A kiképzés
1943 tavaszán vonultam be Kassára, ahol a 10,5 cm Göring-ágyúra kaptam meg a kiképzést, majd nyáron Hajmáskérre mentünk egy szakaszvezető parancsnoksága alatt, hogy gyakorlaton vegyünk részt. Ott kb. 600 fő volt különböző alakulatoktól, mi ütegenként 16 fővel mentünk, összesen három üteg. A lövegeket nem vittük magunkkal, csak úgy, vonattal mentünk.
Mikor az egyik kiképzési napon egy karpaszományos zászlós tartotta a kiképzést, én nem nagyon figyeltem oda (a Göring nagyon jó ágyú volt, lehetett oldalban és magasságban is irányozni, ezeket viszont csak a durva irányzókarral lehetett irányozni oldalban).
Egyszer csak odaszólt a zászlós úr:
– Na, maga lépjen be! – s látom, rám mutat.
Gondoltam megy ez nekem, látom jobbra, oldalt kinn van a cél. Tekerem az oldalirányzó kart, hát megakad, visszább tekerem, majd újra próbálom, hát megint megakad. Nézem, mi lehet a baj, aztán hátranézek és látom, hogy ott áll a kezelő a durva irányzó mellett.
– Jobbra! – mondom neki.
Erre rám szól a zászlós:
– Nem úgy van az!
Elmagyarázta, hogy ha jobbra akarom a talpszárat, akkor jobb kézzel, ha balra, akkor bal kézzel intsek. Ha sok kell, akkor teljes tenyérrel, ha kevés, akkor csak egy újjal kell jeleznem. Hát így tettem, de megfogadtam, hogy ezt nagyon megtanulom. Ezek után intett menjek a helyemre, s másokat léptetett ki.
Néhány napig így gyakoroltunk, majd mondták, hogy másnap már lőni is fogunk. Ugyan úgy álltunk fel, mint múltkor, egy löveg mögött 100 ember alakzatban, a zászlós úr megint engem léptetett be a löveghez. Tudni kell, hogy akkor már tudtam mi az a villa, mi a fő löveg, így célra irányoztam s lőttem egyet, pont a cél elé, ahová akartam, majd újra irányoztam, s a cél mögött robbant a gránát. Hallottam, hogy a zászlós azt mondja:
– Na, lőjék még egyet!
S én így is tettem. A célt telibe találtam! Ekkor a zászlós úr visszaléptetett a helyemre és odaszólt a szakaszvezető úrnak:
– Írja fel a honvéd nevét!
Mikor eljött az utolsó nap, a laktanyaudvaron álló emelvény elé sorakoztunk, majd egy tiszt úr állt ki és közölte velünk, hogy az őrnagy úr fog beszédet tartani, majd jutalmat oszt ki. Nem gondoltam én még akkor semmire, ekkor jött a szakaszvezető, akinek a nevemet fel kellet írni, megállt mellettem, megnézett minket, majd megszólalt:
– Csak tudnám melyik volt, akinek a nevét fel kellett írni!
Erre megszólaltam:
– Szakaszvezető úr! Jelentem az enyémet, Brunáczki Andrásét!
Erre azt válaszolta:
– Na ide figyeljen honvéd! Ha kiszólítják, ki megy, de nem lépésben, hanem futólépésben, s mikor oda ér vigyázba áll és tiszteleg, s mikor az őrnagy úr gratulál, kezet nyújt, maga kezet fog vele. Majd választ egy ajándékot, de a karórát válassza ám!
Így is történt. Nagyon szép karóra volt, díszdobozba volt betéve. Mikor vége volt a sorakozónak, mindenkinek elmondták, hogyan szállítanak minket haza, ekkor egy asszonyság jött a parancsnoki felől, és megkérdezte:
– Ki a Brunáczki honvéd? – mondtam, hogy én.
Erre azt mondta:
– Jöjjön velem!
És elindult az épület felé vissza, én meg mögötte. Mikor beléptem az irodába, ott ült egy tiszt, akinek jelentkeztem, majd az átadott nekem 40 pengőt, hogy ez még az enyém.
– Nagyon boldog voltam, most majd meghívom a többieket egy italra – gondoltam magamban, majd még aznap vonatra szálltunk és egészen Kelenföldig meg sem álltunk.
A vonaton történt, hogy beültem egy fülkébe, mikor megjelent a Szakaszvezető és így szólt:
– Maga Vaddisznó, az az én helyem! – Így hát át kellet adnom a helyem és álltam egész úton.
Kelenföldön, mikor megállt a vonat, engedélyezték, hogy mindenki ihat egy sört, bort, vagy pálinkát. Mikor beálltam volna a sorba, a szakaszvezető nem engedte ezt, hanem elküldött. Nem tudom, miért tette, így nem fizettem senkinek sem. Kassáig állnom kellett, ott leszálltunk és a kaszárnyába vonultunk.
Másnap volt a kihallgatás, ott állt a szakaszvezető, két tizedes és én. A tiszt úr megkérdezte a szakaszvezetőt, hogy minden jó volt-e, majd a tizedeseket, akik azt válaszolták, jó volt minden, majd engem is megkérdezett, mire azt válaszoltam:
– Jelentem nyertem egy órát!
Mire ő a többiekhez fordult:
– Hát maguk mit nyertek? – Erre persze nem tudtak válaszolni, úgyhogy a tiszt úr elküldte őket, engem meg áthívott az írnokhoz és mondta neki, írjon papírt öt nap azonnali szabadságról és negyven pengőről. Nagyon boldog voltam, mivel ekkor egy tehénke 60 pengőbe került. Amikor a szabadságról visszaérkeztem, megint kiutaltak 40 pengőt.
Az órának is meg volt a története, mivel akkor nem sokaknak volt órája, így a szolgálatosok mindig elkérték tőlem. Ezt megneszelte a hadnagy úr és egyszer megállított, megkérdezte mennyi az idő, hát nem tudtam megmondani neki. Azt mondta nekem:
– Meg ne halljam még egyszer, hogy másnak odaadja az órát, mert fogdára küldöm!
Nagyon megijedtem, ezért nem adtam én oda senkinek, pedig nekik is kihirdette. Ők meg úgy csinálták, hogy nem mondták, de elém álltak és várták, hogy magamtól odaadjam. Aztán egy pesti gyerek azt mondta, hogy fizet nekem érte 400 pengőt, csak adjam neki. Így hát ondoltam egyet és eladtam neki . Később kétszázért vettem egy hasonló órát, a többi pénzt meg elraktam, hát így történt ez az eset.
Részvétel a harcokban
Mikor véget ért a kiképzés, a Göringeknél lettem először őrvezető, majd tizedes. Én voltam a fél-szakasz parancsnok, nekem adta ki az üteg parancsnok a parancsot, mire és hova kell lőni. A frontra 1944 tavaszán kerültünk ki, pontos dátumra nem emlékszem, csak arra, hogy amikor a Kárpátokon túl voltunk (és én a Botondban, mint jármű parancsnok ültem), akkor vettem észre, hogy az utat javító katonák között a Mundér Gusztávot látom, aki szintén falubeli volt.
Nagyon megörültem neki, mert nem nagyon találkoztam egyébként falubeliekkel. Ráköszöntem, ő visszaköszönt, de megállni nem lehetett. Sajnos mikor legközelebb láttam, már súlyosan megsebesült. Valahol Hudurovnál (valószínűleg Hodorenka) egy erdőben voltak, mikor megtámadták őket és éppen arra hozták hordágyon. Odamentem hozzá, ő megismert:
– Látod, én már hogy jártam? – felhajtotta a sátorlapot, az inge szét volt szakítva, a hasa teljesen vérben ázott, a belei kint voltak, nem tudtam mit mondani neki.
Nemsokára vonultunk a parancs szerinti állásokhoz, ahol letettük a Göringeket, de nem lőttünk. Visszavontak minket újra, ezért megindultunk a találkozási helyre. Egyszer csak egy gránáttalálatot kaptunk. A kocsi felborult. A jármű pont az én oldalamra borult, a sofőr rám zuhant, nekem eltört a vállam, a jobb combomon felszakadt a bőr és a hús, sokkot kaptam, a sofőr meghalt. Hudurovba kerültem kórházba, nem tudom meddig feküdtem ott, de mikor már észhez tértem jött egy pap, aki megkérdezte, hogy ki vagyok, mondtam neki a nevem, meg hogy Abaújból, Füzérről való vagyok. Megkérdezte ismerem-e a Mundér Gusztávot, mondtam, hogy igen, erre azt kérdezte, meg akarom-e nézni a sírját? Nem tudtam, hogy meghalt, ám úgy éreztem, legalább ennyit meg kell tennem.
A pap segített kimenni a sírhoz. Az épület mellett volt egy füves rész, itt voltak a sírok. A fakeresztre volt a fényképe felragasztva, csendesen imádkoztunk érte.
Később átkerültem egy másik kórházba, majd Nyíregyházára, ahonnan az orvos betegszabadságra még haza is engedett. Mikor felépültem, elmentem Kassára jelentkezni a póthadosztályba (pontosan ennek időpontjára sem emlékszem, de már szeptember vége lehetett). Itt a kaszárnya előtt már csak az őrök voltak, akik mondták, hogy már elmentek innen egy hete, délben ők is mennek tovább. Azt mondták, hogy menjek át a hadtest parancsnokságra. Így is tettem.
Innen kerültem Jászladányra, ahol az 1., 2., 3., 4., 5., 6. tábori póthadosztályok voltak, vagyis csak öt, mivel, ha jól emlékszem, a harmadik hiányzott. Itt a helyi iskolában volt a kiképzés, de harcokban nem vettünk részt, innen kerültünk át később Kőszegre, és onnan Ausztriába. A hadnagy úr azt mondta, úgy akar minket hazaengedni, ahogy eljöttünk otthonról, ezért sokszor úton voltunk. Itt Ausztriában estünk hadifogságba, pontosabban, ha jól emlékszem Fehring környékén, 1945 tél vége volt.
Hadifogságom története
Innen gyalogmenetben küldtek minket tovább Bécsbe. Egyik nap aztán esni kezdett az eső. Aznap este csak úgy az út mentén próbáltunk aludni, ezért egyik jó pajtásommal összebújtunk egy sátorlap alá. Éjszaka éreztem, hogy jó meleg van, hát örültem neki. Reggel arra ébredtünk, hogy jó vastagon betakart minket a hó, hát ezért lett melegünk!
Mikor Bécsbe értünk, onnan hamarosan Sopronba irányítottak bennünket. Mivel én szakaszvezető voltam, rám bíztak 100 embert, mert sokan próbálkoztak azzal, hogy kétszer-háromszor álltak sorba az ételért, így a végének már nem jutott. Ezen idő alatt nem tudtuk, hogy mi lesz a sorsunk. Nem mondták, hogy hova kell mennünk. Aztán Sopronban bevagoníroztak minket, ahol alig kaptunk vizet vagy élelmet. Romániában állt meg csak a vonat, ott egy nagy mezőre tereltek ki minket levegőzni. Én a vagonban felejtettem a zubbonyom, abban volt a szakaszvezetői fényképem és levelek, de a vagonba beszálló őrök ezt elszedték. Aztán újra vagonokba tereltek minket és Odesszába vittek. Itt dolgoztunk, építettünk. 16 000 ember volt itt és a környéken, de csak 600-an értünk haza!
Odesszában történt az, hogy a táborparancsnoknak egy romos kastély tégláit pucoltuk, amikor egyszer csak azt kérte az őröktől, hogy engedjenek minket megfürödni a Fekete-tengerben, ami ott volt az út túloldalán. Az őrök megmutatták, meddig lehet bemenni a tengerbe, hát én gondoltam, bemegyek. Amint így tettem és beértem arra a helyre, hirtelen elsüllyedtem, ezért azt gondoltam, most meghalok. Valahogy elkezdtem csapkodni a karommal és kievickéltem a sekélyesebbre, onnan ki a partra. Többet még a közelébe sem menten a tengernek!
Aztán Odesszából átvittek minket Murmanszkba, ahol szintén építkezéseken dolgoztunk. Onnan kerültünk át arra a részre, amit a Finnektől vettek el az oroszok, ott házakat építettünk. Nagyon jó házakban laktunk. A fagerendák két sorban voltak, köztük faforgács volt, amitől meleg volt benne még télen is. Egyszer az egyik ház leégett, amikor a bolhákat égették ki. Annyi volt belőlük, hogy néha fekete volt a fal tőlük, és az egyik házban a gerenda közti faforgács égetés közben begyulladt.
Mivel én tudtam tótul, ezért én szlováknak adtam ki magam. Így tettek sokan, akik tudtak tótul. Nekem nem volt rossz sorom, volt mit ennem. Sokan eladták az ételt dohányért, a barátom (aki boncorvos volt a háború előtt) egyszer azt mondta, hogy olyan a halottak bele, mint a húsvéti sonka. Annyira kiszáradt amiatt, hogy nem ettek. Füzériek nem voltak velem egyik helyen sem, egy-egy Hollóházi, Regmeci, Bózsvai, akikkel később otthon is találkozgattam, de azóta már mind meghaltak.
1946-ban bevagoníroztak minket és Szlovákiába küldtek, de amikor a vonat Tőketerebesen megállt, én megszöktem. Azt mondták, hogy a vonat Pozsonyig megy, én már oda nem akartam menni. Kozmán sikerült egy házba bemenni, ahol ruhát adtak és másnap átkísértek a határon Pusztafalunál, de itt a határőrök elfogtak.
A határőr őrsön kikérdeztek. Mikor mondtam, hogy a Szovjetunióból jövök és füzéri vagyok, kezet fogtak velem és elengedtek, de azt mondta az egyik:
– Bolond ez!
Ma sem tudom mire értette igazán, de én haza akartam jönni.
Vasárnap értem haza. A népek éppen templomba mentek, vagyis a Marcsa volt, aki meglátott (akkor még a Vidrinszkiékkel szemben a Lupis házban laktunk). Édesanyám éppen a ruhásládában keresett valamit, amikor rá köszöntem:
– Jó napot! Dicsértessék! – Először nem ismert meg.
