2024. november 26-án délután 85, az I. és II. világháborúban hősi halált halt magyar katona
újratemetésére került sor Budapesten, a Fiumei úti sírkert 52-es parcellájának katonahősök számára kialakított részében. Az újratemetett hősök eddig az ország különböző szegleteiben, jórészt méltatlanul nyugodtak, most azonban méltó körülmények között, bajtársaik mellett leltek örök nyugodalmat. A temetésen 84 elesett bajtársát Lengyeltóti Pál (1913-1944) őrmester képviselte a ravatalon.
Egy Őrmester, aki derekasan végigküzdötte a világháborút, majd 1944 decemberében életét is adta azért, amikor aknaszilánktól sebesülve Erdőhorvátiban elhunyt. Ekkor kezdődött el az a történet, amely Lengyeltóti Pál őrmester esetében a mai nap véget ért. Ebben a történetben vett részt szervesen egyesületünk (Füzéri Hadtörténeti és Helytörténeti Kör), amelyről az alábbiakban Verbovszki Dániel tagtársunk, hely- és hadtörténeti kutató, hagyományőrző számol be.
Az 1944 őszén zajló súlyos bodrogközi harcok után a magyar csapatok részben a Hernád-völgye irányába vonultak vissza, térségünket érintően többek között a Vámosújfalu-Tolcsva-Erdőhorváti-Háromhuta-Regéc útvonalon keresztül. Sokszor kisebb-nagyobb harcok és veszteségek árán, a sebesülteket és halottakat magukkal hozva. Lengyeltóti Pál őrmester is ekképpen került Erdőhorvátiba, ahol 6, szintén hősi halált halt bajtársával együtt temették el. Bár sírhelyüket a helyi lakosok értelemszerűen nem bántották, sőt ápolták, azok az állam és a hatóságok részéről szándékosan „feledésbe” merültek. A rendszerváltáshoz közeledve Szabó Mihály tanító (1925-2013) szorgalmazta azok rendbetételét, aki diákjaival alkalmanként látogatta és gondozta is a sírhelyeket. Tölgyfát ültetett például feléjük, és a katonák neveit, történetét is kutatta. A sírhelyekre a település akkori vezetése támogatásával így az 1990-es években új fémkeresztek kerültek, de az eltemetettek nevei sajnos idővel a feledés homályába merültek. S bár a sírokat az elmúlt két évtizedben is gondozták a helyiek, a hantok megkoptak, a keresztek megdőltek, a hősök neveit pedig már senki sem tudta megmondani.
Az említett sírhelyek 2016-ban kerültek a látóterembe (Többek között Kőváry Béla bácsi, tolcsvai lokálpatrióta tájékoztatása alapján.), ekkor kezdtem összegyűjteni ugyanis a környék hősi sírhelyeit, részben a magam érdeklődése okán, részben az akkori hadisírgondozó szervezet, a HM Társadalmi Kapcsolatok Hivatalának munkáját segítve. Ekkor készítettem róluk az első fotókat és ekkor gyűjtöttem össze a még fellelhető adatokat a Hadtörténeti Intézet és Múzeum papír alapú, illetve online adatbázisaiból. Ezek alapján 7 eltemetett katona kilétére derült fény, jórészt hiányos adatokkal. Köztük volt viszont történetünk „főhőse”, Lengyeltóti Pál őrmester is. A sírhelyek felújítására és egy nevekkel ellátott fejfa állítására már akkor is irányult kezdeményezés, de a megvalósítás végül nem történt meg. Rendbetételre és mécsesgyújtásra viszont ettől fogva minden évben sor került részemről-részünkről. Így jutottunk el 2023-ig, amikor is a Füzéri Hadtörténeti és Helytörténeti Kör – mint a térség egyik meghatározó civil hadisirgondozó szervezete – megállapodást kötött a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum oltalma alatt működő Hadisírgondozó és Hőskultusz Igazgatósággal a térség egyes településein fellelhető katonasírok felkutatásáról, felújításáról és szükség szerint exhumálásáról.
Videó: Magyar Honvédség
A 2023-24-ben többek között Pálházán, Nagybózsván, Füzérkomlóson, Tolcsván, Erdőhorvátiban és Háromhután zajló munkálatok előzetes felmérése során a szakemberek az erdőhorváti hősi sírhelyek exhumálása mellett döntöttek. Egyrészt az elhantolt katonák pontos számának megállapítása, másrészt a hantok alatt nyugvó hősök neveinek megállapítása, harmadrészt pedig az esetlegesen még élő hozzátartozók felkutatása céljából. Erre a munkára hosszas előkészítés után végül 2024. március 4. és 6. között került sor, a Belföldi Hadisírgondozó Osztály szakemberei, a Magyar Honvédség 4. Hadkiegészítő és Toborzó Iroda katonái, a FHHK tagjai, Erdőhorváti Község Önkormányzatának dolgozói, valamint önkéntesek részvételével. A három napig tartó munka során a 7 db fémkereszttel jelölt terület feltárása volt a cél, hiszen vélelmezhetően ezen a területen került eltemetésre a veszteségi adatbázisban is fellelhető 7 személy. Már az első nap kiderült viszont, hogy az évtizedek során a keresztek helye némileg módosult, illetve eltolódott, így több esetben sem volt sírhely a hantok alatt. A teljes terület feltárása után végül négy, egykor a magyar honvédség kötelékébe tartozó katona földi maradványai kerültek elő. Közülük két személy az azonossági jegytokoknak, illetve a melléjük helyezett sírüvegeknek köszönhetően név szerint is beazonosítható volt, két személyt azonban kísérőleletek hiányában nem lehetett név szerint beazonosítani. A veszteségi adatok szerint itt nyugvó további minimum három katonát sajnos nem sikerült megtalálni. Az ő sírjuk feltételezhetően a tölgyfa gyökérzete alatt, vagy a már említett eltolódás okán valamelyik szomszédos civil sírhely alatt van.
Az exhumálást követően a szakemberek további vizsgálatokat, illetve kutatásokat folytattak, amelyek során például Lengyeltóti Pál őrmester példás katonai szolgálatának részleteire is fény derült. A legnagyobb „sikert” viszont kétségkívül az jelentette, hogy sikerült felkutatni a leszármazottiat, többek között a lányát és unokáját. Az ő kifejezett kérésük volt, hogy Lengyeltóti Pál őrmester a családjukhoz közelebb, ugyanakkor a hősöknek kijáró tiszteletadás mellett Budapesten, a Fiumei úti sírkert hősi parcellájában leljen végső és méltó nyugalmat. Három, szintén Erdőhorvátiban exhumált bajtársa viszont az ottani temetőben lel majd végső nyugalmat egy méltó síremlék alatt, várhatóan a jövő évben.
De az ő történetük már egy másik történet lesz…
A Füzéri Hadtörténeti és Helytörténeti Kör ezúton is köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik valamilyen módon hozzájárultak a kutatáshoz és exhumáláshoz, valamint Lengyeltóti Pál őrmester végső nyugalomra helyezéséhez. Őrmester úrnak és bajtársainak örök nyugodalmat, leszármazottiaknak pedig megnyugvást kívánunk!
Írta: Verbovszki Dániel
