedezhetőek. Még nem sikerült teljes mértékben meghatározni az Akasztó-hegy - Vas-hegy terepszakaszok szerepét, de nagy a valószínűsége annak, hogy ezeken a jól védhető hegyeken is voltak állások. Az biztos, hogy az Akasztó-hegy alatti terület a Bisó-patakkal érintkező részén aknazárat telepítettek. Az Akasztó-hegy kapcsán meg kell említenem, hogy annak meredek oldala miatt nem volt célszerű a Hosszúföldek irányában lévő, oldalában történő támpontok kiépítése, inkább a gerinc mögött, vagy a gerincen lévő ún. fedett támpontok jobban biztosíthatták a védelmi harcot.
Egyúttal itt kapcsolódhatott hozzá a Füzérkomlóst Hollóházával összekötő jó minőségű útszakaszhoz, mely a Bózsva – Pálháza közötti reteszállásból Szkáros irányába visszavonulást biztosíthatta csapataink részére, ennek a ténynek az út mellett lévő ma is látható támpontok, állások a bizonyítékai.
A füzéri védelmi vonal ezek szerint az ún. Róza állásnak védelmi részét képezte, innen tüzérségi tűzzel a Filkeháza – Pálháza terepszakasz lőhető volt, és mindezek mellett a kiépített Tásokból a fő közlekedési útvonal tűz alatt tartható.
Tehát a védelmi állások, ha nem is teljes mértékben, de kiépültek, Füzéren, illetve az akkori településhez tartozó területen a védelmi vonalakra, állásokra jellemző vasbeton vagy ennek megfelelő bunkerek építéséről nem tudunk. Nem tudunk légvédelmi feladatokat ellátó csapatokról sem, valószínűleg azok az arcvonaltól mélyebben voltak, vagy egyáltalán nem vettek részt az itteni harcokban, ill. a golyószórók alkalmazásával kívánták megoldani a légvédelmet.
A terepbejárás során látható volt, hogy a Tások raj és szakasz támpontok a lehető legjobb helyen lettek kialakítva, kilövéssel a fontos utakra, felvonulási területekre. Ezek a terepviszonyok és a fedettség mellett, melyet az erdők és horhosok biztosítottak, akár több napos védelmet is biztosíthattak volna. Hogy mégsem így alakult, azt, mint említettem, a frontvonalak szovjetek általi áttörése miatt nem volt lehetséges, további tartásuk a bekerítés veszélyét hordozta magában.
A támpontok kiépítésével gyakorlatilag egyidőben német és magyar egységek érkeztek be az elkövetkező napokban, s szállásolták be magukat, ez már fokozottan jelezte a lakosság részére az elkövetkező eseményeket. Néhány alkalommal szovjet repülőgépek támadták a védelmi vonalakat, a Bodó-réten egy lezuhant repülőgépről is említést tesznek a beszámolók.
Az ide érkező egységek az 1. magyar hegyivadász dandár kötelékébe, és a német 8. hegyi hadosztály kötelékébe, vagy a 19. gy.e kötelékébe tartozhattak.
Az ekkor, még ha nehézkesen is, de működő magyar hadvezetés szinte a harcmezőn folytatta a behívottak képzését, így fordult elő az is, hogy az egykori egyházi csűrben Leventeképzés folyt, a leventéket később egy szemtanú holtan látta a Szkárosi Hernád híd helyén szovjet átkelést előkészítő gerendahíd építése során. Ezek a Leventék községünkben harcban nem vettek részt.
Bár már december első napjaitól kezdve a sátoraljaújhelyi, majd pálházi reteszállásban folyó harcok zajai eljuttok a falu lakóihoz, de december 18-ig, különösebb esemény nem zavarta meg a falu lakóit.
18-án reggel azonban még a magyar és német csapatok uralták a települést övező fontos pontokat, a reggeli mise viszont már elmaradt, mert egy esetleges találat a falu lakóinak életét veszélyeztette volna. A napközben teret nyerő szovjet egységek miatt és valószínűleg a német vezetés utasítására, csapataink megkezdték az elszakadó műveleteket. Ennek a műveletnek a kora esti órák feleltek meg legjobban, mert a sötétben a támadó fél nagy veszélynek van kitéve egy esetleges kelepce miatt.
A nap folyamán a német tüzérség és az aknavetők a felvonuló szovjet csapatokat tüzükkel lassították egészen addig, míg a szovjet tüzérség (aknavetők) el nem kezdték belövésüket. Ekkor állásaikat megváltoztatni kényszerültek. A teret nyerő szovjetekkel szemben a magyar és német csapatok nem rendelkeztek megfelelő páncélelhárító tüzérséggel és légvédelemmel, így reális esélyük nem volt a gépesített ellenség ellen. A szovjet harcviselés része volt a T-34-s harckocsi, mely nagy tömegben állt rendelkezésére a hadvezetésnek, a háború végéig számbeli fölényüket nem tudta ellensúlyozni a magyar – német hadvezetés.
Mint már említettem, a nap folyamán ezért fokozatosan kivonták a zászlóaljat a Bodó-rét irányába, több esetben elhasználva utolsó töltényüket hagyták hátra állásaikat. A visszavonulás során a helyi lakosok igavonó állataik segítségével sikeresen jutottak túl a hegygerincen, ill. a járható szorosokon a Hernád völgyébe.
Napközben legalább egy alkalommal légitámadás is érte a falut, ennek tárgyi bizonyítékai a helyi építkezéseken előtalált 23 mm-es gépágyú hüvelyek, melyek az IL-2 Sturm ovik csatarepülő egyik főfegyverzete volt.
Ennek során történt, hogy ifj. Espák Márton honvéd, Magyar Lajos szakaszvezető, és Jámbor Lajos őrvezető a temetőben kialakított golyószóró állásból próbálták meg védeni a visszavonuló társaikat, ám a túlerő legyőzte őket. Magyar Lajos szakaszvezető és Jámbor Lajos őrvezetők hősi halált haltak fegyverük mellett, ezt látva Ifj. Espák Márton megpróbálta menteni életét, és a közeli gazdasági épületben bújt el, ám a szerencse aznap nem volt vele.
A feldühödött, egyes beszámolok szerint igencsak részeg orosz katonák ráleltek és kiráncigálták rejtekéből, a várhegy alatt lévő zsidó temető széléig ütve-rúgva hajtották, ahol agyonlőtték. A falu lakói mindezt tehetetlenül nézték végig, aki megszólalt halállal fenyegették.
Ifj. Espák Márton ekkor 36. éves volt és három gyermeke maradt hátra árván, özvegye később megtudva férje halálhírét, fiával eljött érte és ma Hercegkúton van eltemetve.
A Füzérhez tartozó területeken ezen a napon 138 eltűnt vagy meghalt katonát tartanak számon, szovjet adatok nem állnak rendelkezésre, így azt csak becsülni lehetne.
Ebben az időben magyar részről már pontos létszám adatok, ha készültek is, ritkán kerülnek elő, valószínűleg még a zászlóalj létszáma sem érte el az előírtakat.
A szovjetek elfoglalták Füzért és mintegy három hétig a Kassai harcok végéig az Szkárosi hídfőben zajlottak a háború eseményei.
Ezekben a napokban a falu élete lassan visszatért a megszokott mederbe, néhány lakost kényszermunkára vittek, főleg a Szkárosi átkelő híd építéséhez, de voltak, akik Vilmányban voltak lisztet rakodni, a halottakat összegyűjtötték és eltemették. A szovjetek a temetőben ásattak tömegsírt, ahonnan később a pálházi tömegsírba szállíttatták el halottaikat, a magyar katonákat is temetőnkben temették el, és azóta sírjaikat a falu lakói gondozzák.
Tisztelt olvasóim, ezzel elértünk történetünk végére, a háború folytatódott, de falunk számra a megpróbáltatások lassan véget értek.
