A bevonulás
Ekkor Füzér még a gönci járáshoz tartozott, amióta az országot megcsonkították, ezért én Göncre vonultam be. Én húszas voltam, Füzérről egyedül vonultam, komlósról jött a Szabó Feri, Hollóházáról az Angyal Feri, meg egy Gáspár nevezetű és a Kovács István.
Lovas szekeren mentünk Göncre, majd Hernádcsányra, onnan vonattal Kassára a nagyállomásra. Itten tisztesek vártak, zöld kufferokat kaptunk fehér felirattal, majd a Szent István laktanyába a főutca végére mentünk. Október 4-e volt (1943), mindig negyedikén volt bevonulás, tavasszal május 4-én.
Sok ablaka s ajtója volt a laktanyának, az udvaron osztottak el minket, harmincan maradtunk a végére, meg tífusz ellen is oltottak minket. A tisztesek mondták, hogy álljunk ide meg ide, két fele osztottak minket, majd megkérdeztem:
– Tizedes úr, melyik laktanyába megyünk? – mondta, hogy a Görgeybe.
Én ezt ismertem, mert májusban voltam itt a testvéremnél, Lupis Miklósnál, aki szabó volt. Ő készítette a katonai ruhákat, őrnagyi volt a legnagyobb, amit készített. Az Angyal meg a Szabó is velem volt, de nem egy századba voltunk, én páncéltörő voltam, 37-es ágyúk voltam, de azt mondták 40-es lesz.
A század parancsnok Fraknai Miklós százados úr volt, aki Miskolci volt úgy tudom, a zászlós úrnak már nem tudom a nevét. Ez a zászlós minden reggel nyolc órakor kilovagolt a laktanya kapun gyakorlatozásra velünk, reggel elébb torna volt, majd reggeli, ezt mindig századonként váltva naponta.
Egyszer nem sikerült a nóta az aknavetősöknek (mindig kürtszóra kellett nótázni), ezért felvezényelték őket a fára leszedni a sárga leveleket. Ezt kellet nótázni: ”Jegenye fa tetejében fészket rak a Csóka…”
A 37-ek fogatosak voltak, kilenc hétig voltam ott, amikor Kassa visszacsatolásának ötödik évfordulója volt, minket nem engedtek ki az ünnepre, csak az öregek voltak kint.
Az Angyal fogatos volt, meg ott volt a Kristóf Miklós, aki cipész volt, meg a másik laktanyában a tüzéreknél az Estók András, több füzérit nem láttam ott.
Indulás a szolgálatba
December 8-án indultunk vonattal Miskolcon át Sátoraljaújhely, Csap, Beregszász, Nagyszöllös, Husztra, majd onnan kocsival Ökörmezőre, ahol a 2. hegyi dandár 10. zászlóalj, 3. századába kerültem.
A 10. zászlóaljban 3 század volt, az 1. század főleg pesti tisztekből állt, mikor kimentünk Fülöp alezredes volt a parancsnok a zászlóaljban. Az 1. század Ökörmezőn, a 2. század Kelecsényben, a 3. század Királymezőn volt, a 3. század parancsnoka Horváth János volt.
Voltak egyéb szakaszok is velünk (köztük a nehézfegyveresek is), öszvéreken vittük az ágyút, szétszedtük és úgy vittük, olyan magas hegyeken hogy kötéllel tartottuk, nehogy leessenek a szakadékba.
Karácsonykor beneveztek kilenc nap szabadságra, de én újévkor akartam hazajönn. Két nap volt az út, vonattal újhelyig, onnan vicinálissal (kisvonattal) komlósig, onnan meg gyalog jöttem haza.
Újévkor szolgálatra mentem vissza. Négyen voltunk egy szobában, ők bácskaiak voltak, 21 napot kaptak, mivel ők kedvezményt kaptak a visszacsatolás miatt. Ahogy ők is visszajöttek, kiadták nekünk a hegyi felszerelést, síléc, bot, lábbeli, és királymezőről ökörmezőre kerültünk, majd tisztesi iskolára mentünk.
Ez tisztesi század volt, januártól voltunk ott, a parancsnok az 1. század parancsnoka, Toldi László főhadnagy úr volt. Két hónap volt az iskola, kihelyeztek minket Felsőbisztrába (itt volt az iskola), majd visszahelyeztek minket a századainkba.
Az iskolában minden nap volt céllövészet, de a két hónap alatt délig síeltünk, délután fegyverhasználati gyakorlat, ebéd után 43M ismétlőpuskával gyakoroltunk. Barakkokban laktunk, amik a hegyoldalban voltak, szerpentin vezetett oda. A bejáratnál volt egy nagy nyírfa kapu, a kapu homlokán középen hegyi gyopár. A sapkánkon volt a kürt, benne a tízes szám, másik oldalán a hegyi gyopár volt rögzítve. A falu (Felsőbisztra) közepén egy utca volt, német lakossággal, a templomban németül imádkoztak, aztán királymezőnél három falu volt, Oroszmokra, Németmokra és Királymező.
Aztán, amikor már visszahelyeztek minket a századunkba, kiosztották a felszerelést. 120 éles lőszert, két gránátot, ásót (31M), gázálarcot fémhengerben. Kb. délben indultunk el.
A második faluban mikor megérkeztünk éjszakára elszállásoltuk magunkat, innen indultunk el másnap nagy hóviharban a Légió-hágó felé. Olyan hóvihar volt, hogy kézben vittük a ládákat. Alsószinevéren éjszakáztunk, innen szerpentinen mentünk tovább. A huszárok itt voltak elakadva, de mi tovább mentünk. Olyan szekerünk volt, amit télen a hóban szánkóvá lehetett átalakítani. A küllőket tettük át s mindjárt szánkó lett, ez volt a Toronyai-hágónál. Lementünk a hegy lábához, ahol sok faépület volt. Teljesen üres volt a falu. Úgy, mint a Nagypadon Füzéren, olyan volt a terület, két lövészállás volt, az oroszok csinálták, de még hamarabb, most üres volt.
Tára községnél keletre fordultunk. Egy hegy lábánál régi tömegsír volt, onnan északra Jablonica felé két oldalt olajkutak voltak. Emlékszem, valamilyen ünnep volt a görög-keleti vallásúaknak, sok német kocsi volt itt kilőve, jött egy ilyen csónak formájú német kocsi és felborult a katonákkal.
Egész éjjel mentünk, hajnalban értünk Delatinyba, ott fordul a Prut folyó észak-kelet felé, első község Borotka, második Tartu, harmadik Mihalocsiny, Jerencse vonalban voltunk.
Mihalocsinyban volt egy leszakadt fahíd, azon mentünk át ügyesen, így érkeztünk a vonalba és csatlakoztunk a többiekhez. Itt történt, hogy öten beszélgettünk, mikor elkezdtek aknázni, én beugrottam egy gödörbe, míg a többiek szétszaladtak, az akna elnyírt egy fát, ami rám szakadt, de nem lett bajom, az egyik meghalt a másiknak a lába, a harmadiknak a feje sérült meg.
Majd Kuty város peremén voltunk, egy hónapig félkörben voltunk állásban. A város előtt baloldalon a nehéz szakasz, jobb oldalon a tüzérek, a kertekben volt egy helyen a melléképület. A tiszt észrevette, hogy kopog a bakancs az utca kövén, ezért fenyőgallyakat szóratott rá. Étkezés az rendesen volt. Csikós Nagy László őrnagy volt a zászlóaljparancsnok, egy magas fa tetején volt egy deszkafigyelő, onnan figyeltük az oroszokat. Augusztusig voltunk itt, egy szakasz volt vagy két-három katona a huszárságtól mellettünk, nappal nem tudtunk mozogni mivel az ellenség oda tüzelt, azt mondják dum-dum golyó volt ahova ez becsapódik, egy kis robbanás történik, nem volt szabad de használták. Az egyik kis távolságra tőlem fúródott be a gyepbe, a hegygerincbe.
A hegyek között a réten mentünk, gyalog. Nem volt emelkedő, palánkolt út volt a Tatár-hágó részén, egész nap mentünk és úgy tértünk le Körös mezőre szeptember első napjaiban. Ott egy éjszakát aludtunk. A 2. zászlóaljnak az állomáshelye volt itt békeidőben. Fejti Béla, Fejti Pál, Gergely Ferenc, ezek mind együtt voltak. Ők Füzériek voltak, úgy tudom a kettesek hegyiek voltak itt előttünk. Ők Királymezőn vonultak hátra, azt mondták, itt a németek felgyújtották a falut, én itt voltam előtte decemberben kiképzésen.
Ott voltunk augusztusban, majd parancs jött este: El kell vonulni! Augusztus utolsó napján, talán abba lett hagyva a front ezen a részen, lementünk, mert a tizedes tudta, hol kell lemenni Mikulicinbe. Jöttünk le a Tatár-hágó felé, ott pihentünk két napig. Ott fertőtlenítettek minket, volt egy fertőtlenítő vonat, lefürödtünk, aruháinkat leadtuk, majd felszereltek minket, és visszamentünk a frontra, hajnalra értünk oda.
Mikor állásban voltunk, Barta Károly őrvezető, a rajparancsnok helyettes, Nyírbátori volt, elküldött hátra a tiszti bunkerba, ami vagy 100 méterre volt tőlünk hátra, hogy egy kulacs bort vigyek el. Mikor épp odaértem, aknázni kezdtek az oroszok, én beugrottam egy fedezék mögé, amikor elmúlt, beadtam a bort, aztán indultam vissza, amikor láttam, hogy hozták az őrvezetőt hordágyon. Nem tudom mi lett vele, ha nem küld el tán én sem élek már. Néha a mieink is lőttek ránk, rosszul mértek biztos, volt egy tiszt féle, aki nálunk volt s ő adta nekik hova lőjenek.
Mikor a románok beengedték az oroszokat, mi a Tatár-hágónál pihentünk két napig, majd elindultunk Körösmező felett, Vorotkából, a hegyek között a réten, de volt palánkolt út is. Így mentünk északi irányba, majd a faluban ott aludtunk, a 2. hegyi zászlóalj állomása volt ez. Itt volt a Fejti Béla, Fejti Pali, Gergely Ferenc füzériek, de ekkor már üres volt. Másnap irány Csap vonattal, ahol majdnem lebombáztak minket, de a mozdonyvezető kivitte a vonatot az állomásról, amit bombáztak.
Másnap szeptember 5-én, vagy 6-án a vonat dél körül indult és Turka városáig, ott szálltunk ki. Egész éjjel vonultunk be a vonalba, ahol a németeket váltottuk. De csak akkor indultunk a frontra, mikor már alkonyat volt, gyalog, és hajnalban értünk ki a vonalba. Egész éjjel mentünk.
Ott történt, hogy az őrmester elküldött hátra a segélyhelyre, míg én ott voltam, riadót adtak ki éjfél előtt tizenegy órakor, és én többet nem találkoztam a csapatommal. Bekerültem az Ungvári kórházba, onnan két héten belül Bogácsra kerültem a pótzászlóaljhoz. Amikor Mezőkövesden mentünk át, ott mondta egy fiatal asszony, hogy a kormányzó lemondott. A falu végén felvett egy szekér, és azzal értem Bogácsra, addig gyalogoltam.
Októberben mindent feltettek szekérre és mentünk nyugatra tovább, de Budapesten nem voltam, Noszvaj, Verpelét, így mentünk. Fegyverünk sem volt, legalábbis nem láttam. Pozsonyig mentünk, de megálltunk Csalóköznél is, Párkányon is átmentünk, akkor még Garamkövesd volt. Végig mentünk így a Duna felett, majd '44 novembere vagy decembere volt, mikor megálltunk. Karácsony után már Nagymegyeren voltunk, Érsekújvártól nem messze, majd négy napig voltunk Érsekújváron. Itt voltunk karácsonykor is. 1945. január 7-én Szenc községben voltunk, ahol azt mondták, már csak 10 km Pozsony, innen mentünk be Pozsonyba. Közben én megint korházban kerültem, majd gyalog mentem át Pozsonyon, egészen Kilitiig, egészen közel az osztrák határhoz. Reggel indultunk Pozsony ligetfalu, Rajka, és úgy Dunakiliti, itt nem tudom mennyi időt voltunk. Itt jártam takarmányért a szomszéd faluba, meg ástuk a lövészárkot. Magyaroknak ástuk ezeket, német az kevés volt, Pálfi grófnak volt itt kastélya, abban voltak a németek. Ott voltunk '45 tavaszáig, egy tanya volt ott a grófnak, szolga emberek is voltak, mink is voltunk elszállásolva.
Hadifogságom története
Már húsvét volt mikor fogságba estünk. Második nap volt, mikor az oroszok elég nagy erőkkel bevonultak, nem is volt ellenállás. Már este volt, mikor odajött egy orosz tiszt (a mosoni Dunánál voltunk hatan-heten), és azt mondta:
– Bemegyünk Budapestre, és kapunk fölszerelést és elmegyünk harcolni a germán ellen!
Én fordítottam a többieknek, később egy óra múlva jöttek gépkocsival és minket kihajtottak hidat építeni, de nem volt egy szál fa sem. Jött egy másik tiszt, és kérdezte ki érti, amit mond. Én jelentkeztem, azt mondta:
– Menjetek haza, anyátokhoz, feleségetekhez!
És mi elindultunk. Ahogy mentek ki a faluból az övéik, kocsival, szekérrel, nem lőttek minket, a harcoló egységek már elmentek, ezek a rendfenntartók voltak. Aznap este ott aludtunk Kilitiben, innen indultunk másnap, a negyedik községben aztán oroszok kisérték a magyar katonákat, mi eddig mezei utakon mentünk. Volt ott két méter magas fonott sövény, mögötte egy nagy csűr, nem láttuk a sövény miatt, mi van ott. Így szaladtunk bele a csőbe, mert oroszok voltak ott, akik kisérték a magyar hadifoglyokat! Nekünk ez jutott! Nem voltunk talán tízen sem! Április másodikán volt ez!
Onnan lekísértek minket Győrbe, ott voltunk öt hónapig a laktanyába, itt találkoztam Balogh Miklóssal, volt egy hársfa, az volt ráírva, itt találkoznak a hegyköziek. Az Orosz Lászlóné bátyjával, nem tudom haza került el, Hollóháziak voltak hárman, meg füzériek is, a Takács István, meg a Majernyik András. Egy kis szobában aludtunk hárman, innen irányítottak Budapestre, Héderváron aludtunk. Budapesten a Hungária körútnál a kenyérgyár közelében a lovassági laktanyában voltunk. Azt mondták húszezren vagyunk foglyok. Egy este nagy lövések voltak, azt hittük betörtek a németek, de azt mondták vége lett a háborúnak!
Májusban Cegléd, Kecskemét, Kétegyházán át vittek minket vonaton Arad felé, nem mondták hova visznek. Már Erdélyben voltunk, Brassó irányában vittek ki minket magyar területről. Délelőtt Kazanyba értünk, ahol kaptunk egy kis hal adagot rizzsel, majd beértünk az Ural hegységbe, egy vasúti gócpontba, ahonnan Szibéria és észak felé vezet a vasút. A szabad vagonokba jeget pakoltak, egy nagy tó látszott a vagonból, innen északra vittek minket. A füzériek közül a Takács volt velem, a többieket nem hozták, mivel osztályoztak minket pesten, én egyes voltam meg ő is, a többiek kikerültek és haza jöhettek, mivel harmadosztályúak voltak. Teljesen meztelenül vizsgáltak meg minket, a Hollóháziak is maradtak, nem volt szerencsém.
Vagy kétezer kilométerre volt innen a tábor, ahol voltunk vagy kétezren, este tíz órakor értünk oda, egy kis városban álltunk meg. Innen gyalog mentünk a Jaja folyón túl volt, ahol a tábor volt. Egy nagy fenyőerdő mellett volt ez a tábor, megérkezés után négy nappal osztottak el minket 500-500 főnként. Mivel tudtam tolmácsolni, így én tolmácsoltam, tizenöten voltunk egy csapatban talpfákat faragtunk a sínek alá.
Volt ott egy cári tiszt, a forradalomkor került oda, széles szakálla volt, a járása igazi tiszti volt, egy szép tarka tehene volt, a családjával élt ott.
A várostól a táborig kellet megcsinálni a síneket, ki voltak rohadva a talpfák, száraz fenyőfából faragtuk ki őket. Aztán teljesen új síneket csináltunk, nekem tíz méter volt kimérve, amit meg kellet csinálni sablon szerint normára. Nekem kellet az árkot és a töltést megcsinálni ebben a tíz méterben, mikor jól bent voltunk az erdőben elágazásokat kellet csinálni közelítésbe, az erdőbe, hogy egyből lehessen a fát kocsira tenni. A Takács bent volt láger tolmács, én meg kint, de dolgoznom is kellett, ő csak néha jött ki a munkára a tiszt úrral, ezt Lotyikonak hívták, főhadnagy volt.
Minden reggel adatolvasás volt, nem mertem még hátra nézni sem, ha valamit ott felejtettem a táborban nem lehetett vissza menni. Oda-vissza név szerint ellenőriztek minket, nem hiányozhatott senki, aki kiment dolgozni. Fiatalok voltunk, ki bírta, ki nem bírta a munkát meg a fogságot, volt egy református püspöknek a fia ottan, egy zászlós volt, őt kiváltotta a magyar állam. Negyven tiszt volt ott, de ők külön dolgoztak, az egyik főhadnagy Kecskeméten volt városi bíró, ő rendezte kinek mennyi kenyér jár, ki mennyi munkát végzett. Feljegyezte, aki jól dolgozott az húsz dekát, aki nem, az kevesebbet kapott.
Az őrök figyeltek minket, mindig ott voltak körülöttünk, nem lehetett megszökni, hova is szöktünk volna. Mindennap dolgoztunk, csak vasárnap volt a pihenő, nem volt karácsony sem, ha nem vasárnapra esett. Ha mégis így volt csak akkor kaptunk javított ebédet, ha a szakácsok előtte megspórolták. Pap nem volt, ha valaki meghalt kapott egy karót, egy számot, és akik kivitték, azok imádkoztak érte, ott halt meg vágásról az egyik, levente volt. Mikor beteg voltam, három hónapig voltam a lágerben. Hasmenésem volt, nem voltam fekvőbeteg, így nekem kellett az őrségnek fát vágni, vizet vinni. Éjfélig én vigyáztam a tűzre, nehogy kigyulladjon a barakk, éjfél után a vágási fiú volt, ő nagyon megfázott, azért halt meg, járni kellett a barakkokat.
Gyümölcs nem volt, csak ami az erdőben termett: áfonya, csipke. Ezeket ehettük, nem szóltak érte, én jártam vasárnap gombázni fegyveres őrrel szedni nekik.
Voltak olyan alkalmazottak, akik nem voltak katonák, ők ott dolgoztak, valami iratokat vezettek.
De volt nekünk parancsnokunk bent a táborban, Iglói Pál. Ő budapesti volt és valami vasúti alkalmazott a háború előtt, fekete parolinos volt. Ha jól emlékszem szakaszvezető volt, ő figyelt arra, hogy rend legyen, meg fegyelem. Három évig volt a parancsnokunk. Két évig voltunk itt, majd egy évig a papírgyár mellett voltunk kinti munkások, majd a gyárban gépeket javítottunk, szereltünk be. A vízen is szállították ide a fát az Uralból, itt kellett kiszedni, lócán jártunk, egy négyméteres rúddal kellett az elevátorhoz lökni a fát, ez kapta ki a vízből a fenyő rönköt. Vagonokon más féle fát hoztak, két méterben kellet összerakni, aztán ezzel is fűtöttek, meg papírt csináltak belőle.
Itt jobban telt az idő, mert civilek is voltak mellettünk, de sokat nem lehetett beszélgetni, mert dolgoznunk kellett. Az erdőben nem volt senki, csak azok a nagy fák, az őrök, meg a többiek. Ekkor már levelezhettünk haza, kilenc hónap után írhattam haza a vöröskereszten keresztül, de otthonról írták édesapámnak, aki Kanadában élt, ő onnan írt nekem. A városban minden fából készült, mi is építettünk egy hosszú utcát, egy konyha, egy szoba és végig egybe volt építve.
Hazatérés
1948. június 25-én értem haza, nem tudom mennyi volt az út, de biztos volt vagy három hét. Először Máramaros szigetén voltunk fertőtlenítve, onnan vittek minket Debrecenbe, itt is fertőtlenítettek, mindenki elmondta a baját az orvosnak. Kaptunk ebédet, meg húsz forintot, és jöhettünk haza. A Takács István később jött, mert ábécé szerint engedtek el minket.
A háború után, már a bátyám a Miklós itthon volt, ő nem volt hadifogságban, a határőrségnél volt. Amikor itt voltak a faluban az oroszok, neki kellett vezetni őket a hegyekben, mivel ismerte az utakat.
Amikor hazakerültem, még meg volt sebem, a lágerben mondta a német orvos:
– Poslo damo, nada operáciú!
Így is volt. Megműtettem, ma sincs vele bajom. A lövészárokban vagy ülök a hideg vízben, sárban (amit úgy mertem ki magam alól), vagy felállok és lelőnek! Ezért lettem beteg és kerültem korházba.
Mikor már jól voltam, a földeken gazdálkodtunk, meg az erdőn, csemetéket ültettünk az erdőben, szinte mindegyiknél ott voltam a füzéri erdőkben. Ez már akkor volt, mikor a földeket államosították, én írtam össze ki mennyit dolgozót egy hónapban és a Bacsónak adtam le, de én is dolgoztam. Húsz dara földem volt, kaszálni, vetni, aratni sok munka volt vele.
Nyugdíjig itt dolgoztam a Tsz-nél, erdészetnél, én csak gyalogmunkás voltam, pedig mehettem volna Budapestre a Közlekedési Múzeumba is mivel hívtak oda dolgozni a Mészáros úrék, de én nem mentem, mert szeretem a falunkat! Ezek itt voltak két hónapig, mivel a gyerek beteges volt és járták a hegyeket, itt olyan a levegő, mint a felvidéken, hiába itt a határ.
Szeretem nagyon figyelni az időjárást, mert a szabadban dolgoztam, így az ég alatt dolgozva következtettem arra, mi várható. Az újhold mindig nedves napokat hoz nálunk, mikor kezdődik a sarló, már enyhül is az idő, mindegy hogy tél vagy nyár.
Sokat dolgoztam az erdőn, tisztítást kellett csinálni, ha le volt vágva a vastag erdő, a haszontalan fákat ki kellett írtani, hogy a hasznos fa nőjön. Tizenkét fogat volt a faluban, lófogat azok jártak szántani, mert nem volt traktor, hatvanban mikor ilyen esős idő volt, mint most karácsonykor vetettük a búzát kézzel a lovas kocsisok meg boronáltak. A háború után öt-hat évig kézzel arattunk, csak eztán lettek gépek, a füzéri földek jók, a község igen jó helyen van! Van legelő, szántó, erdők, vízfolyások, források, ezek ihatók, nincs szennyeződés!
Legalább tíz iható forrásvizet tudok a hegyekben. A Kandabércen hármat, Hidegkúton van kettő, meg másutt is, csak vigyázni kell mindenre, hogy jusson és maradjon is! Nem csak nekünk, hanem a következő nemzedékeknek!
