Aludnom kellett pár napot arra, hogy leülepedjen bennem az a 24 óra, amit a bajtársaimmal, követve az 1944. december 03 – 1944. december 18 között itt zajlott harcok útvonalát, 28,6 km-en keresztül együtt töltöttünk. Régóta érlelődött bennem, hogy miként lehetne méltó, egy mai hagyományőrző azokhoz, akiknek tetteiről beszél, akik életét akarja megjeleníteni, más szóval hagyományt őrizni; azt, amit ők átéltek.
A második világháborúra gondolva a Doni katasztrófa az, ami kiemelt figyelmet kap, aztán Budapest ostroma, az alföldi harckocsicsata és a Dunántúli csata, azonban, mégis, leginkább az 1944 decemberi események állnak közel hozzám, hisz itt történt minden, a mi jelenlegi életterünkben. Itt vannak a csataterek, itt vannak az ismeretlen és ismert katonák sírjai mindkét féltől, ma már békében egymás mellett.Amikor beöltöztem a Magyar Királyi Honvédség egyenruhájába, akkor mindig hiányoltam azt az érzést, amit ők érezhettek, amikor küzdöttek, harcoltak, menekültek az életükért, hogy túl éljék a poklot és haza jussanak a családjukhoz, szeretteikhez.
Mert szép dolog csillogni, villogni különböző rendezvényeken, de én mást kerestem érzelmileg. Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy a háború dicső dolog, én a legénységi állományúak emlékét – hisz ők szenvedtek a legtöbbet és haltak meg- szeretném elsősorban megőrizni, a jelennek és a jövőnek. Számos világháborúban szolgált katonát ismerhettem, hallgattam a történeteiket, de akkor még gyerek voltam, így szinte meseként éltem meg a történeteiket. Ma már felnőttként másképpen látok mindent és másképpen gondolkozom, mást keresek a hagyományőrzésben is. Vajon mit érzett Orosz János őrvezető, aki vilyvitányi lakosként még szüleihez beköszönt, -mielőtt, végleg eltűnt a sötét éjszakában- hisz várták a bajtársai, nem hagyhatta el őket!Vajon mit érzett Ifj. Espák Márton, -aki 30 kilométerre szülőfalujától (Hercegkút szülötte), feleségétől, gyermekeitől- harcolt és majd december 18-án, Füzéren az oroszok kivégezték. Miért nem szökött meg a seregből? Nemcsak ő, hanem bármelyikük, miért, és hogyan küzdöttek egymásért és önmagukért?Több mint egy éve gondoltam végig, hogy talán akkor tudunk méltó emléket állítani nekik, ha a ma már ismert adatok alapján, követjük útjukat az utolsó napjaikra emlékezve.2022.12.03-án Vilyvitány községben megemlékezéssel kezdtünk, majd elindultunk a hegyekbe, ismeretlen utakon ismeretlen feladatra.
Bajtársaim nem tudták merre, hova megyünk, pontosan ugyanúgy, ahogyan azok, akik ugyanitt 1944 decemberében harcoltak. Nem csupán sétáltunk, hanem eljátszottuk a képzelt ellenséggel a harcot, a küzdelmet, futottunk, rohantuk, a hegyoldalban, kúsztunk az avarban, feküdtünk a sárban, várva – a már nem létező – ellent.Füzérradványt 18 órakor értük el, ahol már fáradtan – úgymond menetből érkezve – de eleget tettünk azon kötelezettségünknek, hogy közösen megemlékezzünk a helyiekkel, a hősi halottakról és a túlélőkről.Az igazi feladat, mondhatnám a java csak ezután jött – egy kellemes, forró gulyáslevest elfogyasztva – neki indultunk a hegyeknek és lépésről lépésre követtük azt az utat, mely a sötétben kanyargott.
Bajtársaim közül kevesen, -de talán jelen beszámolómat olvasók közül sem sokan- sétáltak éjszaka a hegyekben, világítás nélkül, csak az érzékeire hagyatkozva. Érezni azt, hogy minden lépés veszélyes lehet, hisz csak a hold ad némi fényt, érezni a minket körül ölelő hatalmas erdők csendjét. Érezni a bőrünkön a borzongást, a kétséget, hogy mi lehet a fák között, ellen vagy barát, csak egy egér zörög az avarban, vagy más van ott!?Meg kell jegyeznem, hogy a lábbeli esetében engedélyeztem a modern bakancs használatát, mert tudom jól, ma már milyen nehéz korabeli lábbelit készíttetni és milyen nagy költség árán szerezhető be. Tudom, más hagyományőrzők elmarasztalhatnak érte, de nem hiszem, hogy 1944 decemberében minden katona, minden felszerelése tökéletes volt. Aki ezt nem hiszi, kérdezze meg a ma még élő túlélőket, vagy nézze meg a korabeli megmaradt fényképeket.
Mi a saját nagyapáink, ükapáink emlékét őrizzük, akik nem „elit kommandósok” voltak, hanem tiszta szívű legények, azt viselték, amit még össze tudtak szedni.Megjegyzem nem mindenki viselt modern lábbelit és keményen küzdöttek azért, hogy végig teljesítsék a feladatokat, miközben hólyagok és sebek keletkeztek a lábukon. A korabeli hátizsák kenyérzsák, a fegyverek hamar súlyos teherként nyomták vállainkat, a bekúszó hideg a rohamsisakban nem éppen meleg tartó. Az emelkedőket követően ömlött a víz rólunk, hiába hideg volt a levegő, levegőért kapkodtunk, pedig bőven volt az éjszakában tiszta, friss levegő. Aztán lassan az izzadság megfagyott a külső felületeken, jeges hűtést adva a testnek, ha megállt az ember pihenni. A hold, mint égi lámpás nézte és követte utunkat fel a hegyre, majd le a völgybe, majd 2 órakor eltűnt a horizonton, átértünk a hegyek északi oldalára.Három fő irányt kellett elérnünk, teljes sötétségben, megküzdve a sárral, sziklákkal, szakadékokkal és ahogy egyik bajtársunk fogalmazott „ÖNMAGUNKKAL”. Cipelve a málhát, a fegyvereket és az MG-42-t, néha egymás felszerelését.
Ha hozzáadom, hogy a legkorábban kelő bajtársam is 5 órakor kelt, akkor láthatjuk, hogy 24 órán keresztül ébren, fázva, fáradtan, de együtt küzdöttünk meg mindennel. A már említett bajtársam – nevet azért nem említek, mert mi itt egyenlőek voltunk – azt kérdezte fél 3-kor: – Mi a „B” terv? Azt válaszoltam nincs ilyen, menni kell, de nem hagyunk itt senkit!Ha megálltunk pihenni, akkor megosztottuk amink volt és amikor fél 5-kor Pusztafaluba értünk, Oroszné Bogi a házuk előtt, a kapuban várt minket, forró teát főzöttt, de aki kávét kért, az is kapott, hiszen szaladtak a családtagjai eleget tenni kérésünknek. Itt már sokan elkészültek erejükkel, mind fizikálisan, mind fejben, de a szív győzött, mégsem adta fel senki, hanem újra neki gyürkőztünk, hogy a 481 méter magas Mejeszke tetejét elérjük. Ez már szinte csak hegyecske volt, hiszen éjszaka az 581 méteres Bába-hegy és az 500 méteres András-Táró után szinte nem is nagy. Nem árultam el nekik, hogy még hátra van egy hosszabb szakasz, ahol alig 1-1.5 méter széles egykori úton, -mely nagy része leszakadt- kell végig menni, ahol alattunk a sötétben mély szakadék húzódik. Igaz ennek végén már csak 528 méter magasan voltunk, onnan már könnyebb lesz- mondhattam volna. 28.6 km-t tettünk meg, 194 méter magasról indultunk, 913 méter szintemelkedéssel, 731 méter szintcsökkenéssel, legmagasabb pont 528 méter.
Ezek a száraz tények, de felmerül a kérdés:- Megkaptam azt, amit kerestem? Válaszom: Igen! Látni azt, hogy a 14 éves bajtársam, aki alig 51 kiló sincs, a 11 kg-os MG 42-t nem hajlandó átadni, mert ő akarja vinni. Látni azt, hogy bajtársunk, őt muszáj megneveznem -Zsolti – aki rosszul lett Füzérradványban, tovább jött velünk, nem adta fel! Biztattuk egymást, támogattuk egymást, küzdöttünk azért, hogy a másik se adja fel. Ha pihentünk, akkor is összegyűltünk az ebben az esetben meggyújtott petróleumlámpa körül, és beszélgettünk, nevettük, boldogok voltunk! Hányszor hangzott el: -Meddig kell még mennünk hadnagy úr? – Már csak két kanyar – volt a válasz. Majd fertály óra múlva: -Mikor lesz már meg a két kanyar? – Már csak két kanyar és meg lesz!De jöttek és küzdöttünk: magunkkal, a lelki nyavalyáinkkal, a fizikális bajainkkal, de megcsináltuk!Hogy a megemlékezéseken a ruhánk sáros volt, leszakadt a gomb, nem jól állt rajtunk valamilyen felszerelés?
Hogy a fáradtságtól nem volt tökéletes az alakink, hogy az Istentiszteleten egymást ébresztgettük, hogy el ne aludjunk, nem tiszteletlenségből, hanem mert emberek vagyunk!Azt majd nagyapám és bajtársai eldöntik, hogy nekik tetszett vagy sem, amit tettünk és ahogy tettük!Köszönöm a Honvéd Iskola képviseletében a három bajtársnak, a Magyar Tüzér Egyesület két bajtárásának, A Sátoraljaújhelyi és Sárospataki Kadétoknak a részvételt!Zárva soraimat, köszönöm a bajtársaknak, a települések lakosainak, a Füzéri Református közösségnek a hozzáállást, külön köszönöm Oroszy Ákosné, Nagytiszteletű Lelkésznek az imát, melyet a világháborúk áldozataiért és Egyesületünkért is mondott.Füzér, 2022.12.07. Szakály András Tamás hagy.hadnagy
